Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)

2017-09-08 / 207. szám, péntek

10| TUDOMÁNY ÉS TECHNIKA 2017. szeptember 8. | www.ujszo.com 21 milliárd kilométerre A két esemény közötti időtartam hossza tehát nem invariáns, hanem a megfigyelők mozgásától függ (Képarchívum) Sajátidő a Voyager-1 MTI-HfR Negyven évvel útnak indítása után a Földtől mintegy 21 milliárd kilométeres távolságban jár a Voyager-1, aNASAűrszondájaaz emberiség legtávolabb jutó missziójának keretében. 1977. szeptember 5-én indítot­ták útnak a floridai Cape Canave- ralból a Voyager-1-et, a világ első űrhajóját, amely átlépett a csillag­közi térbe, túljutott a helioszféra határán, vagyis elhagyta azt a ré­giót, amelyben a Napból kiáramló részecskék, a napszél összetevői vannak túlsúlyban. „Kutatói szempontból a Voya­ger számomra az űrkutatás Apolló 11 -e volt, és az is maradt a mai na­pig” - mondta Thomas Zurbu­chen, a NASA munkatársa ked­den. A Voyager-1 testvérszondáját, a Voyager-2-t két héttel korábban indították útnak. Teljesítményé­ben kissé elmarad a rekorder szon­dától, kiindulópontjától mintegy 17 milliárd kilométerre jár. Az „ikrek” tudományos célja a Naprendszer külső bolygóinak - a Jupiternek, a Szatumusznak, az MTI-HÍR Két kis holdja is van a Florence aszteroidának, a legnagyobb kis­bolygónak, amely ennyire meg­közelítette a Földet több mint egy évszázad óta - állapította meg az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA. Az 1981-ben felfedezett kis­bolygó hétmillió kilométerre ha­ladt el a Föld mellett szeptember 1 - jén, a NASA pedig egy 70 méter átmérőjű antennával figyelte meg a kaliforniai Mojave-sivatagból, a Goldstone-kutatóközpontból. A Florence a harmadik tripla aszteroida a Föld környezetében eddig felfedezett több mint 16 400 égitest között. Hatvan égitestnek egy kísérője van. A Florence holdjai 100-300 űrszonda Uránusznak és a Neptunusznak - a megfigyelése volt. Eredeti külde­tésüket 1989-ben befejezték, de azóta is száguldanak tovább. Bár a Voyager-1 indult máso­dikként, gyorsabban halad. 2012. augusztus 25-én lépett át a csillag­közi térbe. Becslések szerint a Vo­yager 2 ezt a határt a következő években lépi át - mondta el Su- zann Dodd, a Voyager-projekt ve­zetője. Hozzátette: az ikerszondák „olyan egészségesek, amennyire a nyugdíjasok lehetnek”, „mindket­tőjüknél kialakultak különböző betegségek az évek során”. Az ikerszondák a projekt során megközelítették a Szatumuszt és a Jupitert, többek közt vizsgálták a bolygók légkörének összetételét, szerkezetét, meghatározták töme­güket és alakjukat. A négy gáz­bolygó meglátogatásával járó Grand Tour (Nagy utazás) elnevezésű program keretében a Voyager-2-nek sikerült fényké­peket készítenie az Uránuszról és aNeptunuszrólis. „A Voyager sok szempontból valóban az emberiség legna­gyobbra törő felfedezőútja” - fo­galmazott Ed Stone, a Voyager kutatója. méter átmérőjűek lehetnek a NASA mérései szerint. A távolab­bi 22-27 óra alatt kerüli meg az aszteroidát, a közelebbi 8 óra alatt. Első ízben bukkantak két kísérő­vel rendelkező aszteroidára az 1994 CC jelű égitest 2009-es fel­fedezése óta. A kisbolygó közelről történő megfigyelése megerősí­tette, hogy a Florence átmérője 4,5 kilométer. A Föld környezetében talált első aszteroida több mint egy évszá­zaddal ezelőtti felfedezése óta nem haladt el ennyire közel a Földhöz olyan nagy égitest, mint a Florence. Számos aszteroida megközelítette már bolygónkat, de mind kisebb volt a Florence- nél. A Florence 2024 októberében visszatér a Földhöz, de ennyire közel legközelebb 500 év múlva lesz látható. TUDOMÁNY Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy életünk valamely eseménye mikor történt, akkor erre a választ többféleképpen is megadhatjuk, attól függően, hogy mihez viszonyítva számítjuk az időt. Ez a cikk 2017-ben jelenik meg, de a zsidó naptár szerint például 5777-ben. Viszont klasszikus fizikai világ­képünk szerint semmilyen naptártól nem függ arra a kérdésre a válasz, hogy életünk két történése között mennyi idő telt el. Az időtartam a klasszikus fizika szerint megfigye­lőtől független, idegen szóval inva­riáns mennyiség. A dolgok, a törté­nések, események helyét is csak va­lamihez viszonyítva tudjuk megad­ni, de a két tetszés szerinti hely kö­zötti távolság a klasszikus fizika szerint szintén invariáns mennyiség, azaz megfigyelőtől független. A tá­volság és időtartam invarianciájá­nak elvéből épül tehát fel a klasszi­kus fizika világképe, az euklideszi geometriával leírható terünk, s a tőle független, folyamatosan egy irány­ba haladó idő. Eddigi írásaimban arra próbáltam rávilágítani, hogy a relativitáselmé­let szerint sem az időtartam, sem a távolság nem invariáns mennyiség. Abból a tényből, hogy a klasszikus fizika alapvető invariáns mennyisé­geiről kiderült, hogy nem azok, nem következik, hogy a természetnek nincsenek invariáns mennyiségei. A természet leírásában a megfigyelő­től független mennyiségek keresése még akkor is megkérdőjelezhetet­len és alapvető törekvés, ha az Ein­stein által oly sokat kárhoztatott kvantummechanika arra a követ­keztetésre jutott, hogy ilyen mennyiségek nem is léteznek. A re­lativitáselméletnek kulcsfogalma az invariancia. Ebből bomlik ki a tér­idő euklideszi geometriától eltérő szerkezete, s mindazok a megálla­pítások, amelyek a relativitáselmé­letet a hétköznapi szemléletünk szá­mára oly szokatlanná, a mérési ta­pasztalatainkkal való egyezés te­kintetében mégis oly sikeressé te­szik. Feladatuk tehát a relativitásel­mélet keretében megtalálni a termé­szet valódi invariáns mennyiségeit. Első jelöltünk a sajátidő. Két esemény közötti időtartam hossza tehát nem invariáns, hanem a megfigyelők mozgásától függ. Ed­dig azt feltételeztük, hogy a megfi­gyelőink egymáshoz képest egyenes vonalban és egyenletesen mozog­nak, s e mellett a speciális relativi­táselmélet keretein belül egyelőre kitartunk. A két esemény közötti időtartamot mindig az a megfigyelő tapasztalja legkisebbnek, amelyik a két eseményt azonos helyen észleli. Saját óráink tikkje és takkja között minden hozzánk képest mozgó megfigyelő több idő elteltét tapasz­talja, mint mi, s mindegyik megál­lapíthatja azt, hogy mi ebből faka­dóan lassabban öregszünk, mint ő, melynek okát mozgásunkban talál­ják meg (hiszen mi mozgunk, leg­alábbis szerintük). Végül is valóban mozgunk, hozzájuk képest! Hogy ki mozog, mindenki másképpen látja, de a mozgóra vonatkozó állítás azo­nos. Mi sem nyilatkozhatunk más­képpen a hozzánk képest mozgó megfigyelők idejéről, mint ahogy ők nyilatkoznak a mi időnkről, akik minket tartanak mozgónak. Ezért közös hiteles álltásunk a két ese­mény között eltelt időről az, hogy nem abszolút, nem invariáns, nincs objektív jelentése. Objektív jelenté­se a két esemény között mérhető legkisebb időnek van, s ahogy ez fentebb szerepel, a legkisebb időt a két pillanatszerü esemény között az a megfigyelő méri, aki szerint mind­két esemény azonos helyen történik. Ez a kép megfelel annak, hogy azon megfigyelő méri ezt a legkisebb időt, amelynek ugyanazon órája van je­len mindkét esemény bekövetkezte­kor. Hogy ez a megfigyelő áll vagy mozog, nem eldönthető, nézőpont kérdése. Ez a bizonyos óra tehát a legrövidebb lehetséges időt méri a két esemény között. Kevesebbet, mint bármely más megfigyelő szinkronizált órarendszere, azaz két különböző, de egyszerre járó (vagy egyszerre járónak vélt, hiszen ez is nézőpont kérdése) órája. Ez a leg­rövidebb idő vezet el minket a téridő két eseményének viszonyát leíró in­variáns mennyiséghez, a sajátidő­höz, ami tehát abból a rendszerből nézve, melyben a vizsgált két ese­mény azonos helyen történik, ugyanakkora, mint azokból a rend­szerekből nézve, ahol a két esemény helye különböző. De vajon hogyan értelmezhetjük a sajátidő kifejezést? Mit várhatunk el tőle? Először is azt, hogy a teret és időt azonos egységekben mérje. Mi­ért fontos ez? Tegyük fel, hogy egy térkép felhasználásával városok és falvak, pl. Galánta és Pozsony távol­ságát szeretnénk megmérni. Speci­ális térkép áll rendelkezésünkre, melyen van egy négyzetháló, amely függőlegesen észak-déli irányú, vízszintesen kelet-nyugati irányú felosztást tartalmaz. Ennek segítsé­gével le tudjuk olvasni, hogy Galán­ta hány egységre van Pozsonytól észak-déli irányban és hány egység­re kelet-nyugati irányban. A keresett távolságot könnyen kiszámíthatjuk ezekből az adatokból a Pitagorasz- tétel segítségével. Nem kapnánk más értékeket a Pozsony-Galánta távol­ságra akkor sem, ha hálózatunk egy kicsit el lenne forgatva az előzőhöz képest. Mondjuk nem a csillagászati, hanem a mágneses észak felé néz­nének a függőleges vonalak, s erre merőlegesen a vízszintesek. A Pozsony-Galánta távolság megfi­gyelőtől való függetlensége a térkép által leírt világ geometriájáról árul­kodik. De mi lenne, ha az észak-déli irányban más hosszúságú egysége­ket használnák, mint a kelet-nyu­gati irányban, s így járnánk el az el­forgatott rendszerben is? Ez súlyos hiba lenne! Ebben az esetben Po­zsony és Galánta egységekben ki­fejezett távolsága különbözőnek adódna a két hálózatban. Vagyis egy nyilvánvalóan megfigyelőktől független mennyiség nem tűnne annak. Ha fel szeretnénk ismerni az inva­riáns sajátidő alakját, először a tér és idő azonos egységeit kell létrehoz­nunk. Itt siet segítségünkre a minden megfigyelő számára azonos sebes­séggel teijedő fény, melynek sebes­ségét felhasználva az időt távolsággá szorozhatjuk. Mennyi idős vagy? - Annyi méter, ahány métert a fény a születésem óta megtett. - Méterben is megadhatjuk azidőt! Haatérésazidő elválaszthatatlan, miért mérnénk kü­lönböző mértékkel a teret és az időt? Azt a téridőt, amelynek hüllámairól szól jelen korunk legnagyobb tudo­mányos szenzációja. Horányi Gábor Két kísérője is van a Florence kisbolygónak A kisbolygó szeptember elsején haladt el a Föld közelében (Képarchívum)

Next

/
Thumbnails
Contents