Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-21 / 193. szám, hétfő
4 VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 2017. augusztus 21. lwww.ujszo.com Az SNS a régi SZALAY ZOLTÁN letelik Andrej Danko szabadsága, amelyre saját bevallása szerint azzal vonult el, hogy átgondolja, marad-e a politikában. Múlt szerdai, „nagyívű” beszéde, amelyben hetet-havat összehordott, csak hogy leplezze friss és fájó, saját koalíciós partnereitől, elsősorban a másik kiskakastól, Robert Ficótól elszenvedett vereségét, világosan megmutatta, milyen is a Szlovák Nemzeti Párt Danko-féle megújulása. Ami azóta, azaz a pártvezér szabadságra vonulása óta történt, pontosan illett a képbe. Jaroslav Paška alelnök, aki nagyon is a régi SNS- vonal embere, hiszen a kilencvenes évek első felében volt a párt oktatási minisztere, életben tartotta a koalíciós válság parazsát a melegfelvonulás mellett kiálló, a Híd által jelölt ombudsman elleni kirohanásával. Az aktuális kormányválság legfőbb tanulsága: az SNS nem változott meg. A kutya és a szalonna közötti átjárás lehetősége megint elmarad. Másfél éve az egész hazai közvélemény kisebbfajta politikai csodatételként kezelte azt, ahogy Andrej Danko feltámasztotta halottaiból a Ján Slota által kicsinált Szlovák Nemzeti Pártot. Amit a közvélemény látott, az egy józannak tűnő, fiatal, dinamikus politikus jól eladható imázsa volt, Slota kiakolbólítása a pártból, valamint egy, a korábbiaknál jóval visszafogottabb, minimalista, jól súlyozott kampány. Eltűntek a magyar- és cigányellenes kirohanások, a közfelháborodást kiváltó botrányos megnyilvánulások a párt vezetői részéről. Ugyanakkor már a párt választási listájának összeállításakor látszott, hogy az SNS nem fogja tudni ilyen könnyedén megtagadni korábbi önmagát. Andrej Danko mindössze három nappal a választások előtt vonta vissza annak a Martin Patoprstýnek a jelölését (igaz, csaka 103. volta párt listáján, tehát bejutásra esélytelen), akiről a sajtó megírta, hogy neonáci szimpatizáns, az egyik legkeményebb futballhuligán-csoport egyik vezetője. Ezt a mellényúlást még sokan elnézték Dankónak, olyannyira, hogy a jobboldali pártok a választások után még egy SNS- szel közös koalíció felállítását szorgalmazták. Akkor ezt a Híd még ellenezte. Az SNS a harmadik Fico-kormány első hónapjaiban főként azzal kelthetett ellenérzést, hogy programja, tervei minden koncepciót nélkülöztek, mintha Danko folyamatosan improvizált volna, amikor a veszteséges állami IC-járatok visszaállítását vagy a fürdők támogatását erőltette. Azt csak ez a kormányválság tette egyértelművé, hogy az SNS mindössze külsőre újult meg, ám lényegileg semmit nem változott. Az első bizonyítékot erre az oktatási tárca pénzelosztási botránya szolgáltatta: Peter Plavčan nagyon is hasonlóan járt el, mint az első Fico-kormány idején az építésügyi tárca SNS-es vezetői a faliújságtender kapcsán. Bizonyára nem maga Plavčan miniszter volt az uniós források körüli svindlik eszmei atyja; de tétlenségével (például amikor a botrány kellős közepén szabadságra vonult), pipogyaságával (elmenekült a kérdések elől, nem nézett szembe a legnyilvánvalóbb kifogásokkal sem) komoly károkat okozott. Bebizonyosodott, hogy aki azt gondolta, a Danko vezette SNS minisztériumaiban nem burjánzik a korrupció te- levénye, az körülbelül olyan gyermekien naiv, mint Danko bugyuta szónoklatai. A másik bizonyítékot Paška hozta, akinek