Új Szó, 2017. december (70. évfolyam, 276-299. szám)
2017-12-22 / 294. szám, péntek
www.ujszo.com | 2017. december22. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 Torlaszok a hídon Ronda az a híd, csak csúfítja a környezetet, likvidálni kellene A A mondják, 4“ karácsonyra / M I karácsonyi JL. ■> m J történet dukál. Akkor mondok egyet. Volt két testvér. Közösen vezették az apjuktól örökölt gazdaságot, amit egy folyó szelt ketté. Jómódban és egyetértésben éltek, becsülték és segítették egymást. Aztán egyszer valamin összevesztek, és a helyzet annyira elmérgesedett, hogy már csak a legszükségesebb dolgokat beszélték meg, aztán már azt sem, sőt eldöntötték, hogy elosztják a birtokot, külön fognak gazdálkodni. Az egyik a folyó jobb oldalán, a másik a bal parton. Volt ott egy fából épült híd, azt is lezárták, mindkettő a saját oldaláról. Hogy még véletlenül se mehessen át valamelyikük a másik által birtokolt oldalra. Nem mintha át akartak volna menni. Hiszen ha meglátták egymást (mert azért átláttak a másik partra, nem volt olyan széles az a folyó), akkor káromkodva elfordították a fejüket. Telt az idő. Az elrekesztett hídon is nyomot hagyott. Ronda ez a híd, csak csúfítja a környezetet, morfondírozott egyszer az egyik testvér. Likvidálni kellene, hogy nyoma se maradjon, hogy volt itt valaha valami átjárás. Éppen arrajárt egy építőmesterféle. Elvállalod ennek a hídr nak a lerombolását? Jól megfizetlek, mondta neki a gazda. A mester elvállalta. Aznap este lefekvéskor a gazda különös izgalmat érzett. Nem tudott elaludni. Holnap végre eltűnik a híd, de jó lesz azután, nyugtatgatta magát, de nem volt jó, és nem jött az álom. Másnap nagy kopácsolást hallott, de csak este jutott rá ideje, hogy megnézze, hogy halad a híd lebontása. Amikor a parthoz ért, földbe gyökerezett a lába. A mester lebontotta a torlaszokat, de a hidat nem! Azt gyönyörűen újjáépítette, illatos, friss fából ácsolta, épp a korláton ügyködött! Mit csináltál, te szerencsétlen, hát nem azt mondtam, hogy rombold le, ordította a gazda, de valahogy nem tudott igazán dühös lenni, pedig látta, hogy az építőmester somolyog a bajusza alatt, a szemtelenje! És akkor hirtelen hangokat hallott és megfordult. A túlsó partról a testvére rohant feléje a hídon. Lélekszakadva futott, s amikor átért, olyan erővel ölelte őt át, hogy majdnem ledöntötte a lábáról. Édes öcsém, kiabálta. Hát honnan tudtad, hogy én is azon töröm a fejem, hogy meg kellene nyitni a hidat?! Honnan tudtad, hogy bocsánatot akartam kérni tőled, mert hiányzol?! És akkor a másik, aki addig csak elképedve hallgatott, hirtelen olyat mondott, mintha nem is ő, hanem valaki más szólt volna a szájával. Édes bátyám, kiáltotta, hát azt hiszed, te nem hiányoztál nekem?! Mindig hiányoztál, minden egyes nap, de nem tudtam, hogy te is ezt érzed! Az építőmester közben lassan el- somfordált. Biztosan máshol is volt munkája. Máshol is van. Elég karácsonyi ez a történet? MEGHOZTAM A KARÁCSONYI SZOCIÁLIS CSOMAGOT! TELE VAN ÍGÉRETTEL (Ľubomír Kotrha karikatúrája) Ami a rostámon fennakadt SZILVÁSSY JÓZSEF Szerelem Újságírópalántaként 1970-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon inteijút készíthettem Latinovits Zoltánnal. Talthübiosz szerepére készült. Sugárzott a boldogságtól, mert ott tündökölt a színpadon Ruttkai Éva. Már hat éve dúlt köztük a legendás szerelem. Félénk kérésemre, hogy ad-e interjút, a Színészkirály bólintott. Később a Dóm téri kertvendéglőben körbemutatott: „Pannon nyugalom árad mindenhonnan.