Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)

2017-10-14 / 237. szám, szombat

www.ujszo.com | 2017. október 14. SZOMBATI VENDÉG I 9 Már a harmadik díjat kapta idén Magda Vášáryová: „Végül is huszonhat évig színésznő voltam, ez az időszak nem veszett el, maradt belőle valami" SZABÓ G. LÁSZLÓ Bár az elmúlt két évtized során mér nem vállalt színészi feladatot, Magda Vášáryová ebben az évben két rangos szakmai elismerést is átvehetett. Kassán A színész missziója, Miskolcon a CineFesten az Európa-díjat. Vele álmodta filmre František Vláčil a Markéta Lazarovát, állandó színésze volt Petr Weigl csapatának, őt választotta a szépséges Mariska szerepére Jirí Menzel a Sörgyári capriccióban, színpadon pedig a drámairodalom legjelentősebb sze­repeit játszotta el. Színészi diplomát nem szerzett, a Komenský Egyete­men tanult matematikát, szociológi­át és filozófiát. A rendszerváltás után diplomata- és politikusi karrierje egészen a szlovák elnökjelöltségig vitte, miközben nagykövet volt és külügyi államtitkár. Igazi európai látókörű, számos nyelven beszélő ember, aki művész és politikus egy személyben. „Rendkívüli egyéniség. Tudja, mit akar.” Ezt Jirí Menzel nyilat­kozta önről, s úgy tűnik, már az el­ső tévéfilmje után, tizenöt éves bakfisként tudta, mivel akar hivatásszerűen foglalkozni, és mivel nem. Honnan ez a határo­zottság, céltudatosság, magabiz­tosság? így neveltek a szüleim. Gyerekko­rom óta el voltam mélyedve a köny­vekben, állandóan olvastam, meg­szállottként szerettem a zenét, zon­goráztam, ezért sem a két szlovák té­véfilm, A szelíd teremtés és a Könnyű lélegzet, sem a Markéta Lazarová si­kere nem tudott elkábítani. Nekem komoly terveim voltak, és egyáltalán nem akartam színésznő lenni. Chu- dík úr indított évfolyamot a színmű- vészetin, amikor sokan azt tanácsol­ták, jelentkezzek a főiskolára. Én er­re azt válaszoltam, hogy inkább a szociológiát választom. Bolondnak néztek. Hiába magyaráztam, hogy nem vonz a reflektorfény, nem vá­gyom arra, hogy mindenki engem csodáljon, nem értettek. Az osztály- társnőim színészportrékat gyűjtöttek, kivágták a képeket az újságból, és al­bumba ragasztották őket. Engem ez sem érdekelt. Húszévesen találkoz­tam Marcello Mastroiannival, és csak ámuldoztam, hogy egy fejjel alacso­nyabb nálam. Semmi rajongás vagy megilletődöttség nem volt bennem. A mai fiatalok zöme kamera előtt akar állni, arra a bizonyos warholi ti­zenöt perc hímévre vágyik. Ismert akar lenni. Én jól megvagyok anél­kül. Szerepekről sem álmodom, hogy mindig más és más lehessek. Gyak­ran kérdezik tőlem, hogy melyik filmbeli figurát szerettem a legjob­ban. Abszurdum. Hiszen ez fikció. Kreált, kitalált alakokat szeressek? Valós személyiségeket igen. Néhány író stílusát. Vagy a kertet, a fákat. De egy konstruált valamit... ? Pedig voltak szerepei, amelyek­kel hosszú hónapokat töltött el. Mégsem jutott eszembe soha, hogy ettől másvalaki vagyok, az a figura, akit megformálok. Mindig a nézőkre gondoltam. Igyekeztem úgy játszani, hogy a néző élje át, amit mutatok. Szerencsére sok olyan kollégával dolgozhattam, akik hasonlóképpen gondolkoztak, mint én, és ugyanaz­zal a megfontolással nyúltak a sze­rephez, hogy érzelmeket ébressze­nek a közönségben. Én sose mond­tam, hogy na, most sírni fogok, mé­lyen átélve. Azt akartam, hogy a né­zők sújanak. Sírtak is. Vagy nevet­tek, ha kellett. Intelligens módon megnevettetni a nézőket egyébként sokkal nehezebb, mint megríkatni. Abban van egy kis matematika is. Időzítés. Negyed, fél másodperc, amíg eljut anézőhöz a gondolat, és ezt kézben kell tartani, nem azzal kell foglalkoznom, hogy én vagyok az a bizonyos figura. Gondolkodó színé­szekkel szerettem játszani, nem a fi­gurával. Jirí Menzel mesélte egyszer, hogy mennyire zavarta őt, amikor a Sörgyári capriccio forgatási szü­neteiben, vagy amikor másvalaki állt a felvevőgép előtt, ön egyfoly­tában olvasott. Bizonyára annak örült volna, ha „beburkolózik” Mariska szerepébe. firkával ellentétben Petr Weigh, akivel több operafilmet forgattam, például a Ruszalkát vagy a Feltáma­dást, egyenesen lenyűgözte, hogy ál­landóan a könyveket bújtam, filozó­fiai traktátumokat olvastam, vagy matematikai példákkal foglaltam el magam. De az utolsó pillanatig, amíg készen nem állt a stáb a felvételre. Aztán odaléptem a kamera elé, és el­sőre pontosan megcsináltam, amit kért tőlem. Sok színésznek az elő­adás után órákra van szüksége, hogy érzelmileg visszatérjen a minden­napi életbe. Én ezen csak mosolyog­ni tudok. Amint véget ért a darab, én már Magda Vášáryová voltam. Hozzáteszem: a színpadon sem vol­tam más, csak igyekeztem a néző­ben azt az érzetet kelteni, hogy azt az embert látja, aki a szerző képzeleté­ben megszületett, de főleg tolmá­csolni akartam az író gondolatait. Egy modellből, bármennyire sze­retné is, soha nem lesz jó színész, mert rögzült benne, hogy milyen ar­cot kell vágnia. Megtanították neki, s már nem tudja levetkőzni. Tőlem egyetlenegyszer kért konkrét arcot egy rendező, és nem kis konfliktus­sal ért véget az „iskolázás”. Arra kért, hogy utánozzam le őt. Húsz­szor lepróbáltuk, mégsem ment. Már kiabáltunk egymással, az egész stáb mellettem állt, bizonygatták neki, hogy amit kér tőlem, azt magamból kell felmutatnom, annak ugyanaz lesz a jelentése. Időbe telt, míg rájött, hogy valóban hamis a gesztus, ha tő­le „veszem el”. Trezorszínésznő voltam, nyilat­kozta Kassán. Ez az igazság. A Szelíd teremtés, a Könnyű lélegzet, a Markéta Lazaro­vá, de még a Madárkák, árvák és bo­londok is húsz évig várt a bemutató­ra. A kommunista párt központi bi­zottságának tagjai minden év elején megnézték ezeket a filmeket, és a vé­gén közös döntést hoztak, hogy ilyen alkotások többé nem születhetnek nálunk. Az egyetemen hogyan fogadták, hogy ilyen filmekben vállalt szere­pet? Megüzenték, hogy nem kell többé bejárnom az előadásokra. Bekérték az indexemet. Természetesen nem indokolták meg, hogy miért. Én tud­tam. Volt egy professzor, akit ez na­gyon elszomorított, és mellém állt, de volt másik kettő, aki elől bujkálnom kellett. Mert az előadásokon tovább­ra is ott ültem. A diplomamunkám témáját azonban meg kellett változ­tatnom, de amit írtam, az is a trezor­ban végezte. Bécsben voltam nagy­követ, amikor Kusý professzor úr, az egyetem rektora meglátogatott, és elhozta ajándékba. Paralel rendsze­rek a kommunizmusban. Ez volt a szakdolgozatom témája. A doktorá­tust sem szerezhettem meg akkor, hi­szen annak a diplomamunka volt a feltétele, azt pedig „biztos helyre” zárták. Ezért kezdtem el játszani a Színház a korzón társulatában. Nem volt más lehetőségem, nem találtam más munkahelyet. Hogy viselte mindezt? Hogy bár térdre kényszeríteni nem tudták, eltérítették az eredeti pályájáról? Otthon már megszoktam, hogy megfigyelés alatt a családunk. Anyám csak azért nem taníthatott egy ide­ig, mert német nemzetiségű volt. Engem hat-hét évesen már kihall­gatott a titkosrendőrség. Ebben nőttem fel, nekem ez már normá­lisnak tűnt. Jöttek ellenőrizni, hogy van-e karácsonyfánk, mert ha igen, akkor vallásosak vagyunk. Volt, de becsomagoltuk, hogy ne lássák. Általában arról faggattak, járok-e templomba. Apám sokszor eltűnt. Nem tudtuk, hol van, honnan vitték el, mikor jön haza, elengedik-e egyáltalán. Beteges gyerek voltam, orvosi javaslatra tengerhez kellett volna mennem, az segített volna. Kétszer is készen álltunk az útra, amikor táviratban értesítettek ben­nünket, hogy