Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-30 / 225. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. SZEPTEMBER 30. a TÁRCA A SZALONBAN Háy János Most érintetek, hogy néz ki Szabó Magda lakása, kérdeztem a gyerekeimet, amikor először voltam a Júlia utcában. Olyan, mint a nagymamáéknál, mondták, családi festmények, ezeréves bútorok, amiknek a fiókjait már csak pajszerrel lehet kifesze- getni, biztos néhány ázsiai szőnyeg, ezüstök és poros porcelánok a vitrinben. Mindenki ilyennek képzelte azt, aki soha nem volt ilyen. A lakás rendeden volt, rozzant bútorok a felszakadozott parkettamintás linóleumon, a konyhában egy koszion szőrű kutya és egy hajléktalan kinézetű férfi, aki némi élelemért sétáltatta a kutyát. Leülök a kanapéra, szúrós lópokróc van rajta, az fogja vissza a kárpiton átszakadt rugókat. Nem érdekelte, hogy hogyan él. Egy dolog érdekelte, az életmű, a munkája. És abban a munkában ő nem volt református, konzervatív, úri közép, vagy épp debreceni, amely jelzőkkel szokás közhelyesen meghatározni Szabó Magdát. Abban a munkában ő író volt, akinek egyeden célja volt, világokat teremteni a lehető leghitelesebben. A házban volt egy másik lakás, az ugye épp olyan volt, amilyennek mindenki képzeli Szabó Magda lakását. Ott adott interjút, mert nem akarta senki orrára komi, ki is ő tulajdonképpen. Holott az a lakás lenne csak kiállítás volt, és semmi köze nem volt a valósághoz. A mesés birodalmak, a regényről regényre megteremtett világok, abban a kis kopott térben születtek, ahol ö otthon érezte magát. Men azon a téren kívül Magda maga is kiállítás volt, jelmezes felvonulás. Egyszer mesélte, hogy a békéscsabai színw At- és átszőtte a képzelt és teremtett valóságokat a reális történésekkel, hogy tudni sem lehetett, mi az, ami igaz és mi nem, holott minden igaz volt, mert ö igaznak látta és igaznak tudta mutatni. házban belebonyolódott a jelmezébe, vagyis a hosszú szoknyájába, és filmbe illő jelenet volt, ahogy legurult a lépcsőn. Nagyokat nevetett, mikor leírta a körülötte lévők meghökkent arcát, szerette a meghökkentő és látványos pillanatokat. száz A Nemzetiben vendégjátékon volt az egyik darabja, a díszpáholyban ült, felkonferálták, hogy itt van, felállt, gyönyörű volt, mint egy királynő vagy méginkább, mint az általa annyira szeretett görög és római istennők. Tapsvihar, besepri az ujjongást, aztán leül, elégedetten, az előadás legfontosabb része, ez volt az arcára írva, már megtörtént. Kiállítás volt, amikor megjelent, mert, hogy milyen ő, nem tartozott másra, tulajdonképpen ő sem érdeklődött a civil Szabó Magda iránt, szükséges velejárója az írónak, hogy magánemberként is van. Senki nem ismerhette, és senki nem tulajdonolhatta, sem ideológiák, sem társadalmi erők, nem volt senkié, talán még Szobotkáé sem, de ő Szobotka halála után mégis megmaradt Szobotkának. Már nagyon vártalak, mondta, mikor épp érkeztem, mert mutatni akarok neked valamit. Leülök, kicsit ügyeskedve, nehogy belémcsússzon egy rugó. A könyvespolchoz ment, és kihúzott egy régi fotót. Tudod, ki ez. Nem, mondtam, bár sejtettem, de nem akartam a játékot elrontani. Ez Cili. Nagyon szép volt, mondtam, s akkor megindult a Für Elisében megkezdett teremtett világ kiterjesztése a valóságra. Át- és átszőtte a képzelt és teremtett valóságokat a reális történésekkel, hogy tudni sem lehetett, mi az, ami igaz és mi nem, holott minden igaz volt, mert ő igaznak látta és igaznak tudta mutatni. Minden alkotó sérelmekből dolgozik, ez adja az energiát, a vágy, hogy a világ rendje helyreálljon, s neki olyan sérelme volt, ami pakolható volt más-más mű, más-más történet mögé, úgy, hogy mindig megőrizte minden teremtménye mögött a saját arcát is. Ez az arc egyszerű és puritán arc volt, némikor sértett, mert nem ő a legszebb lány a suliban, meg túl alacsony is, vagy mert nem ő a magyar irodalom koronázadan királya. Királya, mert nem akart királynője lenni. Az írókat nem csoportosította nemek szerint, a nőirodalom és hasonló megjelölésektől falnak ment, holott mindig is nagyon nőies volt, mert amúgy nő volt, de az olyan újságírót, aki ezzel próbálkozott be, napokig tudta alázni, s végül, mintegy végső csapásként kimondta a nevét, hogy biztos azért ilyen, mert ezt a nevet kapta a szüleitől, végülis a szülei tehetnek róla, hogy ennyire ostoba. Talán nem volt sztárszépség fiatalon, s talán csak néha gondolta, hogy lehetne belőle Hollywoodban vezető színésznő, de ahogy öregedett, úgy lett egyre szebb, nem sajnálta az évek vesztését, mert ő olyan lett idősen, akire öröm volt ránézni. Csillogott a szeme, mintha még mindig gyerek volna, a csínyek és az ironikus megjegyzések mestere maradt, abban a Ids egyszerű meleg odúban, ahol a kiállítás virtuális képei készültek, ahol a regények és a valóság át- és átszálazta egymást, s teremtődött meg az a kép, ami mindig, ahogy