Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-23 / 244. szám, hétfő
www.ujszo.com | 2017. október 23. AUTO-MOTOR 115 Teljesen mindegy, hol álltunk meg, mindig csodálatos kilátásban volt részünk (A szerző felvétele) Boszniában egyébként minden egyes faluban sebességet mértek, ezért különösebb száguldozásra nem volt lehetőség. A váltó manuális és csak ötsebességes volt, de ez is abszolút megfelelt. A társasággal Visoko városka melletti benzinkúton kellett volna találkozni, ám a helyzet változott, ezért GPS koordináták alapján kellett őket megtalálni egy dombtetőn. Körülbelül harmadik nekifutásra és négy rossz letérés után végre összefutottunk. Már sötét volt, ezért gyorsan felállítottuk a sátrat a tetőn és irány az ágy, pontosabban a hálózsák. A sátor, amely nem egész háromezer euróba kerül, roppant egyszerűen és gyorsan felállítható, az egész folyamat még öt percet sem vesz igénybe. A bezárás már kicsit bajosabb, egyszerűen meg kell tanulni a sátorban elhelyezni a létrát, a hálózsákot és vánkosokat úgy, hogy az egész rendszert össze lehessen csukni. Nekünk úgy három napig tartott, míg megtanultuk, hogyan rendezzük el a cutcokat. A sátorban matrac és vánkos is van, így a kényelem két személynek biztosított. Piramisok és Mostar Csak másnap, miután reggel nyolckor felkeltem, tudatosítottam, hogy a piramisok völgyében töltöttük az éjszakát, egy piramis lábánál. Pontosabban egy piramis alakú, sűrű növényzettel benőtt dombnál. A helyiek meggyőződése, hogy a világ legöregebb piramiskomplexumáról van szó, 2005-től folynak itt az ásatások, s mindeddig kilenc piramist azonosítottak be, s több száz méteres földalatti alagúthá- lózatot ástak ki. Ezen alagutak kötik össze a föld alatt az egyes piramisokat, igazolva ezzel - legalábbis a helyi idegenvezető szerint -, hogy emberi létesítményekről van szó. Az alagutakban több hatalmas, ovális, simára lecsiszolt követ is mutatott, többségük gyógyító hatású, s állítólag a földönkívüliek juttatták az alagutakba. Ez ugyanolyan fikciónak tűnt, mint az, hogy a piramisok alatt járunk. Az alagútköz- pontokban egy kisebb patak is folyik, amelyben az idegenvezetőnk szerint nemcsak kristálytiszta, hanem gyógyhatású víz van. Egy japán turista állítólag miután három hétig ezt a vizet itta kigyógyult a daganatos megbetegedéséből. Természetesen nem kóstolhatjuk meg a vizet, az érdeklődők a kijáratnál található boltban megvehetik palackozva, három deci öt euró. Ezt nevezem biznisznek. Gyors ebéd és irány dél, a következő állomás Mostar. Szarajevó környékén vettem észre először a hatalmas temetőket, aztán minél tovább mentünk, annál több temetőt, szétlőtt házat láttunk. Kisebb faluk, mellettük hatalmas temetők több száz sírral. A háborúra a sírhelyeken és szétlőtt épületeken kívül még számtalan aknamező is emlékeztet. Nem nehéz olyan vidéket találni, amelyre az aknák miatt belépni tilos. Furcsa érzés erre autózni, a táj viszont mindezek ellenére lélegzetelállító. A Neretva folyó völgyében autózunk, amely először meredek és sziklás, aztán fokozatosan kiszélesedik, termőföldek övezik, s lassan eljut Mostarig. A híres (a háború alatt lebombázott, majd újraépített) hídjáról ismert város szépségéről legendákat lehet hallani, ugyanúgy, mint a vállalkozó kedvű bosnyákokról. Fényképezés egy lelátóról? Egy euró. Parkolás a városban? Tíz euró. A híres mostari hídon egy piros fürdőgatyás bácsi 70 eurót kért azért, hogy beleugrik a Neretvába; akadt egy amerikai turista, aki fizetett, a bácsi meg ugrott. Maga Mostar egyébként különösebben nem nyűgözött le, láttam már sokkal szebb városokat. Az egész központ, a híd és környéke körülbelül fél óra alatt bejárható, ettől többet nem érdemes itt tölteni. Szerencsére mi sem töltöttünk, ugyanis itt búcsúztunk a civilizációtól, tankoltunk és irány a hegyek. Az első éjszakát már a civilizációtól távolabb, egy hegytetőn töltöttük. Távol a civilizációtól 1500 méter tengerszint feletti magasságban aludtunk, éjszaka nulla fok, így nagyon gyorsan rájöttünk, mit felejtettünk otthon. A sátrakhoz való hőszigetelő bélést. így aztán kénytelen voltam úgy aludni, hogy a lehető legtöbb ruhámat magamra húztam. Ezt is ki lehet bírni, sőt az ember azt is megszokja, hogy a reggeli tisztálkodás maximum a fogmosásra szűkül. A szerencsésebbek, vagy inkább tapasztaltabbak hordozható WC-t is hoztak magukkal. Nem baj, a kilátás, a táj, a gyönyörű természet mindenért kárpótolt. A második napot szinte kivétel nélkül hegyekbe vájt, szerpentines szűk utakon töltöttük. Bár úgy tűnt, hogy arrafelé csak mi járunk, itt-ott azért megjelent szembe egy kivágott fákat szállító kamion. Hosszú idegtépő percekig tartott, míg lassacskán kikerültük egymást. Ebédre egy dombtetőn álltunk meg, egy báránycsorda és két juhászkutya társaságában. Itt kóstoltuk meg először a csomagolt, két évre tartósított főtt ebédünket, amit csak ürhaminak hívtunk. Kétféle menü állt rendelkezésre: csirkehús rizzsel és gulyásleves krumplival. Az étel illata kicsit emlékeztetett a kutya- konzervekre, ám meglepően ízletes volt. Ilyen utakra kifejezetten ideális, hiszen elég kiszórni és megmelegíteni. Közel a határhoz Még két teljes napja sem voltunk úton, s olyan érzésem volt, mintha egy hete utaznánk. Egész nap szerpentines utakon, erdőkön, mezőkön vezettünk. Ha el is értünk valamilyen kis faluba, akkor csak azért, hogy ott letérjünk egy útra, amely ismét a hegyekbe, vagy egy sűrű erdőbe vezetett. Birkapásztorok, tehenek, majd az út mellett egy autóbusz roncsa, mellette az utasok nevére emlékeztető emléktábla. A háború alatt robbant a busz alatt egy akna, a benne utazó 34 ember szörnyethalt. Ez is Bosznia-Hercegovina. Mostartól gyakorlatilag megállás nélkül délkeleti irányba haladtunk. Az utak minősége itt még tűrhető volt, az expedíció legnehezebb szakasza még csak várt ránk. Megálltunk még egy érdekes képződménynél, a vörös szikláknál, amelyek arról híresek, hogy itt forgatták a Winnetou egyes jeleneteit. Innen már egyenesen Montenegró felé haladtunk, az utolsó éjszakát közvetlen a határ előtt, a Drina folyó partján, nem egész egy kilométerrel a határátkelőtől töltöttük, szó szerint két lépésnyire a folyótól. Feledhetetlen élmény volt ezen a helyen aludni és főleg felkelni, a kristálytiszta folyóban mosakodni. Harmadik nap értünk csak Montenegróba, amelynek végül mindegyik nemzeti parkját végigjártuk, s ahol igazolta a Mitsubishi, hogy az L200 és a Pajero igazi terepre való autók. Az egész expedícióról szóló beszámolót három részre osztottam, a következő kettőt az Autó-Motor rovatban olvashatják a következő két hétben. MIMORIADNA VÝBAVA ANNIVERSARY Originálna továrenská záruka 5 rokov alebo 120 000 km Go Further MP170577