Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)

2017-10-24 / 245. szám, kedd

www.ujszo.com FOCITIPP 2017. OKTOBER 24. INTERJÚ 11 lemében minden csapatról egyfor­mán kell írni. A DAC-ról tíz sor, a Michalovcéről tíz sor, a Bardejovról tíz sor, és így tovább. Most mit csi­náljak? A DAC-ról írtam pár sorral többet, és a legkisebb, kolonel be­tűvel szedtük ki, hogy több férjen. Akkor jöttek a telefonok, hogy nem látják az öregek, olyan kicsi a betű! Aztán csak sikerült meggyőz­ni az illetékeseket, hogy azokról kell írni, akik és ahol olvasnak. Ezért szerettem írni például a hősiekről. Tudtam, hogy elolvasták a játéko­sok, a vezetők és a szurkolók is.” Telefon a konyhából „Manapság már az interneten min­den egy gombnyomásra van, de ré­gen nem volt ilyen egyszerű leadni a tudósítást. Vasárnap voltak a ligameccsek Dunaszerdahelyen, és egy telefon­ra húsz újságíró várt. Kibuliztam, hogy bemehessek hátra a konyha- főnöknőhöz, onnan telefonáltam. A nyárasdi kézilabdacsapatról szin­tén a konyhából adtam le a tudó­sítást. Nekem amúgy protekcióm volt a DAC-nál, behívtak a prominensek, a játékvezetők közé, és Nagy Pista István alelnök azt mondta:- Ne féljetek, ő ugyan újságíró, de a mi emberünk! De persze nem beszéltek előttem a korrupcióról.” Irigykedő osztálytársak „Soha nem akartam újságíró lenni. Már az államvizsgám felé jártam, amikor találkoztam Kulcsár Tibor­ral, aki gimnáziumi padtársam volt, együtt olvastuk ’53-ban a Képes Sportot, emlékszem az első számra, Kazi Aranka volt a címlapon, a fu­tónő. Azt mondja Tibi:- Nem akarsz az Új Szó sportrova­tába menni? Keresnek egy embert. Elmentem, kiküldtek egy meccsre, én meg megkérdeztem:- Hogyan írjam meg, Új Szó-stílus­ban vagy Népsport-stílusban? Majd’ elájultak, hogy ilyet is tudok. Kimentem, megírtam, és felvettek. Ezekben az időkben értettem meg, hogy bátran kell írni, meg szel­lemesen, nincs mese. Rögtön az elején a lovak közé csaptam, írtam egy kemény cikket a csehszlovák válogatottról. A volt egyetemi társaim azt kezdték terjeszteni: a Tomi Vince helyett megírt valaki egy cikket, ő csak aláírta! Ennyire irigyek voltak. Véledeneken múlnak a dolgok. Ha nem találkozom akkor Kulcsár Ti­borral, ki mdja, mi történt volna. Szerintem elkallódtam volna.” Majd ha kivirágzik... „Nagyon szerettem a sportot, min­dig figyeltem a sporthíreket. Tisztá­ban voltam a sportkifejezésekkel, de utáltam a Szepesi-féle sportzsurna- lisztikai stílust, »a labda a kapufán csattant« meg hasonló frázisokat. Ezért a tudósításaimba igyekeztem mindig bedobni egy váradan szó­fordulatot, kifejezést: nem azt ír­tam, hogy ez a focista rossz, hanem azt, hogy kutyaütő, vagy azt írtam, akkor fog itt gól születni, ha a háló­tartó lőcs kivirágzik... Igyekeztem irodalmiasítani a sportzsurnaliszti­kát, hogy ne csak a sportkedvelők olvassák el a cikkeimet. Azt is tudni kell, hogy az egyete­men voltak hiányosságaim magyar nyelvtanból, mert szlovák polgári iskolába jártam, hiszen akkor még nem voltak magyar iskolák. Aztán megnyílt a magyar gimnázium Királyhelmecen, de nekem ko­moly problémáim voltak a magyar csak én. Bugár ilyen szókimondó