a kirándulás elmarad. Meg is indokolták, hogy miért. Nem képviseltük volna hazánk érdekeit. Tudtam, hogy ha felnövök, szembe fogok szállni a rendszerrel. Más számításba sem jöhetett. Nemegyszer mondta már magá­ról azt is, hogy született szamari­tánus. Szeretek segíteni másokon. Gye­rekként is mindig arról ábrándoz­tam, hogy megjelenek valahol egy hatalmas árvíz vagy egy pusztító vulkánkitörés után, és megmentem az embereket. Mivel sokat beteges­kedtem, nagyon magányos gyerek voltam. Feküdnöm kellett, azért ol­vastam annyit. Mással nem tudtam lekötni magam. Csak a könyvek ér­dekeltek. így alakítottam ki a ma­gam belső világát. S ha úgy hozza a helyzet, képes segítséget kérni másoktól, vagy ha törik, ha szakad, egyedül oldja meg a problémáját? Kitartok a barátaim mellett. Tu­dom, mikor kit kell felhívnom. Sok­szor már a beszélgetéseinkből is si­kerül erőt merítenem. Szakmai díjat itthon idén ka­pott először. 1988-ban érdemes művész lett. Politikai díj volt. Úgy gondolták, ha én átveszem, akkor Milan Lasica és mások sem utasítják vissza. A nővé­rem is arra kért, hogy fogadjam el, különben az ő helyzetét is megnehe­zítem. A kassai díjat huszonnyolc év­vel azután kaptam, hogy befejeztem a színészi pályámat. Kiálltam a közön­ség elé, és háromnegyed részükről tudtam, hogy csak filmekből ismer­hetnek. Ötvenévesnek kell lennie an­nak, aki engem színpadon láthatott. A Sörgyári capriccio révén szer­te a világon szeretik. Prágában jártam pár nappal ez­előtt, két tévécsatorna is akkor sugá­rozta a filmet. Lépésenként állítottak meg az utcán, sőt volt olyan is, aki ar­ra kért, hogy menjek el vele sörözni, másvalaki arra volt kíváncsi, milyen volt fent, a kéményen. Igen, a köz­tudatban jelen vagyok. Végül is hu­szonhat évig színésznő voltam, ez az időszak nem veszett el, maradt be­lőle valami, és ez kellemes érzés. De amikor átvettem a díjat Kassán, el kellett mondanom: „Kérem, gondol­janak csak bele, mennyi mindent csi­nálhattam volna még, ha engedik. Nem szeretném, ha megismétlődne az a korszak!” Színészi hiúságnak a leghalvá­nyabb jelét sem éreztem soha a személyiségén. Van soknegatív tulajdonságom, de ez tényleg nincs meg bennem. Más, fontosabb kérdések foglalkoztatnak. A politikai karrieremet végérvénye­sen lezártam. A legrégibb hazai női egylet elnöke vagyok, 2012-ben megalapítottam a Szlovák Kultúrpo­litikai Intézetet, tanítok Prágában... van elfoglaltságom éppen elég. S ak­kor az unokáimról még nem is be­széltem. A teljes kikapcsolódást miben találja meg? A zenében. Például a swingben. Ha mindketten otthon ébredünk, én ké­szítem a reggelit, a féljem szolgál­tatja hozzá a zenét. Általában Dean Martint, Frank Sinatrát, Glenn Mil­lert. Milan nehezen viseli, ha reggel Mahlerrel bombázom. Már panasz­kodott a múltkor valakinek, hogy elege van a komolyzenéből, amit tő­lem kap. Ha életében még egyszer szere­pet vállalna, akkor csak Mrs. Mar- ple, az Agatha Christie-könyvek hőse jöhetne szóba, mondta. Ko­molyan gondolta? A tréfa szintjén komolyan. Én ugyanis nem fogom megélni a nyolcvanöt éves kort. A mi csalá­dunkban senki nem élte meg. Mrs. Marple szerepéhez pedig magas kor kell. Kicsit összetörtnek kell kinézni hozzá. Négy év múlva kivonulok a közéletből. Nem fogom már annyira avanzsálni magam. Ismerek férfiakat, akik egyálta­lán nem rajonganak a nagyon okos, ambiciózus nőkért. A férjem sem bírja négy percnél tovább, ha a szíriai helyzetet elem­zem neki. Amint megérzi, hogy va­lamiről többet tudok, mint ő, az már zavarja. Én viszont szeretem az am­biciózus férfiakat. Ezért értjük meg egymást olyan jói Milánnál. „A legrégibb hazai női egylet elnöke vagyok..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents