Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-12 / 186. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. AUGUSZTUS 12. 17] TÁRCA A SZALONBAN Pénzes Tímea Szerepj átékosdi Raphaello: Szent György és a sárkány (1504-1506) erekeimnek mindig is meséltem, már csecsemőkoruktól fogva, sőt jóval korábban, mindenféle történetekkel szórakoztatom és lepem meg őket. Mesélek fejből, és mesélek könyvekből. Szeremém megszerettetni velük a könyveket, ahogy velem is a szüleim. Bár nem kerül túl nagy erőfeszítésembe, mert mindig is nagy érdeklődéssel fogtak kézbe és nézegettek mindent, többek közt korábban a textilkönyveket, a leporellókat és újabban a mesekönyveket. Még a kádból sem hiányozhat a vízálló könyv. Így hát nap mint nap számos új történettel találkozhatnak, bár sokszor hetekig ugyanazt a mesét szajkózzuk körbe-körbe. Százszor is elolvasunk egy könyvet, ha már egyszer az ismétlés a tudás anyja, és időről időre meg is lepnek egy-egy könyvből kiragadott mondattal. Leginkább azok a történetek foglalkoztatják őket, amiket maguk is átéltek, vagy szívesen átélnének. A mesebeli helyzeteket és szereplőket, a mesékben megelevenedő világot összehasonlítják a valós élettel, és olykor a könyvszereplőket valós személyekre cserélik le. Amikor például Móra Ferenc Kesztyű című meséjét olvassuk, a botra támaszkodó, öreg hangya láttán kijelentik: Ez nem hangya. Ez a dédi. így próbálják definiálni és megismerni önmagukat, egymást, minket, másokat és a környezetüket. Néha különleges metaforák kerekednek ebből. Ajna például egyszer kijelentette magáról, hogy En hullócsillag vagyok. Máskor viszont egy krokodil bőrébe bújik, mire Koni így reagál: Te nem krokodil vagy. Kígyó vagy. Kislányom kérdéseket is feltesz nekem: Te bohóc vagy, anya? En nem akarok bohóc lenni. Máskor meg ezt kapom meg: Anya ördög most. Szóval osztanak rám is mindenféle szerepeket. Hasonlítgatják magukat, a mozgásukat, a tárgyakat. A fiam egyszer szédülten kiabálta, hogy Úgy forgok, ff A cipöbetétet nézve megkérdezik, hogy ez lábnyom. Valójában igen, egy állandósult, testet öltött lábnyom. mint egy tik-tak, csak ő az óramutató járásánál gyorsabban. A cipőbetétet nézve megkérdezik, hogy ez lábnyom. Valójában igen, egy állandósult, testet öltött lábnyom. A mama udvarán heverő kormos, ódon grillező a könyvlapokról ismert űrhajóra hasonlít, amibe kisfiam azonnal be szeretne mászni. Életre kelnek a lapok. Ha tortát látnak egy könyvben, elfújják a gyertyákat, kérnek egy szeletet, és csipegetik a képet. A mese végén pedig azt mondják, itt a vége, fuss el véle, sőt az is elhangzott már, hogy En most elmegyek világgá, jó, anya? Es átmennek a másik szobába, más elfoglaltság után nézni. De leginkább az következik, hogy még egyszer, vagy most egy másikat. Többnyire egy soha véget nem érő folyamat a meseolvasás. Ami persze jó dolog. A mese kitágítja a látóhatárt, fejleszti a képzeletet - mindenben felfedeznek valamit, amit egy könyvből vagy a valós életből ismernek. Mesehős barátaik pedig természetesen akkor érdeklik őket leginkább, ha ők is ugyanolyan kicsik, és ugyanolyan dolgok esnek meg velük. De néha épp az ellenkezője igaz: ha teljesen mások, és teljesen más élményekben van részük, az izgatja a fantáziájukat. Mostanában leginkább a lovagos mesék jönnek be nekik, talán mert sokat bábjátékozunk, és sokat hallgatják a sárkányos Gryllus-dalt. Kezdetben csak bábukkal játszottuk lovagosdit, de később életnagyságú, sőt, élő figurák léptek kis bábuink helyébe. A helyettesítésre a családtagok tűntek a legalkalmasabbnak. így kapott kedves szerepet apa, ő lehetett a sárkány, a kisfiam a lovag, a kislányom a királylány. Ez az alapfelállás, hogyan is lehetne másként. De egy alkalommal a kisfiam új forgatókönyvet talál ki, és azzal rukkolt elő apának, hogy Most én leszek a sárkány és te leszel a lovag és Ajna a királylány. Ami egy új folyamatot indított be, a kombináció nyújtotta lehetőségek ördögi körét. Azóta kisfiam újabb és újabb szerepeket oszt ki, ráérzett a szerepjátszás ízére, és örömmel tapasztalja, hogy a lehetőségek tárháza szinte kifogy- hatadan (háromszereplős mese esetében még nem igazán tobzódunk lehetőségekben, sőt, és valamilyen okból apa soha nem lesz királylány, Ajna viszont mindig). Amint felhangzik apa bődületes hangja, Ajna már kiáltja is, hogy Segítség! En félni akarok! Tudja, hogy ha királylány akar lenni, félnie kell. Örömmel vegyes ijedtséggel toporog egyhelyben, Koni pedig már ordítja is az apafenevadnak, hogy Csapjunk össze! Szóval ez egy újabb lépés a fantázia világának labirintusában, hogy belehelyezkednek egy-egy mesehős szerepébe. Nemcsak hallanak róluk vagy látják őket, hanem ők maguk lesznek mesehősökké, nemcsak képzeletben, hanem a cselekvés szintjén is. A másik érdekes dolog a könyvből mesélés és a szerepjátékosdi mellett, amikor ők határozzák meg miről meséljünk. A legjobb, ha kitalálunk meséket, az ő instrukcióik alapján. Ezt apa mesteri fokon űzi és esténként felteszi a kérdést: Milyen mesét mondjak? Ki legyen benne a szereplő? Ilyenkor általában két válasz hangzik el: vagy az, hogy én, vagyis a gyerekeim legyenek a szereplők, vagy teljesen nonszensz kívánságokat fogalmaznak meg. Az első esetben apa elmeséli, milyen volt nekik a hasamban, hogyan születtek meg és egyéb érdekes fejezeteket csöppnyi életükből. Nagy szemekkel hallgatják, és mindig visszakérdeznek: igen? Vagy ilyesmiket javasolnak: Legyen benne oroszlán és ugróvár. És ekkor apa fantáziája felizzhat, és turbófokozatra válthat. A családtagok élete is izgalmas és ismereden terep gyerekeink számára. Nehéz például elképzelniük, hogy apa is volt kisbaba. Sokkal könnyebb talán azt, hogy sárkány. Te mikor voltál kicsi, kérdezi a kisfiam apát. Ehhez a kérdezősdihez sokszor fotóalbum-nézegetés is társul. Az apa? - kérdezi a kislányom csodálkozva egy képet nézegetve. Ezt követi a nagy kérdés a fiam szájából: És hol van Koni? Amikor kiderül, hogy ő nem szerepel az apa múltjából származó képeken, kijelenti: Az Koni! Nem apa! Koni! így lesz az apából fiú, az anyából kislány. Ajna is felkért már ugyanis arra, hogy Legyél a kislányom! Most én leszek az anyukád. Mamát pedig arra szólította fel, hogy Legyél kisbaba! És azt is megkérdezte tőle, hogy Mama, te tudod a hancúrozást? Mert akár az is elképzelhető, hogy már elfelejtett hancúrozni. „Erre” is jók a gyerekek, hogy visz- szaráncigáljanak a gyerekkorba, és jó alaposan megtanítsák, hányféle szempontból szemlélhetők a dolgok. Rádöbbentenek, hogy mindenkinek kéne mesét hallgatnia, sőt mesét játszania. Szerepeket cserélnie. Beleélnie magát másvalaki helyzetébe. Mert az élet tartogathat meglepetéseket: egyik napról a másikra lehet mondjuk egy lovagból védelemre szoruló királylány. Ezt is meg kéne tanulnunk a gyerekeinktől. Mert mesélni és játszani az egyik legjobb dolog az életben. Amíg nem élesben történnek a dolgok, addig legalább a játék szintjén kipróbálhatjuk Milyen lehet sárkánynak vagy királylánynak, netán hullócsillagnak vagy bohócnak lenni, beleképzelni magukat gyermekeink és szüléink helyzetébe. Komolyan és okosan játszani, meg felszabadultan, bolondozva. Mikor melyiknek van itt az ideje. Mit olvas? SAROKPONT Egy tárca ára Gál Zsolt a Pozsonyi Comenius Egyetem Politológia Tanszékének oktatója Többnyire újságot, napilapokat (természetesen az Új Szót is!), hetilapokat, hazait és külföldit, nyomtatottat és interneteset, annyit, amennyit nem is győzök végigolvasni. Ezért - szégyen vagy oda — igencsak megfogtak a kérdéssel pár hónapja. Azóta mégis sikerült néhány jó könyvvel csökkenteni a polcaimon sorakozó „majd egyszer elolvasom” művek listáját. Az Absynt kiadó mostanában sok orosz (poszt- szovjet) témájú könyvet jelentet meg, kiemelném a fiatal író, Michail Zygar alkotását (Všetci mocní Kremľa, 2016), amely lényegében a Putyin-rezsim természetrajza. Hogyan válik egyre inkább önkényuralkodóvá Putyin és diktatúrává Oroszország, visszakanyarodva a kommunista és a cári idők abszurd keverékéhez. Pedig