Új Szó, 2017. november (70. évfolyam, 252-275. szám)
2017-11-18 / 265. szám, szombat
www.ujszo.com I 2017. november 18. SZOMBATI VENDÉG I 7 Színészkirály, külön páholyban Dráfi Mátyás: „Egyáltalán nem érdekel, hogy benne vagyok a korban. Nincs rajtam semmiféle pszichés nyomás...." SZABÓ G. LÁSZLÓ Görgey Artúrt játssza az ország különböző pontjain, az elmúlt hetekben Bécsben és Prágában is közönségeié lépett, Komáromban régi vágyát, A cigánytábor...-t rendezte meg. Evek óta készült rá, mostanra sikerült. Születésnapi öröm lett belőle. Dráfi Mátyás, a Jókai Színház érdemes, Jászai Mari-díjas művésze 75 esztendős. Színészkirályhoz illően dolgozik folyamatosan. Nincs megállás az életében, legfeljebb „megülés”, de azt sem bírja sokáig, bár éppen most minden oka megvolna rá. Hatodszor fogják műteni a lábát. „Alkatrész- csere” - viccelődik mély, dörgő hangon, majd nem kis iróniával hozzáteszi: „Lecsámpásodtam.” Mankóit az asztal alá dobta, humorát újra és újra feltálalja. Születésnapi beszélgetést ne indítsunk testi kínokkal. A dráma- irodalom legnagyobb szerepeiről kellene faggatnom, arról, hogy milyen sokat játszott az elmúlt évtizedek során, hogy külön páholya volt a csehszlovák filmekben, és továbbra is foglalkoztatják cseh és szlovák rendezők, sőt még az Evitába is bekerült, amelyet Budapesten forgattak Madonna és Antonio Banderas főszereplésével. Nem is akarok én nyavalyogni... a „szerelő” megígérte, hogy januárban meglesz az „alkatrészcsere”, és futhatok tovább az utamon. Játszani szerencsére így is tudok. Ülőszerepeket kreáltam magamnak. Görgey- ként végig fotelben ülök, az álomképeket kivetítjük, látom saját magamat. Csáky Pál Virágesőjében, idős színészként is csücsülhetek. Rendezőként pedig most, hogy A cigánytábor az égbe megy című darabot élő zenével állítottam színpadra Komáromban, a művelődési központban, akkor ültem le, amikor akartam. 1976-ban láttam Emil Lot- janu filmjét, azóta akartam megrendezni színpadon. Eredetileg romákkal szerettem volna, de nem jött össze. Nem figyeltek. A Jókai Színházzal haragban van? Sosem voltam haragban. Dehogy! Legutóbb A velencei kalmárban láthatta a színház közönsége, de annak is több éve már. Azóta nem találtak nekem való szerepet. Martin Huba rendezéseiből is sorra kimarad. Pedig egy évfolyamba jártunk a főiskolán. Ismer jól, mégsem játszottam nála soha. így alakult. Már nem is érdekel. Miközben, látom, bírja a strapát. Még így, műtétre várva is. Az sem fájdalmas. Vagy elaltatnak, vagy helyi érzéstelenítést kapok. Ez utóbbit jobban szeretem, mert közben társaloghatok a dokival. Meg akarom kérni, hogy a csontot, amit levág, a végén adja oda nekem. Vagy amit kivesz belőlem. Most titánból lesz a pótalkatrész. Ha elpatkolok, a romák egyenesen vihetnek a rosszvastelepre. Galántán született, Pozsonyban végzett a színművészeti főiskolán, Komáromban teremtette meg az otthonát. Ezek nem nagy távolságok. Galántán csak négyéves koromig éltem. Onnan költöztünk Pozsonyba, ahol tömbházban laktunk a főállomás alatt. Egyszobás lakásban heten. Anyám és a testvére, az öcsém és én, plusz a nevelőapám és a két féltestvérem. Később átköltöztünk a belvárosba, egy saroknyira a Reduttól, ahol a színművészeti főiskola volt. Nekem csak át kellett szaladnom. Mi is volt az oka annak, hogy nem vették fel elsőre? Azt mondták, sziszegek. Elküldték Prágába, foniátriai kivizsgálásra, ahol a doktor megállapította, hogy