Új Szó, 2017. szeptember (70. évfolyam, 202-225. szám)
2017-09-02 / 202. szám, szombat
K arlovy Vary világhírű fesztiváljának ugyanúgy első számú fotográfusa Tono Stano, mint a város leg- pompázatosabb luxusszállójának, a Puppnak. Ez utóbbi látja ugyanis vendégül a filmes mustra legnagyobb sztárjait, akiket a már több mint húsz éve Prágában élő és alkotó, szlovákiai születésű fotóművész megörökít. Ahogy a Caban fivérek a seregszemle nyitó és záró gálájának, Martin Chocholoušek a fesztivál külső arculatának vissza-vissza- térő megálmodói, úgy Tono Stano is minden esztendőben otthagyja kézjegyét a városban. Pontosabban azokat a nagyméretű fekete-fehér fotókat, amelyek a Grandhotel Pupp falai között születnek napjaink legjelesebb filmes alkotóiról. Egy egész kiállításra való anyag összegyűlt már ezekből a képekből, meg is tekinthetők az év bármelyik napján - a Pupp Szálló különböző termeiben. Sharon Stone, aki nem mindennapi IQ-ját fitogtatva beszélt összevissza a fesztiválpalota színpadán, könnyű kis fekete alkalmi ruhájára dús szőrmegallért tűzve úgy fest a képen, mint egy földre szálló madár. Ben Kingsley bölcsességet sugárzó arca mögött geometriai alakzatokat öltöttek a falak. Aňa Geislerovát a Pupp erős karú szakácsai egy hatalmas kon- dérban cipelik a konyha irányába. Franco Zeffirelli, a kilencvenne- gyedik évében járó olasz film- és operarendező, az olasz művészet és szépség nagykövete egy gyönyörű csillár fényébe kapaszkodik a Pupp dísztermében. Tono Stano és a Karlovy Vary-i fesztivál 1995-ben jegyezték el egymást. Jifí Bartoška, a mustra elnöke kérte fel őt, hogy tervezze meg az akkor újjászülető rendezvény plakátját. Jubilált a fesztivál, 30. évfordulóját ünnepelte, és épp akkor volt 100 éves a filmművészet, így a plakátot Gustav Machatý csehszlovák-osztrák koprodukcióban forgatott Extázis című szerelmi drámájának főszereplője, a varázsos szépségű Hedy Kiesler ihlette. „Az én modellem azonban egy ugyancsak lenyűgöző szépségű felszolgáló volt, akit abban az étteremben fedeztem fel, ahol Bartoškával mindent pontosan megbeszéltünk. Ilyen a véleden.” A fesztivál nagydíját, a KristályKarlovy Vary és Tono Stano Sztárok a Pupp falain glóbuszt magasba emelő mezítelen üveglány figuráját is ő álmodta meg. Addig ugyanis a városban készülő mogyorós-csokis-vaníliás- mandulás ostyalap vastagabb üvegváltozatát kapták a kitüntetett művészek. A mustra új arculatához sokkal jobban illik a karcsú üveg- lány; annak még a fogása is jobb. De mi lehet a legnagyobb vágya egy rangos fesztivál külföldön is elismert fotóművészének? Természetesen sztárokkal dolgozni, kivételes helyzetekben. Nyugodt körülmények között, előre átgondolt, eredeti ödetet megvalósítva. Fél, maximum egy óránál több azonban nem fér bele a sztár percre pontosan megtervezett napi programjába. Van, aki nem is vállalja a „tortúrát”, mondván, nem ezért jött a fesztiválra. Harvey Keitel a másik véglet: ő még az éppen akkor várandós feleségét is felkínálta az objektívnek. Mindhárman jól jártak. Az Oscar-díjas New York-i színész, izraeli párja és a fotográfus is. Páradan műalkotás született. Morgan Freemant sem mindennapi helyzetbe ültette Tono Stano. „Előbb a feleségének kellett volna elmondanom, hogy mit szeretnék, de nem árultam el neki. Féltem, hogy ketten hiúsítják meg az elképzelésemet. Megkértem Kryštof Muchát, a fesztivál ügyvezető igazgatóját, hogy legyen a közelben, amikor elkezdem a munkát, méghozzá szmokingban. Tudtam ugyanis, hogy a záró gála előtt pár órával Freeman is szmokingban jön majd a fotózásra. Oldott, szinte családias hangulatban kezdtem el fotózni az amerikai színészt. Ott volt a felesége is, mint néma megfigyelő. Egy szép, kényelmes fotelbe ültettem a férjét, s amikor már láttam, hogy kellőképpen laza, szóltam neki, hogy volna még egy