Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-08 / 182. szám, kedd
www.ujszo.com | 2017. augusztus 8. KULTÚRA 9 A kiszolgáltatottság lélektana Igaz történet arról, hogyan menekült el a háború sújtotta Szíriából kerekesszékkel egy tizenhat éves lány JUHÁSZ KATALIN Christina Lamb újságírót a menekültválság névtelen hősei érdeklik. Az Én vagyok Malala után ez már a második könyve, amelyben egy fiatal nő sorsát tárja elénk. A szíriai kurd Nujeen Mustafa tizenhat évesen kerekesszékkel tette meg az utat Németországig. A mozgáskorlátozott Nujeen kivételesen intelligens, és tele van szeretettel. Állapota miatt nem járhatott iskolába, de önszorgalomból megtanult ími-olvasni, és hatalmas tudásvágy munkált benne. Tizenöt éves koráig alig mozdult ki a lakásból, naphosszat tévét nézett, de sokkal többet tud a világról, mint hasonló korú társai. Angolul is a tévéből tanult meg, aminek aztán a menekülés során többször nagy hasznát vette. „Egyre céltudatosabban kezdtem válogatni a műsorok között. A Dr. Ozból, ami az egészséges életmódról szól, orvosi szakkifejezéseket tanultam, hogy képben legyek, ha majd külföldön kórházba visznek, hogy újabb kezeléseket kapjak. A Mas- tercheffel az ételekkel és a főzéssel kapcsolatos szókincsemet bővítettem, az America's Got Talent az általános műveltségem gyarapításában segített, a természetfilmekből a növények és az állatok neveit tanultam meg, a dokumentumfilmek a történelemben és a természettudományok világában segítettek eligazodni, amire tudtam, hogy nagy szükségem lesz, ha esetleg egyetemre megyek. A társalgás nyelvét azonban csak az Életünk napjaiból tudtam elsajátítani. A sorozat szereplői nekem sokszor valóságosabbnak tűntek, mint a saját fivéreim, akikkel alig találkoztam.” Nujeen olyan tévéműsorokat emleget, amelyeket mi is ismerhetünk. Csodálja Viktória királynőt, fel tudja sorolni a Romanov uralkodóház tagjaik érdekli a történelem, az űrkutatás, végignézte Vilmos herceg és Katalin esküvőjét, rajong Lionel Messiért, imádja Andrea Bocelli hangját, tudja, ki volt Hitler és Sztálin. Szóval rádöbbenhetünk, mennyi közös van bennünk. A könyv első részében Nujeen aleppói életét ismerhetjük meg, és kapunk egy politikai gyorstalpalót is, hogy megértsük, hogyan működött az Aszad-rezsim. Tanúi lehetünk a forradalmi mámornak, amikor úgy tűnt, az elnyomó hatalom gyorsan meg- dönthető. Nujeen nagyon szép hasonlatokat használ: „Amikor a forradalom 2012 tavaszán végre elérte Aleppót, az emberek mintha mély álomból ébredtek volna. Mint amikor a reggeli nap sugarai beragyogják a lakást, és észreveszed, hogy minden csupa por és pókháló.” Aztán fokozatosan romlik a helyzet. Előbb kikapcsolják az internetet, majd leáll a víz- és áramszolgáltatás, aztán Aszad katonái vegzálni kezdik a lakosságot, és hamarosan már lőnek is, bombázzák a felkelők által elfoglalt kerületeket. Nujeen szépen bevon minket a történetbe, személyes élményekkel illusztrálja a tényeket, megjegyezve, hogy az egész olyan volt, mintha egy történelmi dokumentumfilm szereplője lett volna. „Egy idő után már annyira hozzászoktunk a bombázásokhoz, hogy kezdtem elfelejteni, milyen volt az életünk a háború előtt”. Mi pedig megérezhetünk valamit abból, milyen állandó fenyegetettségben élni. A Mustafa család nem akarja elhagyni Szíriát. Az