a kaleidoszkópot forgatjuk, újabb és újabb formát vesz föl. Senki nem tudja őt tetten érni, ha megnézzük a róla készült kiállítást, ezt a forgandóságot látjuk, ezt az impulzivitást, ami számunkra is meghozza a kedvet, hogy örüljünk annak, hogy élünk, hogy ennyire gazdag lehet egy emberi élet, ahogyan gazdag és fényes volt Szabó Magda teremtett élete. napig nem tudok letenni, mert mindig visszatérek valami érdekes, Máraival kapcsolatos információra. Ugyanis a könyv a Márai naplókban az L. betű mögött rejtőzködő feleség, Lola személyét, azaz Matzner Ilonát mutatja be. Ötvös Annának sikerült Lola fotóalbumát is megmenteni, így aztán a századfordulós Kassa fontosabb helyszíneivel is megismerkedhetünk. Megismerhetjük a Moskovics és Matzner család tagjait, akik fontos szerepet töltöttek be a város társadalmi életének fel- emelkedésében, jótékonykodtak, s önzedenul tevékenykedtek a közjóért. Persze, hogy nehéz a könyvet letenni. Vissza-visz- szatér hozzá az ember, főleg, ha fóllapozza Márai naplóját vagy egyéb műveit is. Ám ezt nem sokáig folytathatom, mert nyakamon az idei Madách Irodalmi Napok programjavaslata, s benne egy új kiadvány kézirata, Praznovszky Mihály: Madách arany évei címmel. A könyv szeptember végén jelenik meg, s Madách és Arany irodalmi barátságát kívánja bemutatni. Az alsósztregovai és csesztvei rendezvényre Arany János születésének 200. évfordulója tiszteletére kerül sor, tehát most egy gyorsított olvasási folyamatra kell kapcsolnom. Ezek után számomra óriási élmény lesz a kastély parkjában sétálni, s találgatni, hogy merre is sétálgathatott „ ...a sztregovai parkban a kor két zsenije: a Toldi költője és Az ember tragédiája írója. Nem akármilyen helyszíne ez a magyar irodalmi emlékezetnek” - írja könyvében Praznovszky Mihály. Hát tessék, hölgyeim és uraim, e könyvek segítségével én is „meginvitálom” önöket egy kis sétára a régi Kassára és a sztregovai parkba! Jarábik Gabriella múzeumigazgató Nagyon szeretném végre a fejemben rég összeállított könyvlajstromot leporolni, ám mindig közbejön valami, ami miatt más, fontosabb olvasnivalója lesz az embernek. A legutóbb is ez történt. Még a nyáron, Kassán járva ismerkedtem meg Ötvös Annával, akitől ajándékba kaptam a Lola könyve - Kassától Márai Sándorig című kötetét, amelyet a mai SAROKPONT MÍSZ V an egy kedvenc sztorim egy szerzetesről, aki hallgatási fogadalmat tett, de tízévenként két szóban be kellett számolnia a felettesének. Az első évtized után ezt mondta: ágy, kemény. A második elteltével: étel, semmilyen. Majd a harmincadik évben végre kipakolt: kész, elmegyek. Mire a zárdafőnök: Megértelek, hogy elmész, hiszen mindig csak panaszkodsz. A három évtized hosszú idő. Még a kolostor csendjében való elmélkedés is le tudja amortizálni az embert. Főleg, ha tízévenként megzavarják benne, hogy helyzetjelentést adjon. Mégis, mit mondjon az, aki hallgatni akar? És miért pont két szóban? A kolostor falain kívül se fenékig tejfel egy középkorú élete. Akinek nem elég a maga baja, állítólag még a köznek is tartozik azzal, hogy letegye a tutit az asztalra. Még mielőtt elpatkolna. Ma valahogy nincs kedvem vitatkozni semmivel. Nem kötök bele az elvárás jogosságába, és a köznyelvben megkopott képeket se fogom kicikizni, bár a tejfeles fenékből biztos ki tudnék hozni egy bekezdést. Lehangolt vagyok. Míszem van. Fordítói szemináriumról jövök. Nem fogom a növendékeimet beköpni, pedig nagy a csábítás. Zajos sikert aratnék azzal, hogy közszájon forgó közhelyeket se ismernek. De nem akarom elkapkodni a dolgot, először találkoztunk Lehet, hogy csak azokat nem ismerik, a többi mind megvan. Sőt, még az is meglehet, hogy nekik van igazuk. Hogy elutasítják életunt szavainkat. Nekik nem jelentenek semmit. Akkor minek ápolgassuk őket végelgyengülésig? Miért nem nyugodhatnak békében a közhelyszótár lapjain? Miért kell verbális zombikkal ijesztgetnünk a jövő generációját? Nem tudom, kérdezem. Bezzeg régen! A suméros kollégáknak például nem kellett ennyit lelkizniük. Egy akkád nebuló világgá is kürtőké agyagtáblára rótt fordítói széljegyzetében, hogy: ,A sumer nyelv embere rám szólt: Hibásan mondod a sumert! - és megütött”. Világos, mint a pofon. Nekem is átfutott a fejemen, de mi van, ha kitudódik? A tanszékvezetőm biztos nem hagyná szó nélkül, hogy négyezer éves szakirodalom alapján mentem a kulturális kontextust. Szóval, ma még csüggedek, ve- kengek, de holnaptól már nem hasadok tovább. Lassan harminc éve, hogy fordítok, vagy tanítom a fordítást. Meglepődtem, amikor felkértek, hogy írjak valamit erről heti másfél flekkben. Nekem addig nem tűnt fel, hogy nem írok Nem éreztem úgy, hogy miközben a szerzőimet beszéltetem, én magam hallgatnék. Jól kipanaszkodtam magamat egy év alatt. Az ágy kényelmes, a kaja ízletes. De most mísz. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