gyerek volt.” Egy jelvény értéke Játszani kell a focit! Ján Pivarníkkal, az 1974-es év játékosával A dunaszerdahelyi lelátó sajtótribünjén nyelvtannal, hiszen kiesett az egész korábbi időszak. Néptanítóként dolgoztam Hardi- csán, amikor gondoltam egy me­részet, és jelentkeztem a Comenius Egyetem bölcsészkarára magyar szakra. Rengeteget olvastam, hogy bővüljön a szókincsem, Peterdi Pált, Feleki Lászlót, Ruffy Péter no­velláit. A rövidebb műfajokat ked­veltem, a Háború és béke már túl hosszú lett volna.” 100 korona büntetés .Annyira dühített, főleg kezdő ko­romban, hogy csak a Pravda uta­zott külföldre, az Új Szó sehová, hogy kitaláltam egy áprilisi tréfát. Egy focimeccs tudósításának azt a felcímet adtam: A tévéterembe be­küldött munkatársunk jelenti... A nyomdászok röhögtek, a korrektor is úgy hagyta, mert ő csak azt javí­totta ki, amit elszedett a nyomdász. De volt még egy ún. szuperos az Uj Szóból, aki felülbírálhatta a kor­rektort. O észrevette, leállította. A főszerkesztő behívatott:- Tomi elvtárs, nem lehet, pártlap vagyunk!- De április elseje van...- Nem szabad, Tomi elvtárs, ne­künk nem szabad ilyet csinálni. Úgyhogy végül nem jött le. Egyszer egy kolléga mártott be a szerkesztőségben. Prágában jártam egy Sparta-Ferencváros kupamecs- csen, ahol a játékvezető jól megtol­ta a Spartát. Azt a felcímet adtam a cikknek: Kunze játékvezető segítsé­gével. A lapindító értekezleten egy illető felszólalt, hogyan lehet így írni a saját, azaz a csehszlovák csa­patunk ellen? Pedig minden cseh lap ugyanezt írta. Az akkori főszerkesztő csak azt kö­zölte velem:- Te, megbüntettünk száz koroná­ra! Különben nem értett a sporthoz. Egyszer jöttem haza Dániából a »Tomi Vince Nyolcvan éve, 1937. október 24-én született Szolnocskán, 1956-ban érettségizett a királyhelmeci gimnáziumban. 1958 és 1961 között néptaní­tó volt Hardicsán, 1967-ben diplomázott a pozsonyi Comenius Egyetem magyar­történelem szakán. 1967 és 2001 között az Új Szó szer­kesztője, majd rovatvezetője. A számtalan sporttémájú cikk mellett gazdag pályafutása során megjelent két verse és 800 aforizmája, Bajnokok és legyőzöttek című kötetét a nyári olimpiák hőseiről tízezer példányban adták ki. kézilabda-világbajnokságról, vé­letlenül jóváhagyta a pártközpont, kiengedtek nyugatra. Prágában a reptéren találkoztam a főszerkesz­tővel, aki a központi pártbizottság ülésén járt ott. Megkérdezte:- Hol jártál?- Dániában.- Hoztál pornót? Ez volt az első kérdése. Egyébként hoztam, két ingembe került!” Legalább egy magyar „Kétszer voltam Madridban Real- meccsen, Real-Slovanon és Real- Olomoucon. Többször tudósítot­tam hoki-vb-ről, Moszkvában öt­ször voltam, emellett Vilniusban, Kijevben is megfordultam. Jártam alabdarúgó-Európa-bajnok- ságon Svédországban. Az nagyon jó élmény volt, teljesen más közel­ről nézni egy ilyen meccset, mint a tévében. Láthattam a dánokat, azt a strandcsapatot, akik végül meg­nyerték az Eb-t. Voltam a moszkvai olimpián is, de nem szerettem az olimpiát. El­mentem egy eseményre, de addig a többi esemény nekem kiesett! A magyarországi újságírók úgy oldot­ták ezt meg, hogy összebeszéltek, és elmondták