ugyanúgy habzik a szája a melegfelvonulás miatt, mint korábban Slotának habzott bármilyen kisebbség ügyei kapcsán. A magyarokat most nyilván direkt módon nem támadhatja az SNS, mert gazdaságilag ellenérdekelt. Ne legyenek viszont illúzióink: abban a pillanatban, hogy Bugár és Danko szembekerül egymással, Paškáéknak nem fog gondot okozni a Slota-féle szótárhoz nyúlni. Az „alternatíva nélküli” koalíció másik két vezetőjének a feladata még egyszer alaposan megfontolni: jó ötlet-e ezt az SNS-t hagyni tovább garázdálkodni kormánypozícióban. Minimálbércirkusz Amikor mindenki azt állítja, hogy a munkavállaló érdekeit védi MOLNÁR IVÁN a minimálbér emeléséről van szó, látszólag a ™ ™ BB kormánytagok, a szakszervezetek és a munkáltatók is az alkalmazottak érdekeit védik. Mindegyik fél komoly érvekkel támasztja alá a saját igazát, ügyesen leplezve, hogy a mézesmázos ígéretek mögött valójában önös érdekei állnak. A pengeváltás forgatókönyve évről évre ugyanaz, és a felek idén sem hazudtolják meg önmagukat. Ezúttal sem sikerült egyezségre jutnia az érdekegyeztető tanácsnak az emelés kérdésében. Míg Ján Richter munkaügyi miniszter480, a szakszervezetek pedig 492 eurót javasolnak, a munkáltatók jelentős része már azt is vitatja, hogy egyáltalán szükség van- e minimálbérre, az emelését pedig elvetik. A baloldali, „szociálisan érzékeny” párt szerepében tetszelgő Smer álláspontja az elmúlt években nem változott. Többnyire a szak- szervezetek javaslatához közelítő emelést javasol, abban reménykedve, hogy ezzel növelheti népszerűségét. Fico kormányfő persze már ezt is ta- gadja, azt állítva, hogy az emeléssel az alkalmazottak érdekeit védi. Arról pedig, hogy az emelés nemcsak politikai pontokat, hanem anyagi előnyt is jelent a kormánynak, szinte senki sem beszél. Röviden: a munkaügyi miniszter 45 euróval, 480 euróra növelné a minimálbért. Ez azonban a bruttó bér, vagyis az alkalmazott csupán 403 eurót kap majd kézhez, nem egész 30 euróval többet, mint idén. Eközben a munkáltatók bérköltsége 70 euróval, 631 euróra nő. Az állam adó- és járulékbevételei minden egyes olyan alkalmazott után, aki minimálbérért dolgozik, így több mint 40 euróval, 187-ről 228 euróra ugranak. Az emelés legnagyobb nyertese így nem az alkalmazott, hanem a kormány, amely a nagyobb bevételekből még nagyobb pénzszórásba kezdhet. A vállalkozók szintén az alkalmazottak védőszentjének szerepében tetszelegnek, azt állítva, a megoldás az újabb adócsökkentés, így az alkalmazottak több pénzhez jutnának. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az adócsökkentés legnagyobb haszonélvezői mindig is a cégek voltak, amelyek az így megtakarított összeget a tulajdonosok között osztották szét. A legkisebb kockázatot a szakszervezetek vállalják, amelyeknek alig van vesztenivalójuk, így bátran dobnak be olyan eltúlzott javaslatokat is, amelyek ellentétesek az alkalmazottak érdekeivel. Több olyan ágazat van, ahol többségben vannak az alacsonyan képzett, kétkezi munkát végzők, ahol a többség minimálbért keres. Néhány elmaradottabb régióban ezek a cégek a legjelentősebb munkáltatók. A minimálbér szakszervezetek által javasolt nagyobb emelése ezekben az ágazatokban jelentősen növelné a költségeket, ami elbocsátásokhoz vezethet, vagyis a vesztes ez esetben is az alkalmazott. Megoldás? A kormánynak fel kellene hagynia az egész országra és az összes ágazatra megszabott minimálbérrel. Egészen más