Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-21 / 243. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON 2017. OKTOBER 21. 17 Tóth László Széljegyzetek elszelelt napokhoz Katarzis, boszorkányokkal N emrég újból megnéztem George Miller ragyogó filmjét, a John Updike regényéből forgatott Az eastwicki boszorkányokat, Jack Nicholson zseniálisan megformált, ördögi Daryl van Horne-jával és Susan Sarandon (Jane), Michele Pfeiffer (Sukie), valamint Cher (Alexandra) unaloműző kalandot kereső, magányos három gráciájával (bár Cher mintha árnyalatnyival halványabb lett volna másik két társánál). A filmet nem sokkal elkészülte után, 1987 őszén vagy 1988-ban láttam (először) a Blaha Lujza téri budapesti lakásomhoz közeli Uránia moziban dunaszerdahelyi ba- el is maradt, sodró erejű, magával rátommal, akivel egy borongós, ragadó, mély(ebb) filozófiai jelendepressziós nap délutánján ültünk téseket is magában hordozó, mes- be rá, s máig megborzongok a ka- térién megcsinált mozinak láttam tárastól, mellyel a film akkor hat- most is (melyben a filmnek sajátos, Én akkor már; odahagyva a husáki Csehszlovákia fojtogató légkörét, Magyarországon éltem, viszont elég mély magánéleti válságban. ni tudott rám. (S gondolom, így pergő ritmust adó, azt „leülni” egy volt ezzel a barátom is.) S ha ez a pillanatig sem engedő rendezés, a katartikus élményem a film mos- színészi alakítások - s nemcsak a tani, televíziós megtekintése után négy főszereplőé, hanem az epizódszereplőké is -, a Zsigmond Vilmos nevével fémjelzett látvány, az olykor-olykor szürreálisba hajló képi megformálás dinamikája, valamint vizuális effektjei, továbbá John Williams zenéje is mind külön-külön mestermű). Egyébként figyelemreméltó, hogy a boszorkány téma két jelentős, világirodalmi rangú, 20. századi amerikai író kiemelkedő művének is a tárgyát adja. Jelentős különbség azonban A salemi boszorkányok (1953) és Az eastwicki boszorkányok (1984) között, hogy míg az elsőben Arthur Miller inkább kora (amerikai) társadalmi (-politikai) viszonyaiból merített ihletet (mondhatni: ideologikusabb), addig Updike-ot a parabolisztikus látásmód, az általános emberi viszonyok vizsgálata jellemzi, s a gondolati síkra helyezi a hangsúlyt (mondhatni: filozofikusabb). Ez utóbbi középpontjában a férfi-nő kapcsolat áll, de csavar egyet annak a férfi-dominanciára alapuló értelmezésén, ahol még a sátáni erővel és képességekkel bíró, végső soron azonban magára hagyatottságában esetlen kisgyerekként szerencsédenkedő, kínzó szeretetéhségtől vezérelt, s a férjüktől elhagyott asszonyoknál is magányosabb férfi (csábító, nőcsábász, ördög) alulmarad a női furfanggal és boszorkánypraktikákkal szemben. A film fantáziavilág és valóság, imagináció és reális mesteri egybecsúsztatása, s a kettő olyan fokú szimbiózisba kerül egymással, hogy végül leheteden szétválasztani őket. De másként van-e ez bennünk: a tudatunkban? S még valami. Mint jeleztem, a film mostani megtekintésekor már közel sem hatott rám olyan katartikus erővel, mint annak idején. Aminek nemcsak a bennem azóta elszelelt három évtized az oka. Azt ugyanis, mit hogy, milyen mélyen élünk meg (s át), a mindenkori társadalmi-emberi közeg is eldöntheti, mely adott időben (időszakunkban) körülvesz, illetve befolyásol bennünket. S velünk is ez történhetett barátommal 1987-ben a budapesti Uránia moziban. Én akkor már, odahagyva a husáki Csehszlovákia fojtogató légkörét, Magyarországon éltem, viszont elég mély magánéleti válságban, két kilátástalan párkapcsolat béklyójában, barátom számára pedig a szabad lélegzet s a friss szellemi atmoszféra lehetőségét jelentették egyre gyakoribb kiruccanásai a magyar fővárosba. S az, hogyan érzékeltük, hogyan éltük meg a világot magunk körül (s benne saját helyzetünket), egyúttal abba is beleszólt, mit hogyan értelmeztünk és értékeltünk a . világból. S talán ez is oka lehetett akkori katarzisélményemnek (-élményünknek). Most viszont, hogy az említett nyomasztó ballasztoktól szabadon nézhettem végig a filmet, már semmi sem akadályozott meg abban, hogy végre a filmet láthassam magát, s ne vetítsem bele minduntalan magamat. S bár katarzisélményem így most valóban elmaradt, George Miller moziját most tudtam csak filmként (tehát önmagában) iga- ,-> zán élvezni. Mit olvas? FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Bábelben szép a szláv Mészáros András filozófus Vannak könyvek, amelyeket az ember a megfelelő alkalomra tartogat, és akkor olvassa el. így voltam ebben az évben Nádas Péter Világló részletek című opusával. Tudtam, hogy a Tátrában, két túra között, amikor az elme letisztul, akkor fogom kézbe a terjedelmét tekintve is nagy könyvet. Mert ez valóban Nagy Könyv. Olyan szöveg, amelyben nincsenek üresjáratok. Nehéz elkezdeni, de utána nem lehet letenni. Nehéz elkezdeni, mert rá kell hangolódni arra a filozófiával, pszichológiával