egymásnak az informá­ciókat. De én csak arról az egy ese­ményről tudtam írni, amit láttam. A diszkoszvető Bugár Imrének akkor volt egy mondása. A szlovák újságírók kérdezték tőle, hogy mit érez. Erre azt felelte:- Legalább egy magyar volt a do­bogón! Ezt nem írta meg egy szlovák se, ,A fociban mindig a játékos­ságot szerettem. Volt is konf­liktusom Vladimír Weiss- szel, amikor a Petržalka edző­je volt. Párszor bajnokok voltak, de nézhetetlen focit játszottak. Weiss egyszer meg­kérdezte tőlem:- Öt ponttal vezetünk, mit akarna még?- Edző úr, a játék kellene, hogy a semleges emberek is szeressék a csapatot, ne csak a fanatiku­sok! Megsértődött.- Ilyen a futball! - vágta rá. De nem igaz, játszani kell a fo­cit! Mint például a kassai VSS a hetvenes években. Ősszel ve­zették a bajnokságot, a tavaszi szezonban meg furcsán elhullaj- tották a pontokat. Nem lettek bajnokok, mindig másodikok voltak. Sajnáltam őket. A DAC-ot is addig szerettem, amíg játszották a futballt. Na­gyon tetszett az Audi, Tóth Laci, Majoros trió. Olyan őszintén, becsületesen futballoztak, hogy élvezet volt nézni. Szikorával nagyon jó kapcsolatom volt, de ő olyan volt, mint a kréta. Hajh'thatadan. Csak tört. Nem ha­gyott senkinek belebeszélni a dol­gába. Kár, hogy így alakult az élete, hogy a nagyszombatiak megfúrták a válogatottban. Sokat gondolok a rimaszombati Piszár Jóskára is, kár azért a gyere­kért. Amikor a Slovan ellen játszot­tak, Tittelt úgy megforgatta, hogy azt sem tudta, merre van az előre. Az a gyerek többre volt hivatott, kár, hogy nem jött össze a spanyol- országi átigazolása.” Nem szeretni kell „Egyszer felhívott egy méltatlanko­dó olvasó:- Én a maga írásait nem szeretem!- Az újságírót nem szeremi kell, hanem olvasni! - feleltem. Elégedett lehetek, mert egész éle­temben azt csináltam, amit szeret­tem. Szerettem a sportot, és még ez is volt a munkám - ez kész főnye­remény!” Bőd Titanilla „Hogy milyenek is az emberek... Amikor Dániában voltam, vettem magamnak egy új bőröndöt, a ré­git meg otthagytam a szállodában. Két hét múlva jön a posta, vissza­küldték a bőröndöt. Bezzeg amikor Oroszországban ottfelejtettem a szobában a sapkámat, visszafu­tottam a taxitól, de már eltette a gyezsurnaja (az orosz szállodák emblematikus alakja, amolyan fo­lyosóőr - a szerk. megj.). De van egy másik moszkvai szto­rim is: az olimpia alatt horkolt a kolléga, akivel egy szobába tet­tek, egy cseh mókus, Lementem, elmagyaráztam, hogy horkol, szeretnék új szobát. Egy pravdás kolléga előre kiokított, hogy znacsokok, azaz jelvények és ap­rópénz nélkül ne menjek a Szovjetunióba. Nem is mentem. A recepciós először azt mondta, nem tehet sem­mit. Előhúztam a znacsokot: Makyta Púchov! Hohó, adott máris egy szo­bát, nem is akármilyet, tükör itt, tükör ott, hűtő... Ennyit ért egy Makyta Púchov-os znacsok!” Klubvezetők és újságírók a DAC-pálya mellett (balról jobbra): Nagy Pista István alelnök, Weisz Mihály egyesületi elnök, Szilvássy József, az Új Szó későbbi főszerkesztője, Gyurcsík István szakosztályelnök, Tomi Vince, Sánta Imre szakosztálytiktár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents