Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-16 / 213. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. SZEPTEMBER 16. 2Í1 TÁRCA A SZALONBAN Nagy Hajnal Csilla Hét: Lilla Lu Cong: Smythe #6 (2011) 1. Lilla ma nagyon fegyelmezett. Kockákra töri a tábla csokit, huszonnégy, elosztja héttel, minden nap három, reggel, délben és este, a maradék hármat félreteszi. Megeszi az első kockát. Szereti a kedd reggeleket. Nagyon korán ébred, és mindent szépen elkészít, a gyerekek uzsonnáit, a férje uzsonnáját, a rendet, amibe majd beleébrednek. O már nincs otthon, mire felkelnek: Nem szereti a munkáját. Nem is a börtön légköre vagy a rabok miatt, leginkább a látogatók látványa zavarja. Annyira idegenek, amikor belépnek, akárhányszor jártak már itt előtte, mindig nagyon igyekeznek idegennek érezni magukat, rettegnek tőle, hogy azonosulni próbáljanak azzal, akihez látogatóba jönnek. Akárhányadszor jönnek, mindig úgy állnak meg előtte a portán, mintha nem egészen értenék, hogy kerültek ide. A legtöbbjük mindig megkérdezi, merre kell menni, mert előtte napokig azon dolgoztak, hogy elfelejtsék a járást idebenn. A haja épp annyira hosszú, hogy mindig, amikor pánikszerűen elfelejti a színét, a füle mögül a szeme elé húzhassa, és megnyugodjon. Ma olyan kékes, szökés, feketés, mindenes. Délben elfogyasztja a második kocka csokit. Nem megy be a rabokhoz, a műszak végén, rövid műszak, kilép az utcára. Családanya vagyok, mosolyog - nagyon jól tudja, melyik izmok szükségeltetnek hozzá. Bolyong a városban, bevásárol, hazamegy, eszik, előkészíti a gyerekek és a férje vacsoráját, megáll a tükör előtt. A tükör ma nem szereti őt, összehúzott szemeket mereszt » Nem szereti a munkáját. Nem is a börtön légköre vagy a rabok miatt, leginkább a látogatók látványa zavarja. rá vissza, pedig meg merne rá esküdni, hogy amióta beállította az arcizmait, elbűvölően néz ki. Leül a fürdőszoba csempéjére meztelenül, és olvas. Ma Kafkát, mert a ká betűvel álmodott. Eszébe jut az anyja, fel kellene hívni, megkérdezni, ő melyik betűvel álmodott. Talán majd holnap. Teleengedi a kádat vízzel, és beleül úgy, hogy még elférjen benne valaki, persze nem akar nem egyedül lenni a kádban, maga mellé készítette a vastag papírt, és egy ceruzát. Ázik. Elkezd fázni, ez jó, tetszik neki, leír egy mondatot a papírra, megtörölközik, felölt egy kék bugyit, meg valami rongyot, rendet rak a konyhában, bolyong még, bekapja a harmadik kocka csokit, aztán elalszik valahol a házban. 2. Lilla ma kicsit zaklatott, szerda van, korán kel, mindent elkészít, eszik egy kocka csokit, becsekkol a börtönbe. Eszébe jutnak a számok, meg Máté, de régen látta már Mátét, vajon mi van vele, vajon neki milyen számok jutnak az eszébe? Fel kéne hívni, talán majd holnap. Egy ollóval játszik, amit a fémdetektor kobozott el egy kócos, középkorú nőtől. Semmiképpen sem egyforma köröket nyír ki egy papírból, amelyre még szüksége lehetett volna valakinek, így viszont nem lesz, és minden rendben a világban. Ebédszünetben elfogyasztja az ötödik kocka csokit. Portás vagyok, mosolyog, az erre megfelelő izmokat segítségül hívva. Pánikszerűen kapja elő egy hajtincsét a füle mögül, aztán megnyugszik, barnás, ecetes, lilás, mint