Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-23 / 295. szám, szombat
www.ujszo.com KARÁCSONY ■ 2017. DECEMBER 23. HAGYOMÁNYOK H Buzita, Tornaújfalu, Bódva völgye: betlehemezés Gömör: szalma az asztal alatt, . molnárkalács Vága: ostyagyár Szádudvarnok: házi ostyasütés Karácsonyi szokások a magyarlakta régiókban Nagymácséd: subralas Mátyusföld: dupla abrosszal terítés, Jézuska-kenyér, rudallókötél le a szekéren, hogy sok gabona legyen, amit lekötnek vele. Vagy lószerszámot, ha lótartó gazda volt, vagy valamilyen szemes terményt, szénát. Gömörben szalmát szórtak az asztal alá, karácsony éjszaka azon aludtak. A kötélnek volt olyan szerepe is, hogy úgy mondták, abroncsban etetetik a jószágot. Azt a búzát, ami az asztalon volt, azon a címen, hogy az megszentelt termény, úgy adták oda a baromfinak, hogy egy kört kerítettek a kötéllel, és a kör közepébe szórták, hogy együtt legyen, hogy összetartson a gazdaság, ne szóródjon szét. Természetesen az életmódváltással, hiszen a parasztság nagyon átalakult, már nincs is, nálunk most van az, ami 50-60 évvel ezelőtt volt Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon, legfeljebb farmok vannak, tehát az életmódváltással megváltoznak a szokások, és ez természetes. De jönnek újak a televízió meg a különféle „én mondom a tutit” okos emberek hatására. Vannak közösségi helyek, kultúr- házak, magyar házak, ahol együtt sütnek mézeskalácsot, ott mindenki bemutatja a maga legújabb divat szerinti dolgát. Ez mindig is így volt a népi kultúrában, egymástól lesték el a dolgokat, ami tetszett a közösségnek, az meghonosodott, ami nem, az kihullt az idő rostáján. Újabb divat az adventi koszorú Amióta a katolikus egyház is elfogadja az adventi koszorú készítését - a mi vidékünkön a rendszerváltás idején kezdett elterjedni -, és most már a templomokban megszentelik advent első vasárnapján, azóta egyre többen készítenek. Eleinte alig volt néhány koszorú, most már bizony volt olyan év, hogy szinte alig fért el a mellékoltár előtt a sok koszorú, akár itt, Galántán is. Közösségi alkalmakon a faluközösség együtt készíti a koszorút, egymáséról lesik le, hogy ki mivel díszíti. Szádudvarnokon működtettünk családi klubot, amikor 2011-ben megszerveztük az iskolát, és ott is megszerveztük a közös családi adventikoszorú-készítéseket, és nagyon tetszett nekem, hogy jöttek az ödetekkel, hogy ő ezt így szokta, a másik úgy szokta, és a következő évben már láttam, hogy a másik család is megpróbálja leutánozni. Ezt szintén vehetjük vándormotívumnak. Süssünk, süssünk valamit Újabban szerencsére az iskolákba is bekerülnek a karácsonyi szokások, mert egyébként uniformizálódnak. Régen a családokban a nagymama az unokákkal sütötte a mézeskalácsot, illetve inkább a karácsonyi aprósüteményt, ma már kevés helyen engedhetik meg maguknak. A mézesnek is reneszánsza van, ez nagyon jó, nagyon fontos, mert a mézfogyasztás nagyon fontos, mint az is, hogy együtt sütnek. Az iskolákban, kultúrházakban, magyar házakban közösségépítő a mézeskalácssütés, mert egyébként nem nagyon van alkalmuk, idejük a közösségben való együttműködésre, ahol ott vannak a szülők vagy a nagyszülők az unokával. Az anyák napi műsor is szép lehet, de az statikus, az egyik szerepel, a másik nézi, de itt együtt lehet dolgozni. A családban is, reméljük, a nagy hajtásban is jut annyi idő, hogy legalább egy délután együtt dolgozik a gyerek a szülővel, nagyszülővel. Valamikor a tél arról szólt, hogy behúzódtak az emberek, és egy légtérben együtt voltak a generációk, együtt bütyköltek valamit az egyébként unalmas téli estéken. A nagyapa kosarat font, a nagymama kenderfonalat font, a gyereket is maga mellé ültette, mesélt neki. Mozaikokra hullott családokban a nagyszülők is külön vannak, sokszor kettecskén egy nagy házban, a fiatalok is külön. A gyerekek is későn jönnek haza az iskolából, hullafáradtan, nincs mód ezekre a közös munkákra, ezért örülök ezeknek a közös mézeskalácssütéseknek. Legalább ilyenkor érzik a gyerekek a készülődés szépségét, örömét. Hová lett a