Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)

2017-11-04 / 254. szám, szombat

hosszúlépést nem tanácsos kérni, és ennek nem a csalódást keltő dél­morva borászat az oka. A peremen sorakozik pár műanyag kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy, a semmi ágán. Ezt neveznék gő­gös profik, a közbeszerzés ultrák VIP-szektornak, csakhogy R.-ben mindenki innen nézi a meccset. Mindenki VIP. A hármas sípszó után itt jönnek fölfelé a játékosok. Ecsethajú huszonévesek alkotják a csapat gerincét, mintha nyolcas ikrek, laposhasú spílerek még né­hány évig. A cserepadról járni ci­gizni nekik a kardió, a pufidzsekik Marc Chagall: A lakoma (1916) zsebében mindig van szotyi, amit a földi halandó, főleg ha expat, nem kap meg a prágai szuper­marketekben sem, hiába ismétel­geti tébolyultam hogy slunečnice, slunečnice. A hospoda pedig klubház is és öl­töző. És szezonzárót tart a klub. Kezdődik a holtidény, téli pihenő. De a pultnál jut azért táceknyi hely az ilyen illetékteleneknek is, nincs meg a zártkörűség görcse. A pultban felirat: Pravda a láska musí zvítézit nad lží a nenávistí, az igazságnak és a szeretetnek győznie kell a hazugság és a gyűlölet fölött. Igen kifinomult szurkolói rigmus, bár talán nehezen skandálható, gondolhatná a turista, aki a Mars­ról látogat R.-be. Mire a csapat végez a zuhanyo­zással, a klubelnök és helyi vállal­kozó már kótyagos, dicsér, biztat, szorongatja a házi gólkirály kezét, és viccelődik Novákékon, hogy náluk három generáció is aktív kerettag még. Aztán leleplezi a hatalmas hidegtálakat, amilyenek­hez itt a hospodában nem szokott az edzés utáni söprögető, beállós, balbekk, ék. Sonkák, kolbászok, tojások, torma, póré-, fok-, új- és vöröshagyma. Tepertő meg liba­zsír. Fehér kenyér, átharaphatat- lan nagy karéj. A falu adta össze a játszó személyeknek. Sehol a pizzarendelés fantáziátlan rutin­ja, se az avokádókrém kifinomult osztályfölénye. S ha mindez elfogy, éjfélre jár majd, addigra mi már prágai pivnicékben újra, durran­nak a további sörök és slivovicék mellé a sokat próbált Bohemia chipses zacskók. Harang csendül, ének zendül: így kezdődik meg R.- ben az advent. Fehér Renátó Európaterminál (kanyon) A prágai Masarykovóról indult a vonat, s jött észak-északnyugat felé, a Moldva men­tén. R.-t legalább egy akkora visszakanyarulattal öleli körbe a folyó, mint Prága egyik központi kerületét, Holešovicét, ugyanúgy viseli meg minden ára­dás, csak az nem breaking news, mert itt nincs állatkert, ahonnan menteni kell a zsiráfot. A hely lélek- száma alulról karcolhatja a nyolc­százat, az egyeden említésre méltó objektum a Cseh Tudományos Akadémia Atommagkutató Intéze­te, ami úgy nyúlik el a folyóparton, mint máshol neogótikus parla­mentek. Egyeden említésre méltó objektum: Wikipédia-turisták ta­karóznak ilyen plédbe. Mi viszont leszálltunk az állo­máson egy megközelítőleg sem szigorúan ellenőrzött vonatról, és az október legvégi didergős kora- délutánban besétáltunk, de nem jutottunk beljebb a stadionnál. Kanyon az, a lelátók helyén né­hol piknikezhetedenül meredek domboldal, de inkább sziklafal. Az egyik kapu fölött, a fennsíkon kocsma áll, hospoda, helyre terasza pedig a szakadékba lóg, akár egy kifulladt házőrző nyelve. A talaj­erózió és tektonika nagyvonalúsá­ga, ami a teraszt a helyén tartja, a vallásilag amuzikális csehek számá­ra is egyfajta istenbizonyíték. De www.ujszo.com SZALON ■ 2017. NOVEMBER 4. Mit olvas? FELJEGYZÉSEK ÚTKÖZBEN Ahol Bohuš volt a kulisák oszlop mögül egy csíkba tömörül Tamás Gáspár Miklós filozófus Mint mindenki, aki sokat ol­vas, én is sokféleképpen ol­vasok. Egyrészt olvasom mind­azt, ami az úgynevezett kuta­tómunkámhoz tartozik (most éppen a modern forradalmak történettudományi és poli­tikaelméleti irodalmát meg visszaemlékezéseket), másrészt amit a bölcseleti érdeklődésem hoz elém (újraolvasom Hans Blumenberg csodálatos könyvét a kopernikuszi világ geneziséről, Georg Simmel és Alfred Sohn- Rethel pénzelméletét: ezek se kevésbé csodálatosak). Tegnap újraolvastam Litván György Jászi-életrajzát, közben bekapcsoltam a rádiót, s azt mondta egy hang (kiderült: történészprofesszoré), hogy Jászi Oszkár manapság senkit se érdekel, senki nem olvassa. Fura érzés volt. Azután meg persze találomra, összevissza és véletlensze­rűen. Elővettem Turgenyev Első szerelem c. elbeszélését. Kamaszkoromban ismertem meg, de elfelejtettem - vala­mi homályosan nyugtalanító emlék maradt utána, de a cím nyomán mégis azt hittem: afféle romantikus történet. Szégyen, gyalázat: hogy lehettem ilyen dőre és