mindig. Megáll előtte egy nő, Nórának hívják, mutatkozik be, Nóra vagyok, így, vezetéknév nélkül, és nagyon fegyelmezett meg zaklatott egyszerre, igen, tudom, gondolja Lilla, de Nóra szeret minden szerdán úgy csinálni, mintha akkor járna ott először. Bemegy a lányához, enyhén remegő lábakkal, majd fél óra múlva kijön, ekkorra már nincs rajta semmilyen fegyelmezettség, odabent hagyta, rámosolyog Lillára kifelé menet, a mosolyába erődenül az van írva: még mindig Nóra vagyok, pedig addigra dehogyis. Lilla elnézi a nőt, nem tud róla semmit, mert idebent senkivel sem beszél, nem szimatolhatja ki, pedig tulajdonképpen egészen érdekelné. Annyit tud, hogy szerdánként bejön a lányához, tudja a teljes nevét, természetesen, és a lányáét is, és nem is telne ki olyan sokból megtudni legalábbis azt, hogy miért van bent a lány, mióta, és meddig még. De azzal keretet adna ennek a nagyszerű momentumnak a szerdáiban, amikor besétál ide ez a gyönyörű, megtört nő, összeszed magában minden maradék nóraságot, és beviszi a lányának, hogy aztán, valószínűleg, egész héten azon dolgozzon, hogy generáljon egy újabb, nevetségesen kicsi adag nóraságot, amit aztán szerdán megint bent hagyhat a lányánál. Persze ez csak egy elmélet. A műszak után hazamegy, vacsorát készít, fürdik, leír egy mondatot, rendet rak, megeszik egy kocka csokit, elalszik. Mit olvas? Kovács Attila iszlamológus, vallástörténész Az olvasás emberi létszükséglet. Pontosabban az, hogy történeteket mondjunk és hallgassunk, s azok segítségével fogalmazzuk meg, ami számunkra fontos vagy egyszerűen csak érdekes és kedves. Mi, emberek így próbáljuk megragadni a tünékeny és ellentmondásosan összetett világot, a sok-sok információt, amelyekben különben elvesznénk. Többek között ettől vagyunk emberek. Ahogy az Ezeregyéjszaka meséiben áll: „az ember az, akinek története van”. A történetek maguk az emberek és maguk az élet. Ezért a történeteket mesélni kell, de mivel még a legjobb mesélők sem lehetnek mindenütt, és nem élhetnek örökké, ezért a történeteket könyvekbe foglalják. S mint azt a nagy mesélő, Stefan Zweig olyan találóan leírta: „könyveket csak azért alkotunk, hogy önnön lélegzetünkön túl embereket kapcsoljunk magunkhoz, és így védekezzünk minden élet kérlelhetetlen ellenfele, a múlandóság és feledésbe merülés ellen”. Történeteket mondunk, hallgatunk és olvasunk, hogy tudjuk, és mások is tudhassák, kik vagyunk. A történetek vernek hidat az egyes embereket elválasztó szakadékok közé. Én ezért olvasok, és persze vannak olyan mesélők, kiknek a történeteit különösen szívesen olvasom. Mario Vargas Llosa az egyikük. Persze mindenekelőtt a regényei, a bennük mesélt történetek ereje és varázsa. De Vargas Llosa most kilépett a „fikció erdejéből”, s A látványcivilizáció címmel egy esszékötetet jelentetett meg. Nagy érdeklődéssel fogtam bele, és nem kellett csalódnom. A perui író kíméletlen kritikával, s találóan írja le és magyarázza meg azokat a folyamatokat, melyek manapság meghatározzák az emberi civilizáció alakalusát. Például azt, hogy váltotta fel a műkritikát a reklám, az erotikát a pornográfia vagy a társadalmi felelősséget a populizmus. Egy ritka tiszta és racionális hang a hatásvadász