milyen sok reményt fuz(het) tünk hozzá - nem alaptalanul - a kezdetekkor, s ezek hogy foszlottak szét folyamatosan... Aztán egyik kedvencem, Márai, Hallgatni akartam (eredetileg 1950) című, az Egy polgár vallomásai folytatásának, befejező részének szánt könyve. Szomorú olvasmány, amely megmutatja, hogyan rohan az Anschluss után vesztébe Magyarország, majd omlik össze és vész el minden (egyebek között a polgárság, Márai osztályközössége is) a második világháború poklában. Eközben kitűnő látlelet arról, micsoda önsorsrontásra és önámításra vagyunk képesek mi magyarok, de félelmetesen aktuális is a mű, a rengeteg áthallás miatt, egyes sorai mintha tegnap íródtak volna. Végül nem tagadhatom meg szakbarbár önmagamat, és mindenképpen fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy kis országunkban él egy nagyszerű közgazdász, Juraj Karpiš, aki a helyi kis problémákon messze túlmutató, nagyívű könyvet írt a pénzügyi válságokról („Zlé peniaze”, 2015). Bár a csaknem 600 oldalas terjedelem elrettentő lehet, nem kell megijedni, a könyv a nem közgazdász olvasó számára is érthető, sőt sziporkázó humorral és elragadó stílusával szinte bárkit bevezet a valós (pénzügyi) világ működésének rejtelmeibe, ami higgyék el érdekesebb és megdöbbentőbb, mint bármilyen fikció vagy összeesküvés-elmélet. M eg kell érte dolgozni, az biztos. Tegnap például végigfésültem a netet egy hazai vonatkozású hír miatt, amiről egy magyarországi portálon olvastam. De csak három szlovák hír akadt fenn a hálómban, és azok is ugyanazt a szikár hírügynökségi jelentést ismételgették: illegális határádépés a szlovák-ukrán határon, tíz indiai állampolgárt visszatoloncoltak Mivel a határvédelmi szervek elvégezték a munkájukat, nem születtek kommentárok, hírmagyarázatok a témában. De akkor honnan veszi a magyar- országi migránsirodalom a luxuskörülmények között utaztatott, pofádan migránsokat, akiket lakossági bejelentésre fülelnek le a szlovák határőrök? (sic!, sic!, sic!) Ejnye, hát hogy védjük mi az uniós határt! ? Bezzeg az éber lakosság! És bezzeg a hadra fogható cikkíró, aki nemcsak a réten tétovázó indusokat, keréknyomokat, hanem azt a repülőt is részletesen le tudja írni, amit állítólag a határrendészet se látott! Hát nem! A szlovák határőrök igenis észlelték, sőt követték a gyanús mozgású kisgépet, riadóztatták az operatív törzset, azok meg a lakosság segítségét kérték. Ebben a sorrendben. Forrás: SITA. Sajnálom. No, de nem akarom a tétova indus képzetétől megfosztani az olvasót. Múlt vasárnap itt ácsorgott egy a házunk sarkánál. Legálisan, jólöl- tözötten, de kétségbeesve. Angolul kért útbaigazítást, indiai éttermet keresett. Mivel olyanról nem tudtam, másféléket ajánlottam neki, miközben ő egyre idegesebben pislogott az órájára. Nem vacsorázni akar, mondta. Nem értettem. Folyékonyan beszélt, mégis nehezen húztam ki belőle, hogy ellopták a holmiját, a nagykövetség zárva, a telefont nem veszik. El kell jutnia Bécsbe, egy óra múlva megy az utolsó vonat. Patt helyzet, amin csak egy honfitársa segíthet. Pedig egyeden apró mozdulatra volt a megoldástól. Kivettem hát a pénztárcámból és felé nyújtottam. Nem nyúlt érte. Megakadt a filmszalag, de egymás szemében tovább néztük a mozit. Egyszer csak fél kézzel magához szorított, majd elengedett, hátralépett, nézett, megint szorítás, sóhaj, majd egy halk „God bless you!” kíséretében zsebre tette a jegyre valót. Kicsit Casablancásra sikeredett a vége, pedig még az illatáról is akartam írni egy bekezdést, és a sztorim költségvetéséről is nyilatkoznom kéne. Pont annyit adtam neki, amennyit majd ezért a tárcáért kapok. Amit persze nem írnék, ha önök nem olvasnának. Szóval akaradanul is a cinkosaim lettek egy simogató migráns to- vábbutaztatásában. S ha már így esett, osztozzunk meg a nyereségen, hiszen a „you” többes szám is lehet. Akinek pedig kifogása van egy ilyen Isten ilyen áldása ellen, a 158-as számon tehet bejelentést. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