“ Majd Szabó Dezső egyik hősét idézte a városról: „Nyugodt, széles utcák nyugodt, széles utcákba tágulnak. Itt-ott összetorkolnak nagylélegzetü, gabona-tábornak való nyugodt terekké“. Itt én is megnyugszom - sóhajtott fel. Nemsokára a Ványa bácsival Pozsonyban vendégszerepeit a Vígszínház. A címszerepet alakító Latinovits a Devín szálló kávézójában zord tekintettel nézett maga elé, olykor a konyakos pohárba. Nem mertem hozzálépni. Este hat körül Hor- vai István rendező lépett az asztalához és figyelmeztette, hogy indulnak az előadásra. Válaszra sem méltatta. Röviddel ezután Darvas Iván kérlelte, hogy ne csináljon botrányt. Ő sem járt sikerrel. Ezután libbent be Ruttkai Éva, és csak ennyit mondott: „Zoltán, kérem...“, és nyújtotta a kezét. Erre felállt és követte. Hatalmas vastaps fogadta az előadást. Később Latino- vitsot szívpanaszokkal rohammentő vitte a pozsonyi kórházba.,.Röpülni akarok veled, túl mindenen, túl rohadt életünkön és rohadt társadalmunkon“ - írta egy nemrég nyilvánosságra került levelében Ruttkai Évának. Szenvedély Hónapokig próbáltam inteijúra bírni Daniel Olbrychskít. Végül Molnár Gál Pétertől jött a telefon: „Jövő pénteken hajnali négykor legyél Varsóban a Hotel Éuropejski előtt. Andrzej Wajdával forgatják a Menyegzőt, filmgyári autó megy érte, útközben beszélgethettek.” Ott gubbasztottam a megadott időpontban. Megjött a sofőr, némi késéssel az ünnepelt színész is. Hosszú csókkal búcsúzott egy hölgytől, aztán beült a hátsó ülésre, „Just a sec“ - mormogta felém, és elaludt. Lódz környékén riadt fel. Kérdéseimre először Jancsó Miklósról áradozott, aki három évvel korábban az Égi bárányba hívta szerepelni,,Már félig leforgatták a filmet, amikor megüzentem, hogy mégis akadna némi szabad időm. „Erre a cselekményt új szereplővel bővítették. Ez a változtatás dramaturgiai szempontból sem volt egyszerű feladat. Értem tették, ami nagy elismerés.“ Aztán hosszasan fejtegette, hogy nem híve Brecht színházelméletének. „Szenvedély nélkül nincs színművészet! De igazi élet sem“ - hajtogatta. Reggelre érkeztünk a helyszínre.,.Köszönöm, hogy intim ügyekről nem érdeklődött“ - nyújtotta a kezét. Később lengyel barátom világosított fel: Olbrychski viharos szerelmek és szakítások között szárnyal. Háromszor nősült, és egy házasságon kívüli kapcsolatból is született gyermeke. Ám nagyszerű alakításainak listája ennél jóval hosszabb. És a filmeken nem lobbannak el. Szeretet Sokszor láttam a Macskajátékot. A legemlékezetesebb számomra a Székely Gábor rendezte prágai, 1974-es bemutató, Dana Medŕická felejthetetlen alakításával. Másnap, később is, megpróbáltam szóra bírni. Hiába. „Amit mondanék, úgysem közölnék“ - ismételgette. Megtudtam, hogy 1968-ban lépett ki a kommunista pártból, a csehszlovákiai invázió elleni tiltakozásul. Emiatt évekig zaklatták, filmszerepet nem kapott. Életének minden keservét a Kurázsi mamában, a múló évek tragikomikus epizódjait pedig Örkény Orbánnéjában villantotta fel. 1979-ben veszítette el imádott férjét, Václav Vydrát, a cseh színészlegendát. Négy évvel később próba közben rosszul lett. Az orvos azonnal kórházba akarta küldeni. „Ma este Vašek fiamnak bemutatója lesz, ott kell lennem“-válaszolta az egyik cseh lap beszámolója szerint. Nem sokkal a premier előtt ismét összeesett, négy nap múlva a második infarktusa vitte el. Búcsúztatásán legalább tízezren könnyeztünk és tapsoltunk neki utoljára a Tyl Színházban és a’lépcsőkön. A katakombák népe A mai Európát sokan állítják párhuzamba a későrómai évszázadokkal. Eszerint a fejlett nyugat lenne a Nyugatrómai Birodalom, a falakat építő, bezárkózó Kelet- Európa lenne a despotikussá váló Bizánc mai megfelelője. A külső bevándorlók, vagy bevándorolni akarók tömegei felelnek meg a „barbároknak”, akiknek a nyomását a katonaállammá alakuló keleti birodalom túlélte, a fejlett nyugat viszont nem tudott mit kezdeni velük. Van tehát ma is Nyugat, Kelet, és külső „barbár tömegek” - pont, mint kétezer éve. Egy kérdésre viszont nincs válasz: ma kik feleltethetőek meg az egykori ókeresztényeknek, akik a semmiből jöttek és meghódították a Nyugatot, a Keletet és a barbárok lelkét is? Az ókeresztények mögött sokáig nem volt világi hatalom, katonai erő. Évszázadokig csak kis közösségekben és katakombákban éltek, onnan hirdették, hogy az egyéni üdvözülés mindenkinek megadathat. A Római Birodalom erejének halványulásával ezek az ókeresztény tanok egyre jobban terjedtek, a katakombák népe a felszínre jutott. Először rendkívül erős keresztényüldözéssel kellett szembenéznie, de végül a tömegek közt népszerűvé váló kereszténység államvallássá lett. Távolabbról nézve úgy is lehet mondani, hogy egy negyedik erővé vált a Nyugat, a Kelet, és a barbárok harcában. Erejét az adta, hogy alulról tört fel, a hierarchiákat fegyverek nélkül hódította meg; az egymásnak feszülő nyugati, keleti és barbár óriáshierarchiákat alulról kezdte átitatni, átformálni. Miközben egymásnak rontottak római császárok és hun vezérek, limest épített a birodalom és limest romboltak a barbárok, ez a mélyről jövő gondolat, az ókereszténység, e szemben álló tömegek közt mindenütt megvetette a lábát. Végül a kora középkor hajnalán az új hit vált a civilizáció közös alapjává. Innen nézve nem látni, hogy mi lenne ma az a friss gondolat, ami megfeleltethető az ó- kereszténységnek. Vannak „világbékét” hirdetők, ökumeniké-mozgal- mak, a civilizációk közti ellentéteket áthidalni kívánó kezdeményezések, de sem erejükben, sem újdonságukban nem mérhetők ahhoz, ahogy kétezer éve a katakombák népe kikezdte és lerombolta az egymásnak feszülő római és germán hitvilágot. Főként az új baloldali mozgalmak szeretnék magukat ilyen pozícióban látni: érdekes, de erőltetett könyvek születnek például arról, hogy az Occupy Wall Street tüntetői és az arab tavasz elégedetlen tömegei egy összehangolt világmozgalom részesei lennének. A fejlemények ezt finoman szólva nem igazolják, ezek a megmozdulások végül lokálisak, gyengék és porózusak maradnak, tartós tömegtámogatást nem szereznek. Ehhez képest kétezer éve az ókeresztény tanok egyszerre váltak tömegessé és erőssé nyugaton, keleten és a barbárok között is. Amikor Nagy Konstantin római császár 313-ban vallásszabadságot adott a keresztényeknek, akkor már több mint egy évtizede a kereszténység államvallás volt Örményországban. Amikor a 4. században az első zsinatokon tisztázni próbálták a krisztusi tanítások részleteit, az új hit egyik sajátos válfaja - az arianizmus - terjedt el a gotok, majd a többi germán törzsek között. Amikor 380-ban a Római Birodalom hivatalos államvallásává lett a kereszténység, addigra már létezett gót Biblia-fordítás is, és ariánus keresztény hitet követett a barbár világ jó része. A 4. században pedig egyszerre vált a karácsony a legfontosabb ünneppé a limesen innen és túl. Egy erő, ami eltéríti addigi pályájáról a nyugatot, keletet, fejlettet és fejletlent, alulról jön és felfele tör - ilyen erő ma nem látható. Lehet, hogy valahol ott van a mai katakombákban, csak még nem lehet beazonosítani. Az ókeresztény tanok is hosszan, három évszázadon át bújtak meg a római világban. És lehet, hogy lesz majd egy gondolat, ami ilyen erősen és alapjaiban hozza majd közelebb a mai keresztény világot a mai iszlám világgal, a mai gender-tanok híveit a négyfeleséges muszlimmal, de ennek a gondolatnak ma még talán a nevét sem tudjuk. LAMPL ZSUZSANNA KOLLAI ISTÁN