ugyanis a helyzet Pozsonyban és az ország keletijárásaiban, nem beszélve például a bankszektor és a textilipar közötti különbségekről. Lehetne ágazati és regionális minimálbér is, miközben ezek emelését az inflációhoz vagy az átlagbér növekedéséhez köthetnék, így elkerülnék, hogy a kormány, a munkáltatók és a szakszervezetek évről évre kénytelenek legyenek megküzdeni egymással, azt hazudva, hogy kizárólag a munkavállalók érdekeit védik. „Donald Trump valódi arca" A Der Spiegel német lap címlapján Ku-klux-klanosként ábrázolta az amerikai elnököt, aki nem volt hajlandó egyértelműen elítélni a fehér rasszizmust a charlottesville-i erőszak után (Der Spiegel) A nemzetvédő hópehely generáció A múlt héten került a magyar sajtóba a hír, hogy a Londoni Egyetem diákjai sértőnek találják JohnCleland 1748-ban megjelent, Fanny Hill - Egy örömlány emlékiratai című könyvét, amely az obszcén szavakat mellőzve mondja el egy idősödő kurtizán életét. Az első, angol nyelven született erotikus regényt a fősodortól eltérő irodalmi törekvéseket bemutató kurzusokon tanították. De a diákokkal való egyeztetés után most kikerült a tananyagból. A bizonyos témákat tekintve szuperérzékeny és sértődékeny „hópehely generáció” (Snowflake Generation), a 2010-es években a felnőttkort elért nemzedék tagjai számára elfogadhatatlan volt a regény erotikája. A The Timesban arról is beszámol Judith Hawley, a Londoni Egyetem professzora, hogy a diákok más művekkel szemben is kifogást emeltek, így Shakespeare Lear királyával szemben is. Egy irodalmi mű totális félreértésére mutat rá a professzor következő példája, mikor is Chinua Achebe Széthulló világ című kötetét nem a nigériai brit gyarmatosítás negatív oldalának bemutatása miatt értékelik, hanem az miatt utasítják el, mert az egyik szereplő veri a feleségét és öngyilkosságot követel. Szintén a nyár híre volt, hogy Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig címen új magyar irodalomtörténet látott napvilágot. A kötet újra reflektorfénybe állította a szerkesztőjét, a nemzeti irodalmi élet - Jesszus! - fontos figuráját, Takaró Mihályt. írásomban nem is a kétségeket ébresztő könyvre szeretnék fókuszálni, hanem a szerkesztőjére, akinek irodalomtörténészként olyan mondatok hagyták el a száját, mint például: „Miíyen szép viíág lenne Magyarországon, ha nem kaphatott volna Kossuth-díjat az a, magát írónak nevező, azóta már az Ur visszahívta, és gondolom, hogy emeletekkel lejjebb van, aki azt írta, hogy »zakatol a szent család, Isten tömi Máriát«, ha önök óhajtják, megnevezem, az író neve Petri György. Hát, nevezzük őt, mondjuk, írónak. Vagy milyen szép világ lénne, ha nem azok kapnának elismerést, akik azt mondják, hogy »jönnek a magyarok, a mélymagyarok, a szarból«. Ez az ember, Spiró György, nevezzük őt embernek most, ez az ember idén érettségi tétel lett Magyarországon.” (Erről egy videó is látható a youtube- on.) Ha összehasonlítjuk a két történetet, rögtön szembeötlik, hogy két legfontosabb elemük párhuzamba állítható. Egyrészt Takaró a szóba hozott műveket szintén totálisan félreérti. Másrészt a nemzet- és erkölcsvédő irodalmárt a szuperérzékenység és a sértődékenység, illetve annak jellege kapcsolja össze a „hópehely generációval”. (Csak azt tudnám, Bayer Zsolt mindezek után miként kaphatott mégis helyet a Nemzeti Könyvtár sorozatban...) Magyarország megint megelőzte a korát. A nemzetvédő hópehely generációval.