Mikulásunk? Talán a sütemény illata is többet ad nekik, mint a műmikulások, a karácsonyi énekek ősztől. Jöjj el hozzánk, várunk rád, édes, kedves Mikulás következne, de nálunk Mikulás nincs, csak télapó. Nem baj, ha megerőszakoljuk a rímeket. Ez olyan, mint amikor Ág Tibortól megkérdezte az adatközlő, hogy úgy énekeljem, ahogy szoktuk, vagy úgy, ahogy a rádióban kell. Ahogy szoktuk, ott van az Isten. Átvesszük a halloweent, és nyugodtan leadjuk a sajátunkat, a Mikulást. Nem arról van szó, hogy ezt most kössük vagy ne kössük a valláshoz, legyen ez teljesen fuggeden a vallástól. Egy Tiziano-képet vagy egy Leonardo-képet sem azért nézünk meg, mert az vallási témájú. Az utolsó vacsorát az is megnézi, megcsodálja, aki életében nem tette be a lábát a templomba. Ne adjuk el a Mikulást, attól még beépíthetünk mást. De ha hová jutunk, ha mindent feladunk...? Ezért nagyon fontos, hogy beszéljünk a szokásokról, a változásokról. A népi kultúra, és most nem a paraszti kultúráról beszélek, hanem egy nemzetnek, egy népnek a kultúrájáról, sohasem volt statikus, mindig változott. Természetes, hogy változik, változnak az idők, a módszerek. Az együtt töltött idő nyomában Harmadikos gyerekek azon vitatkoztak, hogy melyik a kakas és melyik a tyúk. Hiszen nagyanyádnak is vannak tyúkjai, mondtam. De én oda nem mehetek, mert szaros az udvar, olyan lesz a lábam. Szomorú, hogy a falusi gyerekek is legfeljebb állatkertben találkoznak állatokkal. Annyira elszakadtak a természettől, művi úton kell visz- szahozni a nem régi szokásokat. Amikor Kodály Zoltán Galán- tán járt, összeverbuváltak több száz gyereket, akik a kastély előtt énekeltek. Mezítláb, mert a tan- felügyelő úgy akarta Kodályt visz- szavárni, hogy mezídábas gyerekek lépjenek fel, mert a Bicinia Hun- garica előszavában ezt írta. Kodály erre azt mondta, az én gyerekkoromban mezídábas gyerekek voltak, de örüljünk, hogy már cipő van a gyerekek lábán. A népzene- és a néprajzgyűjtés nem azt jelenti, hogy a nádas házakat sírjuk vissza. En se arról beszélek, hogy hozzuk vissza az 50, 60, 100 évvel ezelőtti dolgokat, hisz az elmúlt 20 évben nagyobbat fordult a világ, mint az előző 250 évben. De a majmolásért ne adjuk fel a sajátunkat, Legyünk tisztában azzal, hogy az, ami nekünk van, érték. Nemcsak az az érték, amit a pénzvilág ránk tukmál, hanem az, ami esedeg az ajtó mögött van, családon belül. Ez maradjon meg értéknek. Az öregek bizony sokszor könnyek nélkül sírnak. Alig nyitják rájuk az ajtót, legföljebb karácsonykor, de sokra akkor sem. Nagyon sok könnytelen öreg szemét láttam a gyűjtéseim során, bizony kiderült, hogy pénzt keresett, hogy megfizesse a gyerekének az időt, amit nem töltött vele. A legfontosabb a hagyományokban talán ez lenne, az együtt töltött idő és a karácsonyi ráhangolódás. Amikor karácsonyi szokásokról beszélünk, nem biztos, hogy a lexikonban leírt szokásokra gondolunk, hanem arra, hogy a család csendje legyen a karácsony csendje. Pont ezt a csendet hiányolom én. Valamikor az adventi időszak egy nagyon erős ráhangolódási időszak volt, reggel mentek a tóráiéra, a nap már a felkészüléssel kezdődött. Reggel hat órakor indult az autóbuszunk, amikor iskolába mentünk, és akkor volt a roráté. Az idős asszonyok mentek a templomba, láttuk a fényeket a havas utcákon. Akkor még nem gondoltam, mennyire nem szépek a városi karácsonyok, a felsózott utak, és mennyire szépek voltak a hófehér falusi karácsonyok. Reggel ezzel a ráhangolódással kezdődött a nap. Este pedig összeültek az emberek, mentek egymáshoz fonni, hímezni, mert akkor nem kellett mindenütt a villanyt égetni. Később jött a tévé, az sem volt mindenkinek, egy helyen jöttek össze. A karácsony hete arról szólt, hogy a férfiak a gazdasági udvarban ügyeskedtek, a fát hasogatták, készítették, a szecskát vágták, a takarmányt készítették el, hogy nagyobb munkákat ne kelljen végezni ünnepnapokon. Most inkább a ráhangoló idegességről szól, mert aki naponta munkába megy, az nem nagyon tudja ezt megtenni. Grendel Ágota Szanyi Mária (Fotó: Somogyi Tibor)
