Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)

2017-11-04 / 254. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. november 4. SZOMBATI VENDÉG I 9 Emmy-díjas magyar színésznő Gáti Kati: „Nem pihenhetek a babérjaimon. Itt egy percig sem hiheted el, hogy sikeres vagy, minden múlandó..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Nincs még egy magyar színésznő Hollywoodban, aki annyit és olyan produkciókban dolgozna, mint ő. Kathleen Gáti, vagy ahogy a mi fülünkben szebben cseng, Gáti Kati úgy építette fel kinti pozícióját, mint fecske a fészkét. Kitartással, szorgalommal, egyedül, mások segítsége nélkül. Előnyre csupán a nyelvtudásának köszönhetően tudott szert tenni. Ma­gyar bevándorlók lányaként született Montrealban. Édesapja Temesvárról jött tanulni Budapestre, később ne­ves karmester lett, édesanyja kon- zervatóriumi növendék volt, opera­énekesi szakra járt, amikor megis­merkedtek. Lányuk balett-táncosnak készült, méghozzá a moszkvai Bol- sojba, ezért kezdett el oroszul tanul­ni, ám amikor rádöbbent, hogy nem igazán balerina alkat, a színészet felé fordult. New Yorkba ment, ahol egyszerre tanult és dolgozott, szín­házban és filmben is több lehetősé­get kapott, a szíve mégis Budapestre húzta. A rendszerváltás után érkezett két hónapra, végül több mint hét évig maradt. Szerephez jutott a Goldberg variációk című filmben, s onnantól fogva jobbnál jobb lehetőségekkel halmozták el. A Sose halunk meg „husikás” Nusikájaként hatalmas népszerűség övezte, s bekerült szá­mos jelentős filmbe. Aztán fordult a kocka. Ő fordított rajta. A ki tudja, hányadik amerikai nő szerepe után úgy döntött: ad magának egy újabb esélyt, megpróbálja Hollywoodban. Nem sokkal később már a legnívó­sabb sorozatokba hívták. Született feleségek, Mentalista, 24, Vészhely­zet, Dr. Csont, NCIS, General Hos­pital, Hazudj, ha tudsz. Robert De Nirótól Ben Stillerig, Tom Hankstől Búrt Reynoldsig, Kevin Kline-tól Tim Rothig több nagy amerikai sztárral játszott egy fűmben. Eleinte Irenát és Polinát, Mariska Kopeckit és Natasa Lenkovot, Olgát és Raj- szát, Anyát és Kátyát. Időbe telt, míg kilépett a messziről jött idegenek so­rából. Volt prosti és apáca, orvos és nővér, háziasszony és rendőrnő, cse­léd és házmester. „Amerikai az agyam, kanadai a szívem, de a lelkem magyar - mondja. *- Apai nagyapámnak, Ös­terreicher Ignácnak pékségei voltak Temesváron, egy egész utcát kitet­tek a boltjai, de a háború után min­dent elveszített. Elkobozták tőle. Budapesten, az akkori párommal nekünk Nusi Nasi boltunk volt. Sü- tiket készítettem saját receptek alapján. Los Angelesből azonban nem lehet irányítani egy üzletet. El kellett adnom.” New Yorkban, amikor az első lépéseit tette a színészi pályán, hentesüzletben és egy ázsiai sző­nyegeket árusító boltban is dolgo­zott. Maradt valami az ott szerzett tapasztalataiból? A hentesnél könyvelnem kellett, annak még ma is hasznát veszem. Néha megkértek, hogy süssek egy steaket vagy virslit, de a húshoz nem igazán értek. Mivel a férjem vegán, én pedig vegetáriánus vagyok, a fi­nom saláták a kedvenceink. De egy paprikás csirkét még meg tudnék főzni. Ami pedig a másik állásomat illeti, abból csak annyi maradt, hogy továbbra is imádom a perzsasző­nyegeket. Az amerikai újrakezdés évében, 1998-ban mekkora lendületet ka­pott a Szabó Istvánnal forgatott Sunshine-tól, amelynek világszer­te óriási sikere volt? Lelkileg többször is meg tudtam kapaszkodni benne, de kinti lehető­ségekhez nem juttatott hozzá. Sok castingrendezőnek büszkélkedtem vele, de mivel mindannyian fiatalok voltak, egyikük sem hallott róla. Először ügynököt kellett találnom, aki