bárgyú, hiszen tudom, mi az, amit Thomas Mann „a szent orosz irodalom”-nak neve­zett. Ez az elbeszélés (majdnem kisregény), akár a Tolsztojé, a Bál után, azt mutatja meg, hogy nincs rettenetesebb, mint a szerelem. A félénk fiatal fiú érzi, hogy ideáljának „titka van”, hogy kacérkodásai és jóképű fiatal férfiakból álló ud­vartartása mögött misztérium lappang. A titok csakugyan borzasztó, hiszen amikor meg­lesi a lányt, kiderül, kit szeret: a fiú apját - aki lovaglóostorá­val csak úgy ráhúz a fiatal nőre, aki megcsókolja a fájó vörös nyomot a saját meztelen karján. Ez a szadisztikus szexuális epizód valaki mással, ráadásul az apjával: ez a tapasztalatlan fiú első szerelme. Rosszabb aligha képzelhető. A Bál után-ban is titka van a menyasszonynak: az ifjú vőle­gény — akit elbűvöl a lány apjá­nak bájos férfiassága, délceg- sége, lovagiassága - hajnalban ébred, amikor jövendő ipja, az ezredes, éppen halálra vesszőztet egy újoncot, már ahogy a cári hadseregben szokás. A szere­lemnek persze vége. És ez a vég borzalmas. Minden jó könyv nyugtala­nító; mert az emberi állapot nyugtalanító. Telidestele van kegyetlenséggel, szégyennel, csa­lódással. Ahol az érzés találkozik a társadalommal, ott a pokol. L ibeú. Szállsz le a vil­lamosról, de a po­csolyánál a többi leszálló utassal ellen­tétben befordulsz. Az ajtóban az asztalon kiadvá­nyok, belépő nincs, becsület­kassza. Ezt látva öntudatosan előretörsz az ajtóban álló szakál­las pasas mellett, hiszen elkéstél, Adam tűpontos, mint mindig, jöjjön zápor, zivatar vagy bár­milyen végítélet. Kissé megszep­penve beszél a kis csoportnak. Néhányan álldogálnak, a többiek hármasával ülnek a zsöllyékben, amelyek egy háború előtti moziból jöttek át ide a szomszédságból. Kevés, de mindenféle korú és nemű ember, leginkább helyiek és Adam jövendő barát­nője, Sophie, aki Pá- , rizsből költözött ide nemrég valami ösztön­díjjal, irtózatos Hra- bal-rajongó. Nem ő az egyedüli hipsterka, de rajtad kí­vül csak ő fog fotózni. Aztán eM veszi át a szót. A régi libeňi zsinagógát, amely még a 16. században épült, persze már rég lerombolták. Az új zsina­góga már a gettó falain túl épült az emancipáció után. Neoromán stílus, igazi asszimiláns tér, bár ma már nincs meg, annak idején „orgonás misék” voltak, a bima (vágy almemor) a keleti falnál az áron ha-kodes előtt, az ókeresz­tény basilica formát követi, a két mellékhajó felett a női rész, de az elkülönülést nem sokáig tartot­ták be szigorúan. eM csak morzsolgatja az infor­mációkat, alig győzöd felcsipe­getni. Az áron ha-kodes maradt meg egyedül eredeti állapotában. A magas, egyszerű és méltóságtel­jes faköltemény kopottasságában még titokzatosabb, de ahogy a homályba vonja az ablakokból egyszeriben beragyogó hideg napfény, ha valaki kitárja a két oszlop közötti kaput, megcsillan a Tóra mellvértje, megcsendül a két rimonim, a korona (keter Tóra) felragyog, s az írásból a •tsákhór, az emlékezet parancsa fénylik fel. Az ütött-kopott falak kifakult színeit feltámasztja a nap. A le­vert sarkú oszlopok szerény dí­szeikkel (néhány sző­lőinda a boltív alatt) most még élesebbnek tűnnek a kifehérlő mész miatt. „Za války budova synagógy slou- žila jako skladišté kon­fiškovaného židovské­ho majetku.” Mondja eM. Ezt a zsinagógát is le akarták rombolni, hasonlóan ahhoz az utcasorhoz, ahol Bohumil Hra­bal, Egon Bondy és Vladimír Boudník lakott. De a nagyívű vá­rosalakításba beleszólt ’68, és elfe­ledkeztek a zsinagógáról. A sarki, frissen a háború után alakult S. K. Neumann Színház kulisszaraktá­raként funkcionált, ahol Bohuš volt a kulisák. Hogy az oszlopélek kimutatják a foguk fehérjét, rész­ben az ő munkásságának is kö­szönhető. Az ötvenes évek végén a kulisszákkal kitömött épület végében (elejében, a keleti falnál), a munkásosztály harcainak elját­szásához asszisztáló kulisszák mö­gött az áron ha-kodes gyakran volt tanúja Hrabal, Bondy és Boudník éjszakába nyúló eszmecseréinek (ne Bohušt küldjed sörért, mert ő ottfelejti magát a pulton a csa­possal dumálva). A három barát egy házban lakott, azon a soron, amelynek meg voltak számlálva a napjai. Már indulunk is, míg nézelődpm, egyedül maradok az üres zsöllyék között, s csak akkor látom, hogy az erőszakos napfény a jobb első a padlón, majd szemben az épület bal sarkában, közvedenül az áron ha-kodes mellett. Csak egy pilla­natra látszik, ahogy a fény élében táncol a por, megreped a padló, kettéhasad az egész épület. A töb­biek már a vihar utáni fényben sütkéreznek odakint. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Thumbnails
Contents