semmi komoly, csak rossz szokás. Papírt is adott róla, hívtak hát pót„Magamat is komédiásnak nevezem... felvételire. Még a végére sem értem a versnek, amikor azt mondták: „Köszönjük, felvételt nyert!” Elindulok kifelé, egyszer csak visszahívnak. Ott ült a bizottságban Fellegi István, a Magyar Területi Színház akkori igazgatója. Káderezés is volt még akkoriban. Félrehívtak, kifaggattak, megkérdezték, nem akarok-e szlovák színész lenni. Mondtam, nem. „Miért nem?” Van magyar színház?, kérdeztem. „Van.” Kell a képzett magyar színész? „Kell.” Na, ezért! Mire Atyus, Fellegi István: „Na ide figyelj, fiam! Ez most nem jött össze. Gyere el hozzám, a színházba egy évre, jövőre benyomunk a főiskolára.” Eltelt egy esztendő, én már javában rádiózom, január végén jelzem a főiskolán, hogy szeretnék újra felvételizni. „Jöjjön! De ha tavaly azt mondta volna, hogy szlovák színész akar lenni, felvettük volna, és már az első évfolyamot végezné!” Atyus- nak persze nem tetszett, hogy elmentem a felvételire. Nagyon mérges volt. Nem is értette, hogyan kerültem ismét a főiskola közelébe, hiszen nem írt alá nekem semmit. De felvettek! És nagyon nagy segítség volt az az egy év, amit a színházban töltöttem. Rengeteget tanultam a szakmáról. Hullámvölgyek adódtak a pályáján? Mert ha csak a szerepei hosszú sorát nézzük, úgy tűnik, le sem jött a színpadról. Pedig volt kétszer két esztendő, amikor nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna. Az első két évben igazgató voltam. Tudtam volna csinálni, csak nem hagytak. Valakinek új magyar színház kellett, de a MATESZ kettéosztásával, amibe én nem akartam beleegyezni. Természetesen csak azért nem, mivel attól tartottam, a kassai színház önállósítása után a komáromi nem kapja vissza a pénzét. „Nem akarod? Akkor nem leszel igazgató!” Megfenyegettek. Nem leszek? Na és? „De gondoskodunk arról is, hogy színész se legyél!” Ezt is ugyanaz a magyar elvtárs mondta. Nehéz helyzet volt. Megviselt. Sajnos igazam lett, mert a komáromi színház fele pénze odaveszett. És jött a másik két esztendő. Előadás után, vidéken, meghívtak bennünket egy borozóba. Ott közölte a helyi Csemadok-titkár, hogy: „Na ide figyeljetek, színész elvtársak! Ha még egyszer azt látjuk a plakáton, hogy rendezte XY, nem jövünk többet színházba!” Erre mondtam én, hogy akkor most elmegyek népművelőnek, mert úgy éreztem, a modemeskedés évei jönnek. El is mentem. Aztán vendégként visszahívtak egy előadásba, és maradtam. Sérelem? De olyan nagyon fájó? Volt. Elmúlt. Amikor ketté akarták osztani a komáromi színházat, és úgy gondolták, én legyek a felelős azért is, ami majd háromszáz kilométerrel odébb, Kassán történik. Azt nagyon a szívemre vettem. Eszenyi Enikő vígszínházi rendezésébe, a West Sídé Storyba hogyan került be? Kaszás Attila játszotta Tonyt, általa ismerkedtem meg Enikővel. Nagyon örültem a meghívásnak. Boldog öt esztendőt hozott, nagy sikersorozat volt. Annak köszönhettem később, hogy Sopronba, Győrbe és Székesfehérvárra is meghívtak, de játszhattam más helyeken is Budapesten, a Bárkában és a Vertigo Szlovák Színházban. Mindenütt vendég voltam, de vendégnek lenni nagyon jó. Ha megszeretik, visszahívják. Hozzáteszem: én sosem tettem különbséget színház és színház között. A csallóközcsütör- töki művelődési házban is ugyanúgy belevittem mindent a játékomba, mint a Vígszínházban. Nekem teljesen mindegy, hol lépek színpadra. Mindenütt a maximumot akarom nyújtani. Tizenhatodik éve áll a Teátrum Színházi Polgári Társulás élén, ahol játszik is, rendez is. Várja a napot, amikor visszahívják a Jókai Színházba? Hogyne várnám?! Előbb persze meg kell kapnom a pótalkatrészt. Műtét után hat héttel már bárhol, bármit. Nem érdekel, hogy benne vagyok a korban. Nincs rajtam pszichés nyomás. Látom, tele van energiával. A mankókat is nagy erővel hajította be az asztal alá. Csak deréktól lefelé nem úgy működöm, ahogy szeretnék. De a doki majd változtat a helyzeten. Megígérte, hogy rendbe hoz. Hogyan reagálna, ha a következő évadban a Lear király szerepére hívná a Jókai Színház igazgatója? O-ho-hó! Nem élem én azt meg! Pedig még sántíthatna is a színen, hiszen Lear felett sem állt meg az idő. Két mankóval is tudok én ugrálni, ha kell! Bécsben, a Magyar Intézetben Csáky Pál Virágesőjében is bevállalta, hogy mankóval jár. Borika, a feleségem a megmondhatója, mennyire lerobbant állapotban voltam egy héttel az előadás előtt. Egy nyugdíjas színészházaspár írja az emlékiratait a darabban, a hatvanas évektől egészen a máig ível a történet. Két idős ember a rendszerváltás előtt és után. Fehéren megterített asztal, piros és zöld szalvétakompozíció, pártunk és kormányunk ténykedései, és a jól bevált kérdés: „Ma- gyarkodunk, magyarkodunk?” Behívja a párttitkár a színészt, hogy akkor hogyan is van ez? „Megunta a színházat, színész elvtárs?” Igen, ez velem is megtörtént, tőlem is megkérdezték ugyanezt. És meg is fenyegettek, hogy ha nem kell Kassa, akkor semmi se kelljen! Költi Helga játssza a feleségemet. Szenzációs partner, csak annyit mondhatok. Prágában a Görgey-darabbal vendégszerepeit nemrég, most pedig a Virágesővel várják vissza. Illyés Gyula Fáklyalángjából adtunk elő részleteket jó pár évvel ezelőtt a Teátrummal. Kértem Görgey Gábort, a jeles írót, hogy személyesen vegyen részt az előadáson. Valami miatt nem tudott eljönni, de kaptam tőle egy rádiójátékot Gör- geyről, aki legalább álmában szeretne elszámolni Kossuthtal. Abból nem tudtam előadást készíteni, de amikor megtudtam, hogy Egerben színre vitték a Görgey című történelmi drámáját, elkértem tőle. Már csak partnert kellett találnom az inas, a tót legény szerepére, aki lelki kapcsolatban áll Görgeyvel. Miskovics László személyében meg is találtam. O lett Joskó, a házvezetőnő pedig az ugyancsak remek Molnár Xénia. A cigánytábor...-t kikkel sikerült létrehoznia? Több helyről kellett összeszednem az embereket, de ennek is van előnye. Bár egyszer megtörtént, hogy már elindult Kassáról a világosító, aztán félúton vissza kellett fordulnia. Itt most nem állhat elő ilyen helyzet, és ez megnyugtató számomra. Szlovák és cseh filmek egész tucatját sorolhatnánk fel, hiszen annyi alkotásban játszott az elmúlt évtizedek során. Legutóbb például a Wilsonovban tűnt fel, de szerepet kapott Rudolf Péter televíziós rendezésében, a Kossuthkifliben is. Péterrel a West Side Stroyban játszottunk együtt, onnan ismerjük egymást. A Révész szerepében Hau- mann Péterrel kerültem közös jelenetbe, akivel nagyon élveztem a munkát. Csodás komédiás. Komédiás? Igen, magamat is komédiásnak nevezem. A művész nagyon művién cseng a fülemben. Születésnapi kívánságai között mi a legnagyobb? Hogy mihamarabb rendbejöjjön a lábam. S a hetvenöt? Megriasztja? Egyáltalán. Ez csak egy szám! Messze még az út vége. Legalábbis abban reménykedem. (Talabér Tamás felvétele)
