Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-23 / 219. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. SZEPTEMBER 23. TÁRCA A SZALONBAN Tóth László Széljegyzetek elszelelt napokhoz T elefonon beszélek valakivel, akitől megtudom, nemrég meghalt a barátnője, és mondja a nevét. A hír megdöbbentett, mert a megboldogult nekem is a barátnőm volt. Még boldogult ifjúkoromban. De talán több is annál. Egy időben úgy éreztem iránta, hogy ő lehet(ne) életem boldogabbik része. Plátói szerelemnek indult részemről, még gimnazista koromban, egy évfolyammal alattam járt, és irgalmatlanul szerelmes voltam bele. Annyira, hogy még meg is akartam veretni azt, akiről azt hittem, hogy a barátja. O azonban észre sem vett. Aztán leérettségiztem, elkerültem a városból, s rajta is túljutottam, ám ekkor ő kezdett közeledni hozzám - a szalagavatójára is engem hívott meg, a szülei mellé, társául. Ráadásul érettségije után ő is abban a városban kötött ki, melyben én éltem akkoriban. Hamar kiderült azonban, nem igazán tudunk mit kezdeni egymással. Ezután sokáig csak nézegettük egymást, s hogy az élet mint sodor engem is, őt is erre, arra, talán némi nosztalgiával is, pontosabban: valami nosztalgiával vegyes belenyugvással. A „talán mégsem arra teremttettünk, hogy részei legyünk egymás életének” fanyar bölcsességével. Később, mindketten túljutva ezen-azon, ilyen-olyan nagy vagy nagynak hitt - esetleg nevetséges - szerelmeken, rövid időre újból egymás mellé verődtünk, amikor mindkettőnkben újból felcsillant a remény, hogy talán mégiscsak egymás életének boldogabbik része lehetünk. w Ezután sokáig csak nézegettük egymást, s hogy az élet mint sodor engem is, öt is erre, arra. Hamar elmúlt ez is... most sem tudtunk mit kezdeni egymással. Talán soha nem voltunk kellőképpen szinkronban egymással, talán mindig is volt némi fáziseltolódás kettőnket illetően a kapcsolatunkban; egyszer neki jött túl korán, aztán nekem lett túl későn. S noha olykor még ma is hajlamos vagyok azt hinni, hogy — valamilyen szinten - egymásnak teremtett minket az isten, az is bizonyos, hogy ezt mindkettőnk előtt elég jól titkolta. Barátnőm már régóta egyedül élt; a nővére és az unokaöccse talált rá a lakásában eldőlve a földön, miután már két napja hiába hívták telefonon, s ő sem ment haza hozzájuk a megbeszélt időben. (Magam mindig is ilyen haláltól rettegtem, hogy egyszer csak úgy eldőlök valahol, s napok, hetek is eltelhetnek - mintha akkor már nem lenne mindegy -, míg rám talál valaki.) Ami engem illet, úgy gondolok rá, mint életem - de talán bizonyosan: életünk - megíradan fejezetére. Pedig többször nekiveselkedtünk - a fentiekből is látható -, hogy létrehozzuk közös művünket. De néhány sebtében odavetett feljegyzésnek maradt mondatra, néhány elnagyolt bekezdésre telt csak tőlünk. Valószínű, nem találtuk meg hozzá a közös ihletet, a közös történetet - a történetünket. Pontosabban, ez az ihlettelen történetnélküliség (közöstörténet-nélküliség) lett a mi közös történetünk. Nyelvünkben nem találtunk hozzá szavakat, Lewis Lanza Rudolph: Cím nélkül (1980-as évek) melyekkel életünk regényének egymással is betölthető lapjait teleírhattuk volna... Ami nem a jelen feljegyzésemet indító hír után marad most már végérvényesen így... már régen így maradt... Noha csak most zárult le teljesen. Némi misztériumát mégis érzek e valamilyen módon mégiscsak kettőnk közös történetévé vált történetnélküliségnek. Mely most már egy magasabb rendű, metafizikus valóság dimenziói közt foglalhatja el végérvényesen a maga, teremtőnk által kijelölt helyét. Daniela Kapitáňová, író Kezdem azzal, hogy évek óta nincs tévém, aminek hála nem csupán, hogy enyhén lelassult butulásom folyamata, hanem mentesültem a Szultánokról és Szupersztárokról folyó eszmefuttatásoktól. PRVÁ A POSLEDNÁ LÁSKA #. A tévé nélküli évek további bonusza az olvasás. De hogy őszinte legyek, ha az ember egyedül van a lakásban, egy idő után elkezd hiányozni a tévé zaja, amely egy másik ember jelenlétét imitálja, így egy másik függőségbe keveredtem, amit úgy hívnak, hogy hangoskönyvek. A fülemmel olvasok. (A szememet meghagyom az olyan könyveknek, ahol nem akarom, hogy bárki is a saját interpretációját tolja elém.) Takarításnál, főzésnél, sőt, internetes keresőoldalak böngészésekor többórás könyveket hallgatok. Olyanokat választok, amelyeknél nem kell 100%-ra bekapcsolnom a képzelőerőmet, de szeretnék tudni róluk, amelyek (szó szerint) mehetnek az egyik fülemen be, a másikon ki, miközben néha megtörténik a csoda, és a szöveg a fejemben marad; így • „olvastam” el csaknem az összes skandináv krimit, thrillert, bestsellert. (Nem, nem vásárolok, cserélgetem az ugyancsak függő barátnőkkel.) Tehát a válaszomat a mit olvastam az utóbbi időben kérdésre két részre kell osztanom: 1. Szemmel: ismét sok Paľo Vilikovskýt, ismét Isaac B. Singen, s az újdonságok közül most fogtam neki Dániel Majling Ruzká klazika és az Anasoft-nyertes Ondrej Štefánik Som Paula című könyvének. 2. Füllel: Sámuel Björg: Bagoly, Michel Houllebecq: Behódolás, Paula Hawkins: Lány a vonaton, Peter May: A negyedik áldozat, Jo Nesbo: A fiú stb, stb, stb. SAROKPONT Soros sörösök N em szeretem a sört. Megiszom, mert sörkultúrában élek. Arra viszont kifejezetten allergiás vagyok, ha szlovák honfitársaim sörösnek neveznek. Piszlicsáré fonetikai problémának tűnhet, de ha valaki napi szinten hallja azt az „ö” helyett, hogy „o két ponttal”, egy idő után beso- kall. Még a levéltáros hallgatóim sem mentesek a vírustól, pedig őket jól meggyúrják paleográfiából, és szlovák létükre nálamnál folyékonyabban olvassák a középkori magyar szövegeket. Az a két pont nem tolihiba az „o”- n - kántálom tanárosan -, nem légypiszok. Röntgenre nem tetszenek járni, atyafiak? No, ugye! Azt bezzeg „rentgen”-nek ejtik. Akkor hogy lehetne „o”? Restellem, hogy szlovakistába oltott hungarológusként is csak ennyit tudok tenni a betűkép és a hangzó integritásáért. Azt pedig még inkább, hogy képtelen vagyok rájönni, miért tapasztják rá minden olyan „o”-ra a dupla légykakit, ami mögött magyar veszélyt sejtenek? (Orbán, Sörös.) A cseheknél viszont egy leányági szála van ennek a jelenségnek. Amióta Škvorecký megírta a Legenda Emőke (rövid ö-vel!) című novellát, jaj, annak a temperamentumos magyar nőnek, akinek „o” van a nevében. (Ildikó, brrr.) Valahogy ebben a közép-európai szláv légtérben szabadgyökökként kallódnak diakritikus jeleink, és zsigeri impulzusra akármikor beindulhat a ráolvasó: pont, pont, vesszőcske, készen van a magyar fejecske. Racionális magyarázat híján kénytelen vagyok mitológiai forrásmunkához nyúlni. Itt van például Vladimír Mináč hírhedt esszéje, a magyarok iránti mitikus gyűlölet apológiája. Innen fújna a szél? A prehistorikus időkből? Ugyan már, ki olvas ma közel negyvenéves szöveget? Amikor a napilapok is megírják, kit és miért kell utálni. Azért a 90-es években még más volt a széljárás. A mečiari érában még sokan számon tartották Rudolf Chmel főbenjáró bűnét, hogy magányos szélmalomharcosként megvédett minket. Rajta is maradt a bélyeg, hogy eladta a lelkét a magyaroknak. Egymás közt vagyunk, nyugodtan leírhatom: jó boltot csináltunk vele. Egy huncut garasunkba se került, mégis a nyitott polgári társadalom legfontosabb műhelyeit gründolta össze nekünk (is). Az ám, csakhogy a Kalligram, az OS és az Open Society Foundation egy épületben székeltek, s aki az ajtaján belépett - akár egy csillagkapun -, az mind a magyar szuverenitás érdekében ténykedő, sátáni Sörös birodalmába jutott. Szerencsére a mítoszképzés kereke is forgandó. Legutóbb az államelnök és a külügyminiszter lettek a soros bérencek. Interkulturális olvasatban olykor szédületes kanyarokat vesz ez az odaátról fújó szél, ugyanakkor kifejezetten mulatságos is tud lenni. Nem kell kivárni a végét, egy pofa ser mellett folyamatosan lehet rajta röhögni. Hizsnyai Tóth Ildikó 4 A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
