Új Szó, 2017. október (70. évfolyam, 226-251. szám)
2017-10-07 / 231. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. OKTOBER 7. 17] TÁRCA A SZALONBAN Fehér Renátó Európaterminál (vonalkód) A Žižkovi tévétornyon mászunk felfelé, csupaszon és félévesen, mint megélénkülő meztelencsigák felhőszakadás után, a kilenc ikrem meg én. Nincsen veszély, csiga, nincsen veszély. Magunk mögött mi nyálkás nyomokat nem hagyunk. Helyette tenyerek és térdek repedeznek ki ettől a kapaszkodástól. Ilyen magasságban már állandó és csípős a szél, mégsem serceg föl rajtunk libabőr. Hiába hiányzik hátunkról a házunk, nem azt keressük; kinek most nincs, már nem épít. Nem vagyunk otthon, nem érünk haza, napszakok, évszakok és korszakok is csak így menet közben érnek; ez nem ideje semminek. Akinek van szeme a látásra, köny- nyen kitalálja, hogy a tévétoronyból merre nézzen, még ha meg nem is tudja, hogyan cseperedik magzatkorukban elcsatolt három testvérünk a Kampa-szigeten: a turisztsimogatástól mintha lassacskán pucsítássá fényesedne ki fenekük gömbölye, csillogóvá kopnak a sarkak, a vádlik, s közben ujjaik között fii serken. Csúszós hátukra feljutni a rodeó, fennmaradni nem. Beomló arcukat viszont nem cirógatják nagycsaládos járókelők, andalgó szerelmesek, mert ez a tátongó figyelem kiismerhetetlen, akár egy hipnózis, és vészjósló, mint egy rontás. A viszolygást nem hűd, éppen fokozza a sötét tónus, az élettelen bronz. A torzakat kiköpi az Insta. Apánk, született Fekete, mintha valami puha és forró levélviaszba nyomta volna hatalmas pecsétgyűrűjét a korszak címerével: vonalkód az arcunk, ezer rovátka rajza. Ezek a vonásaink, w Nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk, és elszántak lettünk a céltalanságban. nincs köztük görbe vonal' se sírásnak, se nevetésnek, se felejtésnek, se eljövendő ráncnak. Infrafénnyel leolvasható, ami formátlan fejünkben kering. Mint amikor vastagon beöltöztetett hús-vér kortársainkra hirtelen őszben, adventi vásárban ráfagy az utolsó mimika. Nincs szemünk lábadni könnybe, de van tekintetünk, ami árulkodó. Mert David Černý: Kisbabák (installáció a Žižkovi tévétornyon) (Képarchívum) vigyázó szemünk hűlt helyét persze a London Eye-ra vetjük, az öngyarmatosít ás az egyeden közös hagyományunk. Nem kapunk údevelet, mert minek is készülne igazolvány- kép önkiszolgáló kis bódéban, akármelyik szigorúan ellenőrzött terminálban, akármelyik pályaudvaron. Ráadásul nem álltunk soha ez idáig még két lábra. Nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk, és elszántak lettünk a céltalanságban. Ilyen kritikus-ironikus hangulatban teltek el mifelénk a szédítő kilencvenes évek, hogy aztán maradjanak, legalábbis belőlük ez a vertigo. Mindez már velünk született, ez a történet és a civilizációs betegségek, mint a tériszony; soha nem nézünk hátra, amikor haladunk például tévétoronyiránt. Bár nincs szemhéj, ami mögött, mi mégis álmodunk. Rémálmokkal, amiket másokban mi persze keltünk, csak nagy ritkán találkozunk, a mieinket nem mandala fogja el, hanem a tágas és szabad ég. Nem riadunk fel, mert nincs, aki visszaringasson. Éjjelente inkább, testvérek karavánban, Varsóig mászunk, fel a Kultúrpalotára, vagy Pozsonyig, ha úgy hozza a kedvünk, az Ufóról nézünk szerteszét, s hallgatunk. Budapesten anyának fogadtuk örökbe a Szabadság-szobrot, bár a teje régen elapadt, és mi egyébként sem vagyunk megszoptathatóak. Törékeny asszony, keveset bír, rá föl nem is csimpaszkodunk, csak a lába körül, mint a mindig vesztes oldal ólomkatonái a terepasztalon egy sorsdöntő csata végén, eldőlünk mind a tizenhármán; fekvésünk így magzatpózhoz lesz megint hasonlatos. A hajnal már újra Prágában ér, felfelé kapaszkodóban a Žižkovi tévétornyon, épp abban az órában, amikor agyagból gyúrt halhatadan ükapánk, akivel egymást csak hallomásból, ha ismerjük, bevégzi a rá kimért óváros téri műszakot. Mit olvas? Lovász Attila a Szlovák Tévé és Rádió magyar adásának vezetője Egyes számú hely: az ágy mellett. A hozzám közel álló Márai: ő a míves publicisztika nagymestere, a par excellence újságíró, és kövezzenek meg érte az irodalomtudósok, számomra azért lett kedves, mert írásaiban a szakmámat, nem a szépirodalmat véltem fölfedezni. A Hallgatni akartam után viszont nyomasztóan hatott rám. A krónikás feladata lenne hű képet adni a korról, de hát Márai megelőzött, rég megírta! Ezért nyúltam hát a Japán kerthe?.. Bár a húszas években a sajtó komoly teret szánt a szépirodalomnak, a Japán kert mégis publicisztika (na jó, meg vers, meg