utolsó pillanatig ragaszkodnak otthonukhoz. De amikor már az életük forog kockán, útnak indulnak. A stílus innentől inkább minimalista, szikár, a tényekre szorítkozó, de pont ezáltal vált ki érzelmeket belőlünk. És bár feltételezzük, hogy ez részben Christina Lamb stílusa, mégis feltűnő, hogy Nujeen milyen keveset beszél a hosszú út során átélt fizikai szenvedésről. Annyit jegyez meg néha, hogy fáradt volt, mire 10-12 órás várakozásokat követően felszállhatott egy-egy buszra, vonatra, hogy nagyon kellett pisilnie, de nem volt rá mód, hogy kék-zöld lett a háta, mire ketten felcipelték a tolószékében egy meredek, köves úton. Többször említi viszont, mennyire szégyellte magát, amikor másokat hátráltatott, vagy mások erőfeszítéseinek köszönhetően haladhatott csak tovább. Közben ontja a drámai kalandokban bővelkedő út során másoktól hallott szomorú történeteket. Lehetőség szerint mindenkit nevén nevez, azokat is, akik csak pár sort kapnak a könyvben. Akiket megöltek Aleppó- ban, akiknek nyomuk veszett, akik menekülés közben elszakadtak a családjuktól, vagy éppen adtak egy takarót neki és a nővérének. Mert megtanulta, milyen fontos, hogy az embernek neve legyen, ne csak azonosító száma. („Mielőtt útnak indult, rá- tetováltatta a nevét a csuklójára, hogy ha meghal, tudják azonosítani.”) Azt is megtudhatjuk, hogyan, mennyiért dolgoznak az embercsempészek, és hányán igyekeznek eközben becsapni, megfélemlíteni a kiszolgáltatott embereket. És hányán undorodnak a menekültektől. Az európai polgárok is szépen „levizsgáznak”: ötszörös áron árulnak mindent, a taxisok tízszeres fuvardíjat kémek, a szállodában külön le kell fizetni a portást, hogy háromszoros áron hajlandó legyen egy szobát kiadni nekik... Mintha mindenki igyekezne a lehető legtöbb pénzt kisajtolni a menekültekből, akik közül egyébként csak a leggazdagabbak jutottak el Európába. Nujeenéket a legidősebb bátyjuk, Shiar segíti anyagilag, aki ismert filmrendező lett Németországban. Ez a lány több mint 5500 kilométert tett meg kerekesszékkel. Átkelt az Égei-tengeren, a Balkánon, majd Horvátországon át jutott el Németországba, mert a szerb-magyar határon őt is megállította az a bizonyos kerítés. „Az ember azt hinné, hogy egy olyan ország, amely negyedszázaddal korábban még egy vasfüggönnyel volt elvágva Európától, utolsóként építene kerítést azoknak, akiket a háború kényszerített arra, hogy elhagyják a hazájukat” - úja, majd másfél oldalon át elemzi Orbán Viktor migránsfóbiáját. A könyvet az összes világnyelvre lefordították, szóval nem túl jó reklám ez a magyaroknak. Az utolsó fejezetek arról szólnak, milyen az élet egy normális világban és milyen fantasztikus érzés végre iskolába járni. Ezt a könyvet legszívesebben minden tizenévesnek a kezébe nyomnám. Azzal, hogy miután elolvasták, adják tovább szüleiknek. Nujeen Mustafa és Christina Lamb: Nujeen. Athenaeum Kiadó, Budapest 2017.319 oldal. MOZIJEGY Csak melodráma, és más semmi Csak haragudni lehet a Minden, minden készítőire, mert hiába volt egy jó alapötlet, hiába lehetett volna ebből jó mozit csinálni, ők elszúrták. így kaptunk egy tökéletesen érdektelen, tengernyi közhellyel telepakolt filmet arról, hogy milyen szép dolog is a szerelem. Pedig az eddig ismeretlen Stella Meghie rendezése nem indul rosszul: otthon vagyunk az éppen 18 éves Maddy - vel, aki elvileg soha nem léphet ki a házból, mivel egy ritka, az immun- rendszerét érintő betegség miatt akár rögtön meg is halhatna. Él tehát a maga kis világában, nővérrel, mindenről gondoskodó anyával együtt, csakhogy új család költözik a szomszédba, velük együtt pedig Olly, a fiatal srác. Nem nehéz kitalálni, hogy a beteg Maddy életébe is beköltözik valami, ami leginkább a szerelemre hasonlít. Ám mintha innentől Stella Meghie elfelejtett volna filmet készíteni: a Nicola Yoon regénye alapján írt cselekmény szinte alig reflektál a bezártság érzésére, tizenöt perc sem telik el, és Olly már ott van Maddy lakásában, holott addig arról volt szó, hogy a betegség miatt erről szó sem lehet. Kapjuk egymás után az illogikusabbnál illogikusabb történéseket, és közben a sztori is nehézkesen halad előre. Azt nézzük, hogy a lány és a fiú egymást figyeli az ablakból, írják az SMS-eket, Olly kavicsokkal dobálja Maddy ablakát, nagyjából úgy, mint a nyolcvanas évek tinifilmjeiben. Pont az a baj a Minden, mindennel, hogy leragadt ama már butácskának ható tinifilmeknél, és az alaphelyzeten túl nem sok értelmes gondolata volt a forgatókönyvírónak. így fordulhat elő, hogy a mozi második fele lényegi történés nélkül telik el. Persze, bájos, ahogy a való világba először kilépő Maddy szaladgál a tengerben, felül egy repülőgépre, és a főszereplők is aranyosak, akár még kedvelhetők is, viszont mindez irtózatosan kevés, és javarészt giccses. Hiába kapunk egy jelentősnek szánt, de eléggé kiszámítható fordulatot a film végén, akkor is csak azt érezzük: a Minden, minden csupán azt az unalomig ismert közhelyet akarta átadni másfél órában, hogy a szerelem mindent legyőz. Gera Márton Minden, minden (Everything, Everything). Amerikai romantikus dráma, 96 perc, 2017. Rendezte: Stella Meghie. Szereplők: Amandla Stenberg, Nick Robinson, Ana de la Reguera, Anika Nőni Rose. Bűncselekménynek minősülő koncertezés Berlin. Eljárást indított az ukrán ügyészség a Scooter német technotrió tagjai ellen, mert múlt pénteken felléptek egy zenei fesztiválon az Oroszország által jogellenesen elcsatolt Krímben - közölte Ukrajna berlini nagykövete. Andrij Melnik szerint a zenekar súlyos jogi következményekre számíthat. „Ez nem valami apró kihágás, hanem súlyos bűncselekmény, amelynek következményei lesznek” - hangoztatta a diplomata. A Scooter a Szevasztopolhoz tartozó Balaklavában lépett fel a ZBFest nevű rendezvényen. H. P. Baxxter, a zenekar frontembere a múlt hónapban azt mondta: zenélni mennek a Krím-félszigetre, nem politizálni. Az ellenük indult eljárást egyelőre nem kommentálták. Kijev rendszerint kitiltja Ukrajnából azokat, akik jogellenesen látogatnak el az Oroszország által 2014-ben a nemzetközi jog semmi- bevételével elcsatolt Krímbe. Ezt a területet a nemzetközi közösség továbbra is Ukrajna részének tekinti, H. P. Baxxter (Képarchívum) elcsatolását semmilyen formában nem ismeri el. Kijev előre figyelmeztette a zenekart, hogy ha a Krímbe látogatnak, akkor Ukrajnában akár nyolcéves börtönbüntetést is kiszabhatnak rájuk. A Krím el- csatolása miatt az Európai Unió is szankciókat vezetett be: uniós állampolgárok szinte semmilyen üzleti tevékenységet nem folytathatnak a félszigeten, így a Scooter Németországban is következményekre számíthat. (MTI)