átszőtt beszédmódra, amelyik nem engedi, hogy ellazuljon a figyelem. De ha képesek vagyunk a figyelemre, akkor kapunk egy tűéles, helyenként könyörtelen iróniával árnyalt képet egy korról és a benne élni kényszerülő emberről. Nádas tudatosítja velünk, hogy az emlékiratok narrációja más, mint az emlékezet topográfiája, de ha behatolunk a személyes terek és gubancokba összeugró életidő labirintusába, akkor az egyedi történet rálátást enged a történelemre és főként az emberre. A másik, őszeleji olvasmányélményem Laurent Binet A nyelv hetedik funkciója című szemiotikái de- tektívregénye. A könyvben egymás útjait keresztezik a huszadik század hatvanas éveinek francia politikusai (Mitterand, Giscard d’Estaing), sztárfilozófusai (Althusser, Foucault, Deleuze, Derrida), irodalomtudósai (Barthes, Kristeva), teniszezői (Borg, Lendl), szovjet és bolgár titkosszolgálatok, valamint a Camorra emberei. Valós eseményekbe épülnek be észbontó fikciók, amelyekre elismerően bólintana Umberto Eco is (aki egyébként szintén beleavatkozik a cselekménybe). Akinek a felsorolt nevek mondanak valamit, és kíváncsi a nyelv hetedik funkciójára, vegye kezébe Binet könyvét! (Én cseh fordításban olvastam.) Harmadikként pedig gyönyörködve merültem el Szobotka Tibor - kicsit Szerb Antal stílusát idéző - novelláiban. Engedtessék meg egy idézet tőle: „Az öregség nem teszi az embereket sem bölcsebbekké, sem szomorúbbakká, mindössze csak a mosolyuk egypár pillanattal tovább marad az arcukon, mint a fiataloknak, s az ernyedtségnek, a bágyadtságnak az a pár pillanata, amely sajnál egy mosolyt megsemmisíteni, ez az öregség.” E gynél némileg több szláv nyelv akár csak aligságos ismerete magában hordozza azt a veszélyt, hogy bármelyikkel próbálkozik is a beszélő ember (homo sapiens oralis), a másik nyelv mindig bezavar. És persze általában akkor, amikor a pontos értés nemcsak kívánatos, de szükséges. Bármennyire van is képben az ember, még mindig képes a legnagyobb szarvashibákat elkövetni, noha hányszor is fogadkozott: „S szólt a Holló: Soha már!” Mert azt, hogy bal, szerbhor- vátul levónak mondják, nem nagy kunszt megjegyezni, hiszen csehszlovákul is. Nem is volt ezzel gond, míg útitársaimmal beszélgettem valahol a magyar pusztán, jócskán éjfél után egy autoput menti benzinska stanicán úton a prevozzal a Vajdaságba. Bezzeg amikor a sofőrrel kellett megértetni magam és Kisaé utcáin kalauzolnom. (Sofer, šofér, chauffeur - nem vodič és nem vodilac, mert az prúvodce, guide, de nem is prevodilac, mert az fordító/tolmács, aprevoznikot pedig mostanában inkább az embercsempészekkel kapcsolatban használják.) Csak akkor volt gond, amikor jobbra kellett kanyarodni. A vpravo csehszlovákul ugyan jobbat jelent, szerbhorvá- tul viszont egyenesem (pravo). Bár az igazi (pravý/pravi) azonos. Megint elfelejtettem, hogy a desno a helyes. A tér mellett az időben való nyelvi orientációval pedig taky máš potiie. Az hagyján, hogy a huszákovcsinámmal bármikor képes vagyok azt mondani Jíil tam jedenást rokü”, miközben tudom, hogy a jedenáct let lenne az illőbb. De a srpsko-slovački nyelvem teljes základnyáját semmibe véve voltam képes a hazaút során azt mondani: „u dolazku čekali smo u graniékom prolazi tri godine”, miközben na graničnom prelaze lenne a helyes, de semmiképpen sem godine hanem suti (godina - év, sat - óra). Hasonló félreértés miatt egyszer majdnem lemaradtam a megbeszélt találkozóról. A reggel szlovákul ráno, szerbül jutro, csehül jitro, ráno. A szerb rano azonban koránt jelent. És ott vannak a finom értelembeli különbségek is a hasonló szavakban: a cseh brzy (korán, hamar) és a szerb brzo (gyorsan). A szláv Bábel a félig- és félreértés átka, amely azért érte a szlávok népét, mert mitikus királyuk, Svatiszláv halála óta, mint a római nyílvesszők, szerteszét hullottak, ahelyett, hogy egy kötegben tartottak volna ki - s ez a nyelv és jelentés allegóriája, maga a szláv bábeli bűn és büntetés. Amúgy persze groteszk komédia, de legalább sok anekdotát szül. A félreértés humora felszabadít. Azóta különben egy fehérorosszal is jót beszélgettem közös nyelv híján. De erről máskor. Sőt, és egy sanzon (kupié) dalszövegét is sikerült megírnom, hogy úgy mondjam, nyelvközi állapotban (-ról). Csak az utolsó versszakát merem megmutatni. Kupié- és chansonszerzők, orfeumdirektorok jelentkezhetnek a redakcijában vagy a sorozat címét viselő fejszbuk sztranicán. Bábelben szép a szláv A sok szó mind körtáncot jár Po szmotri sta to znacsí Vzsdityjá to poznacsím Panyimáj pro zatyím kájn spräche záchodo-szlovjánszkij Vótrö lang e fül ofdezír Maj nejm iz Pávie Vavilónszkij Száz Pál A szláv Bábel a félig- és félreértés átka, amely azért érte a szlávok népét, mert mitikus királyuk, Svatiszláv halála óta, mint a római nyílvesszők, szerteszéthullottak. A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