novella). Márai „a kassai lapba” írt munkái, nekem zsurnalisztika. Kettes számú hely: az íróasztal. Évek után visszatértem nagy olvasmányélményemhez. David Habelstarm Mert övék a hatalom alapmű. Az amerikai sajtó élmény- szerűen megírt története a rádiózás első napjaitól Nixon bukásáig. A világ, amelyről a vén zsurnaliszták azt mondják, megszűnt. Hát, meg... De az etalonok, azok kellenek. És ott van Ablonczy Balázs Trianoni legendáin. Megkezdve, de elolvasva még nem. Hármas számú hely: a ház legkisebb helyisége. Igen. Oda jobbára a verseket viszem. Űjabban Utassyt. Már ő is rég megírta. Ezért kerestem egy tengerentúli szerzőt, ne mindig Európa legyen. Edward Lewis Wallant A zálogos. Ki más, Európa Kiadó. S a mű? Annyira európai, hogy szinte faj. Jön a karácsony. Tavaly Nádas, az idén Karol Sudornak örülök. Irt egy nagy interjúkötetet Fedor Gállal. Félretett egyet. Jöhet a rossz idő. FEUEGYZESEK ÚTKÖZBEN Sörturista Prágán innen, Pozsonyon túl . ^ ižkov - Seifertova. T W Egy lepukkant restiM ben. Minden nagyon M pozsonyias. Szemben m «* a közös köztársaság építészeti öröksége, egy kimért, matt barna (egykor tán bordó) csempékkel bevont épület. A homlokzaton a kor divatos reliefjei: munkások és munkásnők munka közben. Ježeket iszom. Akár a (tán túl hosszúra nyúlt) pozsonyi korszakomban a ház előtti sarkiban: U hasiča. Az első pozsonyi blokkban laktam — még az első köztársaság idején épült (tehát nem csinzsák, mert az csak komcsi és szocreál lehet), homlokzatán a hasonló szellemű, civileket védelmező tűzoltók — mert a tűzoltóság is itt székelt valaha. Persze akkor még az újonnan épült templom körül csupa düledező munkáslakások álltak. Az alakok letisztultságát, formai egyszerűségét és mozdulataik nemességét nem lehet eleget csodálni - sem a Seifertován, sem a Wilsonován. Apropó, ezek a Wilson utcák mindenhol kísértenek, nemcsak Prágában, de Párizsban is (Avenue du Président-Wilson). Ami a restiben nem pozsonyias, hogy nyelvek keverednek a teraszon. Angolul beszélő hindik, lestrapált osztrákok; egy francián mulatok: fai arrivé á Chichkoff... - azaz Žižkov. U hasiča egyszer majdnem meglincseltek egy feka csávót, akit többször láttam már a szomszédos Česká pivnica teraszán, szobrocskákat árult. Szenegáli volt, beszélt franciául, kissé törten angolul, és picit szlovákul is tudott. De még így is jobban beszélt, mint azoknak a férfiaknak a sörbe (Ježek) meredő asztaltársasága, akik magukhoz intették a fehéren mosolygó feketét. Elkérték az opcsánszkiját. Megindultak hívni a zsarukat. Persze semmi sem lett semmiből, mert mindenhez túl részegek voltak. De a lényegen ez nem változtat. Ügy meredtünk sörünkbe Jével, mint a közhangulat Tiso korában. Mert az ún. biely Žid túl kevés volt, a többség ugyanis nem nézett oda. Másnap. E városban a Václa- vákon érezhetni igazán, menynyire felesleges és semmitmondó irodalommal foglalkozni. Ahogy a fel-feltámadó szél a hársfák elsárgult leveleit sodorja a taxik kerekei alá, valami ilyesmi. Kortyolgatom a Bakaláromat. Pedig Pražáčkát kértem. Legalább a söralátét az. A képen merész dekoltázsával és büszke melleivel, szétomló fürtjeivel csábít, mintha súlya sem lenne a kétszer két szőke korsónak a kezében. Pražáčka: ez maszku- lin fantáziakép, hasonló ahhoz, amelyet líraibb kivitelezésben a Menzel-féle lefordíthatatlan című (Postrižiny - „rituálni [obradné] ustíižení vlasú se symbolickým a často iniciačním významem”) Sörgyári capriccióban a fiatalabb Vášáryová testestesített meg ikoni- kus melleivel és hajzuhatagával. Ismerem Pražáčkát a Wilsonovával szembeni Česká pivniačoó\. Azon a nyáron kezdtek Bakaláít csapolni, amikor a tesóm balakáí lett, pusztán azért, hogy ezzel koccinthassunk rá. Itt ülnek mellettem a pražáč- kák, a ŕíkají hezkou obecnou češtinou, s mindkettőnek egyszínű (lila és zöld) dekoltázzsal számoló szaténblúza van, plusz magassarkú (stfevíc). Mindeközben M. Brod Kafka-életrajzát olvasom. 66-ban adták ki csehül a lazulásnak betudható Kafka-reneszánsz idején, amely addig tartott, míg a szovjet tankok el nem masíroztak itt Szent Vencel alatt. Próbálom elképzelni Jan Palach arcát a végső tett előtt, az égő emberhús szagát, s már Terezínben és Osvétimben járok Karel Poláček nyomában, mikor erős férfiparfüm csapja meg az orrom. Má dokonalej účes, kalhoty a sako nejnovéjšího strihu. Szlovákul telefonál. A pražáčkákhoz ül, pák si začnou báječné povídat. Illatát messzire hordja a szél a hárs- levelekkel együtt. Száz Pál A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