ödetem. Behívtam Kryštofot, hogy üljön a fotelbe, aztán Freemant, hogy üljön Kryštof ölébe. Négy kéz, négy láb, egy arc. Gyerünk, csináljuk meg, biztatott a színész. Nem kellett könyörögnöm neki, elfogadta az ödetemet. Másvalaki lehet, hogy kikérte volna magának. Emelem kalapom Morgan Freeman előtt!” Kínos élmény vagy elutasítás? Mindkettőre tud példát mondani. „Michael Madsent, aki rengeteg extrém figurát alakított már, a szállodai szobájában fotóztam. Ott volt a felesége is, a terhesség nyolcadik hónapjában. O mezítelenül, Madsen felöltözve ült az ablakban. Egyiküket sem zavarta, hogy ezt kértem tőlük. Készségesen eleget tettek a kérésemnek. De pár évvel később, amikor a fotó a megkérdezésük nélkül bekerült a fesztivál falinaptárjába, s erről nem sokkal később tudomást szereztek, Madsen felhívott, és keresetlen szavakkal fejezte ki nemtetszését az ügyben. Igaza volt. De én sem tudtam, hogy elfelejtették értesíteni őket. Jude Law-nak nem tetszett az ödetem, így nagy sajnálatomra meghiúsult a fotózás. Egy régiségkereskedő boltjában találtam egy haragoszöld színű kis balettszoknyát. Klasszikus portrékkal akartam kezdeni, aztán később a fejére tettem volna a tütüt, amely úgy festett volna rajta, mint egy glória. De elkövettem egy hibát. Még el sem kezdtük a fotózást, amikor elárultam neki, hogy a végén mit szeretnék Úgy nézett rám, mint egy őrültre. Sarkon fordult, és elment. Később rájöttem, mi zavarhatta őt. Jude Law erősen kopaszodik. Minden hajszálát úgy fésüli, hogy ezt ne lehessen észrevenni. Biztosan azt hitte, ha ott lesz a fején a tütü, sejteni fogják, hogy miért. Egyáltalán nem értékelte az ödetemet. Megijedt, hogy bohócot akarok csinálni belőle? Nem tudom. Lehet, hogy nincs humorérzéke.” John Malkovichtól nem kért semmi extrát, és nem azért, mert tartott tőle. Az egyéniségéhez méltó helyzetben akarta fotózni. „Vele nagyon könnyű volt a munka. Nyitott, kreatív, kísérletező kedvű művész, éreztem, hogy bizalmat szavazott, és bármire hajlandó lenne. Épp ezért klasszikus portrékban gondolkodtam vele kapcsolatosan, azokon akartam megmutatni az igazi arcát. Elegáns öltönyben nekidőlt a falnak, koncentrált volt, előkelő és méltóságteljes. Mint mindig.” Az utolsó pillanatra sosem hagyatkozik Tono Stano. Hogy majd ott, a helyszínen, a fotózást megelőző percekben támad valami kivételes ödete. Felkészüledenül sosem veszi kezébe a gépet. De ha valami ott helyben jut eszébe, nem hagyja veszni a gondolatot. „Probléma másból adódhat. Vannak sztárok, főleg az idősebbek között, akiknek gondot okoz a jet lag. A többórás repülőutat követő időbeli átállás. Vagy egyszerűen csak halál fáradtan érkeznek a fesztiválra, mert agyondolgozták magukat. Ilyen esetekben lehet száz ödetem, egyiket sem tudom megvalósítani. Roman Polanskival volt hasonló élményem. A fotózás előtti napon, amikor a részleteket akartam megbeszélni vele, azt mondta, teljesen ki van facsarva, semmit nem tud adni magából. A véleden aztán mégis besegített. A barátom, aki másnap reggel utazott el Karlovy Varyból, és ott volt velem, amikor Polanskival beszélgettem, törött kerekű kofferját húzta maga után a taxihoz. Polanski pedig épp elsétált mellette. Két lépés után visszafordult, és megkérte őt, hogy hívjon fel gyorsan, itt egy remek helyzet. Ráülök a kofferre, te meg majd húzol, mondta a barátomnak. Még ágyban voltam, amikor megcsörrent a telefonom, de három perc múlva már géppel a kezemben ott álltam Polanski előtt.” Willem Dafoe fekete garbóban, sötét szobában, csak az arcába kapja a fényt. Scarlett Johansson a Pupp éttermében, egy megterített asztal tetején, Chanel kosztümben, magas sarkú cipőben. Kim Ki-duk, a dél-koreai mozi fenegyereke egy keretbe foglalt fóliára tapasztja rémült arcát. Ezek mind az ő képei. Tono Stano különös látomásai. Szabó G. László