hőbörgés tengerében. Ha valaki kíváncsi rá, milyen világban is élünk, úgy feltétlenül olvasnia kell Vargas Llosa esszéit. Ezt, és persze mást is. Egy másik könyv, ami a témában született az olasz író, Umberto Eco utolsó esszékötete, a sokatmondó ,JK butaságtól az őrületig: jegyzetek a folyékony civilizációról” címmel. Ezt is el szeretném olvasni, mert olvasni kell. SAROKPONT A vágy villamosa T izenöt perc van indulásig, és már egy ülőhely sincsen - jelentette be turista apu a vele szemben ülő turista anyunak, de olyan hangerővel, hogy az egész kocsi hallhatta a tátrai villamos csorbatói végállomásán. Én pedig kerek egy percig örültem ennek a szabad ülőhelynek — kontráztam volna neki, de visz- szafogtam magam. Szundikálást terveztem. Rövid volt az éjszaka, hosszú a túra, lefelé jövet pedig belerúgtam egy sziklába, iszonyúan sajgott a lábam. Ez a bölömbika meg itt fog nekem kakukkolni hazáig. Hivatalos hangnemben beszélt (stanovený čas). Nyugalmazott vasutasnak nézett ki. Forgalmista vagy hangosbemondó lehetett. Most éppen mindkettő egy személyben. Éhe vasalt nadrágján jegyzetekkel kiegészített vasúti menetrend feküdt kiterítve, tekintete az utastér és a karóra számlapja között viliódzott. Nyolc perc múlva indulunk, és már alig van állóhely - bömbölte hét perc elteltével Mr. Vasalt Nadrág, miközben a csapzott hajú, bakancsos utasok hátizsákjai, túrabotjai egyre jobban veszélyeztették alkalmi életterünket. - Ugye megmondtam, hogy ne menjünk cukrászdába? Ugye igazam volt? - nyugtázta önelégülten, de asszonykája csak biccentett, gondolatban még az elmulasztott tejszínhabhegyek között járt. Odanézz, hogy tódul befele a csürhe népség, akár a menekültek! - Szerencsére ezt a megjegyzését a méregdrága világmárkás cuccokban tolongó német, angol és holland túrázók nem értették. Én ettől függetlenül elkapartam magam szégyenemben: Basz- szus, ennek nincs más izgalom az életében? Nincs más öröme csak a káröröm? Közben valóban kritikussá vált a helyzet. A tülekedő, sikoltozó, szitkozódó tömegre a hivatalos hangosbemondó is ráreccsent: a szerelvény túlterhelt, biztonsági okokból ne szálljon fel több utas! Civil vasutasunk arca elkomorult, félredobta gyöngybetűs jegyzeteit, és ezúttal normális hangerővel közölte velünk, a környezetével: Szituácija je mimorádná! A nyelvjárásban kihirdetett rendkívüli állapotot, annak rendje-módja szerint, a civil lakosság védelmében hozott rendeletek sora követte. Fiatalka álljon föl, öregecske üljön le, anyu vegyen az ölébe egy diáklányt, a dagadt lábú hölgy tegye föl a lábát, ő maga pedig egy tömött hátizsákot kapott az ölébe. Erre nem számítottam. Hogy hivatalosan is lábadozó leszek. Ó, hát, ilyen a rendkívüli állapot? Müyen más ez így, mint törvénybe foglalva olvasni! A villamos menetrend szerinti időben csikorgó kerekekkel lomhán meglódult. A dülöngélő tömeg fel-felsikkan- tott egy-egy élesebb kanyarban, de mi, apu fennhatósága alatt utazó öregek, gyerekek és betegek mindvégig biztonságban éreztük magunkat. Ekkor már kifejezetten sajnáltam, hogy civilként csak négy székre terjedhettek ki a jogkörei. És milyen kár, hogy ő volt az egyeden ennyi utas között. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
