Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-05 / 180. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. AUGUSZTUS 5. Íl L TÁRCA A SZALONBAN Babiczky Tibor Elveszett j elentés A fiú hajlott háttal ült, arcát a kezébe temette.- Valami baj van? - kérdezte a haverja, aki a melegítőnadrágját ráncigálta fel a csípőjéről a derekára.- Gondolkozók, tesó - válaszolta ez, és felemelte a fejét.- És min gondolkozol?- Hogy kéne még cucc. Hat nadrág, három pár cipő. Kéne, hogy jobb legyen.- Felöltözködni, mi?- Az. Mekkora béke volna már. Széjjel vannak ütve teljesen. Látszik. Reszkető kezek, kitágult pupilla. Milyen érdekes, hogy fiziológiailag ez utóbbi nyitottságot, bizalmat és szeretet feltételez. Ha az ember veszélyt érez, vagy olyan személlyel kényszerül kapcsolatba lépni, akitől tart, a pupilla összeszűkül. Egy szerelmes ölelésben vagy egy csók előtt viszont kitágul. A drog okozta „bizalom” azonban nem a másik embernek szól, hanem kizárólag az egonak. Vagy éppen a személyiség ösztönszintű, állati maradványának. Börtön, amelynek a rácsait a szeretet látszatából kovácsolták A fiúk a Vajda Péter utcai megállóban szállnak le, a Népliget oldalában. Hevesen gesztikulálva ráköszönnek egy ismerős öregasszonyra, Európa nem mostanában veszítette el az ártatlanságát, mert Európa - talán - sosem volt ártatlan. Európa a bizalmat veszítette el. Vagy veszíti el éppen. aki először ököllel vállon taszítja, majd megöleli őket. Megrándul a villamos, indulunk tovább. Két nappal vagyunk a párizsi terrortámadás után. A hallottak alapján a béke nem több, mint néhány új ruhadarab. Magunkra kéne ölteni a békét - teszem hozzá magamban. A Népliget megállónál veszek egy kávét az aluljáróban, és átszállók a metróra. Találok egy ülőhelyet. Körülöttem általános iskolás fiúk állnak Beszélgetnek- A „Káli of dúti” négyben, nagyon ász, van egy gyakorlópálya — mondja egyikük, egy kövérkés srác, aki már a hanglejtése alapján is kompenzáló típusnak tűnik - Én utálok csak úgy lövöldözni. Mindig célzott lövéseket adok le, hogy biztosan meghaljon, akit meg akarok ölni. A következő három megálló alatt végighallgatom, hogyan kell valakinek a fejét szétroppantani egy tank lánctalpával, hogyan kell a törzsre irányzott ismédőlövésekkel a biztos halálba küldeni, hogyan kell elvágni a torkát.- Az anyukám mindent megenged- mondja egy másik fiú. Nyolc-tízDenis Sarazhin: Vadnapraforóg évesek lehetnek. Fogalmuk sincs a halálról. (Kinek van közülünk1 Milyen sokféle halál van.) A következő pillanatban, csikorgás közepette, egyeden hatalmas rándulással megáll a szerelvény a sötét alagútban. Minden arcon látszik a félelem. Az emberek egymásra pillantanak, mintha a tekintetük összefonódása egyet jelentene a segítséggel. Lawrence Block írja 1976-os regényében, Az apák bűneiben: „Nem szükséges tudni, hogy valaki pontosan mitől fél. Elég azt tudni, hogy fél.” Európa nem mostanában veszítette el az ártadanságát, mert Európa - talán - sosem volt ártadan. Európa a bizalmat veszítette el. Vagy veszíti el éppen. Márpedig a félelem és a rettegés nem ismer ideológiát. Az a sokszínű, ezerféle szállal össze- huzagolt rendszer, amit a nyugati civilizációként ismerünk, kizárólag a bizalom miatt válhatott ilyen ösz- szetetté. A félelemnek viszont csak egyeden kimeneti nyílása van: a bezárkózásé, valamint az ebből következő agresszióé. Jó, ha észben tartjuk, hogy ugyanebből a félelemből, bezárkózásból és agresszióból született meg — egybek mellett - az Iszlám Állam is, csak éppen a másik oldalon. Amely tény - a formális logika szabályai szerint - azt mutatja, hogy a világnak nincsen rendje (a világban nem lehetséges a rend), csupán egyensúlyi állapota van. Ami most épp kibillen. A metrószerelvény továbbhalad. Azokra gondolok, akiket szeretek. És azokra is, akik többé nem szerethettek senkit soha. A törékenységre gondolok, arra, hogy milyen könnyen darabokra esik minden; és arra gondolok, hogy ez a törékenység a legstabilabb pontja a világnak. De arra is gondolok, hogy ezért a törékenységért, ami most félelemmel tölt el, ezért a törékenységért rajongunk egy női arcban, egy Bach-szvitben vagy egy költeményben. Ez a törékenység: Európa. A gyűlölet ellen nincs gyógyszer. Örvénylő, jóleső, zsigeri érzés. Akárcsak a bosszú. De vegyük figyelembe, hogy eddig soha és semmit a világon nem lehetett megoldani gyűlölettel. Sem fegyverekkel. Kint már háború van, de a belső harcok még előttünk állnak. Próbáljunk meg nem veszíteni, ha már minden elveszni látszik is. Matúš Kostolný a Denník N főszerkesztője Az idei nyár könyve számomra Dániel Majling Ruzká klazika című kötete. Nagyon szórakoztatónak tartom a szerző ödetét: a novellákban leírt sokkoló történeteket olyan nyelven írja le, amelyet maga talált ki, s amelyet tökéletesen használ. A Ruzká klazika egy hamisítvány. Az elejétől a végéig. Úgy tesz, mintha az orosz klasszikus irodalom válogatása lenne olyanok számára, akik nem olvasnak túl sokat. Komoly irodalomnak tetteti magát, közben szemenszedett vicc. De a sok szar, a tyúkokkal űzött szex és más romlottságok ellenére a szöveg mindvégig nagyon intelligensen szórakoztató. A szlovák irodalom nem ismer ilyesmit. Nem meglepő, hogy éppen az orosz irodalomban találnánk valami hasonlót. Az álhírek és álprofilok korában, amikor hazugságokkal választásokat lehet nyerni, az eífajta . a PRELOŽ*1» ...... D ániel Majling NIE misztifikálás öröm. Nem áll fenn a veszélye, hogy meggyűlölik vagy éppen elkezdik szeretni Oroszországot, s a klasszikus irodalmat sem fogják megutálni, még kevésbé a humort. Ha nem készülnek tengerhez, Majling mondataiban fürödhetnek. Elnézést kérek az Új Szó olvasóitól, a könyv tényleg egy nagy szójáték. Vallatás nélkül elárulom, mosolyogtam, amikor ezt a kötetet ajánlottam önöknek. Képzeljék csak el, hogy egy szándékosan elrontott, oroszról orozra fordított szöveget olvasnak, s mindezt, kérem, magyarul. SAROKPONT Úttörők ^ püljön-e út vagy sem? E- ez itt a kérdés. Ez itt a kérdés? Hogy lehet ilyet kérdezni? Hát nem azért ment mindeddig a lobbi, hogy a magyarok lakta régiókat szelje keresztül az R7-es nyomvonala? Ezek persze csak szónoki kérdések. Eszemben sincs összefüggést keresni a pillanatnyi politikai érdekeket szolgáló nyilatkozatok egymásnak ellentmondó állításai között. Maguk az érintettek is tudják, hogy nincs. Nemzedékek nőttek fel azon a tézisen, hogy a déli régiók felzárkóztatásának elengedhetetlen feltétele a gyorsforgalmi út. Teljes volt a konszenzus. Volt. Mert a megvalósulás szakaszában néhányan közülünk eszmei fekvőrendőröket helyeznének el az épülő sztrádán: felgyorsítja az asszimilációt, ellepik a magyar tömböt a gyüttmentek, ide az utolsó kenetet! Hova-hova ilyen halálos tempóban? Elismerem, nehéz átkeretezni ezt a kommunikációs játékteret, nekem is főne a fejem, ha történetesen tanácsadó lennék. Vajon hogyan visszacsalni saját térfélre a labdát, hogy idővel (majd, egyszer) az én csapatom szerezzen a magyar közösség számára gólt? És ha még mindemellett nyelvész is lennék, mondjuk szociolingvista, még nagyobb bajban lennék. Nincs az a pénz, amivel rá tudnának venni, hogy szembemenve a szakmámmal a fő mumust dobjam be a diskurzusba. Hatékonynak hatékony. De megéri-e ossziáni ritmusokra hangolni a szurkolótábort akkor, amikor a játékszabályok is betarthatók? A nyelvvesztés (egyén), a nyelvcsere (közösség) folyamatairól könyvtárnyi szakirodalom született. Sokat tudunk arról, hogyan zajlik. Hogy mit és hogyan lehet tenni ellene. Hogy nincs általános ellenszer, esetről esetre kell megnézni az okokat. Hogy az embereket kell segíteni, mert ők beszélnek, nem a nyelv. És hogy a két nyelv között billegőknek akár egy gellert kapott, véletlen pöccintés is elég. De ránk férne egy szociolingvista politikus! Tízezreket nyerhették vele. Nem zsetonban. Szerencsére csak egy civil jegyzetíró vagyok, aki, megtartva a honi közbeszéd vernakuláris nyelvének retorikáját, nyugodtan lehet a kérdésben maradi. Egy út van előttünk: az út. Ami veszélyes. Sokan vesztik életüket közúti balesetben. Mégis mehetnékünk van. Munkába, hivatalba, kórházba, intézkedni. Ki érti ezt? Egy vajdasági kortárs író szavaival élve: az embernek lába van, nem gyökere. Menekült már családostul háború elől, tudja, mit lehet felpakolni egy teherautóra. De most, hogy így eszembe jutott Bozsik Péter, mégiscsak sajnálom, hogy nem vagyok tanácsadó. Micsoda zúzós író-olvasó találkozókat tudna tartani az asszimilációnak kitett csallóközi falvak kocsmáiban! Nem egy szokványos megoldás, de új időkhöz új dalok is tartoznak. Péter a billegők nyelvén is tud beszélni a primordiális nemzeti önszemlélet halálkanyarjairól, végzetes útvesztőiről. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