csak nagy nehezen vállalta, hogy egy „idősebb” színésznőt képvisel­jen. Hozzáteszem: negyvenegy éves voltam akkor. És arra kért, senkinek ne mondjam el, hogy Magyarorszá­gon dolgoztam, mert azzal beskatu­lyáznak a külföldi nő szerepkörébe. Tudtam, hogy kockáztatok, mégsem fogadtam meg a tanácsát, és ez volt a szerencsém. Nagyon sok idegen aj­kú, orosz, német, magyar nőt játszot­tam így el. Ezzel tudtam bejutni a szakma sűrűjébe. Hittem magam­ban. Éreztem, kire kell hallgatnom és kire nem. Hollywoodban valóban az a fontos, amit az adott pillanatban képvisel? Hogy éppen most mit játszik és kinek a filmjében? A múlt senkit nem érdekel. Az a fontos, amit ma csinálsz, hogy éppen most kivel dolgozol, és mennyi ra­jongód van. Ök fognak ugyanis megnézni a készülő filmben. Kinti kollégái körében mi szá­mít nagyobb elismerésnek? Beke­rülni egy színvonalas sorozatba, amely a világ több országába eljut, vagy egy nagyszerű játékfilmbe? Bonyolult kérdés ez. A mai színé­szeknek Amerikában sincs már annyi lehetőségük, mint régen. Színházban is, filmben is, sorozatban is szere­pelni - ez egyáltalán nem megy. Dönteni kell. Itt, ott, vagy amott. A mi szakmánkban a pénz az úr. Fontos a legújabb technika is, de a leginkább a nézőszámokra figyelnek. Hol van nagyobb közönség? A televízióban? A moziban? A neten? Óriási sztárok játszanak mostanában tévésoroza­tokban. Susan Sarandon, Geofifey Rush, Jessica Lange, Kevin Costner, Jennifer Lopez. Választani csak a felkínált lehetőségek közül lehet, ott pedig anyagi szempontok is közre­játszanak. A Trónok harcának már szerte a világon nagyobb közönség- sikere van,- mint egy átlagos játék­filmnek. Mozi és televízió között óriásira nőtt a konkurencia. A Trans- formers és a Star Wars-féle filmek természetesen továbbra is nagy si­kerrel futnak a plázákban, hiszen olyan technikai eszközök bevetésé­vel készülnek, amelyek nem min­dennapi vizuális élményt kínálnak a nézőknek. Én továbbra is imádom a színházat, ahol együtt lélegezhetek a közönséggel, de már nagyon kevés az igazán jó színpadi szerep, és New Yorkban sem igazán fizetik meg. Én gyerekkorom óta képeztem magam erre a pályára, a színészet mellett a táncnak, az éneknek és a mozgásnak is komoly teret adtam. Nekem ez a hivatás nem valamiféle hobbit je­lent, hanem az életemet. Egyszer pa­naszkodtam az énektanámőmnek, hogy nem tetszik a dal, amelyet meg kell tanulnom. Azt felelte: „Neked azt nem szeretned kell, hanem kivá­lóan előadni! ” És igaza volt. Az amerikai nézők milyen vi­szonyban vannak mostanában a televíziós sorozatokkal? Jobban szeretnek otthon ülni, vagy inkább moziba menni? Mi a féijemmel minden pénteken moziba megyünk. Nekünk ez heti él­mény, kikapcsolódás. Nincs jobb annál, mint elveszni a sötétben egy jó film előtt, aztán lelkileg követni a színészeket, a történetet. Egy öttagú család már nehezebben jut el mozi­ba, az ő életükben ez már luxusnak számít. A sorozatokat egyébként szeretik a nézők. A General Hospi- talba már öt éve bekerültem. Azok az ismert színészek, akik már húsz­harminc éve szerepelnek a sorozat­ban, nagyon jól vannak fizetve. A fő színész, aki nyugdíjba ment egy éve, legalább hússzor annyit keresett, mint bármelyikünk. Ha pedig egy­két részbe behívnak egy jól ismert arcot, akkor a történetet úgy kell ala­kítani, hogy életét veszítse néhány szereplő, mert meg kell fizetni azt az egyet, a legdrágábbat. Érdekes, nem? Rosszul esik, de meg kell értenem. Hét évet töltött Magyarorszá­gon. Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy elfelejtsék az embert. Nekem sem volt könnyű visszail­leszkedni a szakmába. Szép lassan ment, de ma sem könnyebb a dol­gom. Nem pihenhetek a babérjai­mon. Itt egy percig sem hiheted el, hogy sikeres vagy, mert minden mú­landó. A siker is, a sikertelenség is. Egyikről sem tudod, meddig tart. A General Hospitalben elsőre kétnapos szerepet kaptam. De úgy megszeret­tek, hogy azóta 250 részben játszot­tam az elmúlt öt év alatt. Volt olyan szerepe, amelyet hi­hetetlenül kalandos úton szerzett meg? A Vejedre ütök című filmben egy terhes orosz nő szerepére hívtak be próbafelvételre. Párnát dugtam a ru­hám alá, mintha valóban babát vár­nék. Akkora lett a hasam, hogy azt hihették rólam, már a nyolcadik hó­napban járok. Ott lihegtem a rendező előtt, aki segített leülni, és még egy másik széket is tett elém, hogy ké­nyelmesen feltehessem a lábamat. Bizonyára a feleségének is sokat se­gített, amikor várandós volt. Érde­kelte, milyen szerepeket kaptam Magyarországon, hány éve vagyok Amerikában, én meg erős magyar akcentussal válaszolgattam neki. És végig, minden kérdésére az igazat mondtam. A forgatás végén, amikor már nem bírtam tartani a magyar ak­centust, ami jól jött a figurához, be: vallottam neki, hogy párnát tömtem a ruhám alá, amikor először látott, majd megköszöntem, hogy engem választott, döbbenten kérdezte, hogy: „Semmi sem volt igaz abból, amit mondtál?” De igen, minden igaz volt, csak az akcentust és a párnát tet­tem hozzá, feleltem. Ha már szóba jött az akcentus, Los Angeles-i életében mennyire van jelen a magyar nyelv? Sajnos nem eléggé. Van itt egy-két magyar barátom, de ritkán találko­zunk, nagyon keveset beszélgetünk. Többször beszélek a budapesti ba­rátaimmal, akik telefonon gyakran hívnak. Az interneten olvasok ma­gyarul. Az utcán, az üzletben mindig meghallom a magyar beszédet. Olyankor szinte letámadom az em­bereket, hogy én is magyar vagyok, beszélgessünk egy kicsit! Nekem ez olyan családias érzés, azoknak vi­szont, akiket megállítok, nem hi­szem. A félj cm et tanítom magyarul. Mindennap egy kicsit. „Nagyon imádlak.” „Éhes vagyok.” Kell men­ni munkába.” „Elfáradtam.” Ilyene­ket tud. Azóta, hogy társra talált, köny- nyebb szívvel építgeti a pályáját? Egy jó társ, egy barát, egy család­tag rengeteget ér. Lelki támaszt és szeretetet ad. Építészmérnök a fér­jem. Nemrég bevallotta, sosem akarta, hogy színésznő legyen a fe­lesége. Erre találkozott velem. Ren­geteget tanultam tőle az elmúlt tíz évben. Pihenni is ő tanított meg. Amíg nem ismertem őt, csak a mun­kával foglalkoztam, semmi más nem érdekelt. A fodrászom jegyezte meg épp a minap, hogy: „Te soha nem fo­god abbahagyni ezt a szakmát, mert minden sejteddel imádod.” Igaza van. Lassítani ugyan tudok már, de csak munka után. Ma is harminc ol­dal szöveggel a fejemben mentem forgatni, és izgultam, izzadtam, a gyomromban dobogott a szívem, re­megtem az örömtől, hogy Istenem, mennyire imádom, hogy ezt csinál­hatom! Érez még honvágyat Magyar- ország iránt? De még mennyire! Ez az érzés nem csillapodik bennem soha. Ott éltek a szüleim, ott voltak boldogok. Néha kimondottan árvának érzem magam nélkülük, de ha Budapesten vagyok, még a levegőben és a finom ételek­ben is őket érzem. Michael, a féljem már jobban érzi magát Budapesten, mint Los Angelesben. O is imád ott lenni, lakni, sétálgatni, élvezi a szu­per társaságokat, csodálja az embe­reket, a pompás épületeket. Én szí­vesen visszaköltöznék Magyaror­szágra, ha megint sok munkám len­ne otthon. De most Los Angelesben látnak el szerepekkel. Talán majd egyszer. A gyökereitől sosem sza­kad el az ember. „Én szívesen visszaköltöznék Magyarországra, ha megintsük munkám lenne otthon..." (Taiabér Tamás felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents