Új Szó, 2017. augusztus (70. évfolyam, 176-201. szám)
2017-08-05 / 180. szám, szombat
www.ujszo.com PRESSZÓ ■ 2017. AUGUSZTUS 5. PORTRÉ 13 Józan László Derűs akkordok E xtra, eleven és elementáris volt, ahogy diagonálban áthasította a színpadot Marton László vígszínházi rendezésében, az Össztáncban. Vízimadarak siklanak így a tó tükrén. Belső rezzenéseit sűrítette egy hosszúra mén lépéskombinációba. Az a fiú féltett valamit. Egy érzést, egy titkot, egy érintést. Ez az első színházi élményem Józan Lászlóval kapcsolatosan. A legfrissebb: az Oscar-díjas Szabó István Távoli dal című rendezése a Vígszínház Házi Színpadán. Willem, a New Yorkban élő amszterdami fiú, és egy hangosan felmondott, fájdalmas levél, amelyet halott testvérének címezett. Benne a magány különböző fokozataival. De van egy ezt megelőző jeles alakítása is: Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényének színpadi változatában a vörös ingesek vezére, Áts Feri. Akinek erején és tekintélyén kívül lelke is van. Megvédi a gyengét, még ha az az ellenséges csapat utolsó láncszeme is. Áts Feri a becsülettel megvívott harc híve. Született parancsnok. Kezében az igazságosság zászlaja. „Most lettem harmincéves, a számvetés elkerülhetedenné vált az életemben - így Józan László, a dolgok sűrűjébe vágva. - Kilenc éve vagyok a Vígszínház tagja, de játszom másutt is a városban. Például Az őrült nők ketrecében, az Átriumban. Nagyon jó feladatokat kapok a Vígben, néha mégis jólesik elmenni máshová, más kollégákkal játszani, más impulzusoknak kitenni magamat. Azok építik a színészt. Ezért szeretek dolgozni a Barátok köztben is. Másfajta munka, de ugyanúgy készülök rá, foglalkozom vele, mint a színházi szerepeimmel. Örülök, hogy bekerültem ebbe a sorozatba. Nagyon sok néző megismerhetett benne. Régen tévéjátékok, tévéfilmek készültek a televízióban. Ez már nincs. Ma a színészek műsort vezetnek, reklámfilmekben játszanak. Az én hetem már jó ideje úgy fest, hogy próba, forgatás, előadás. Kevés olyan színészt ismerek, aki elégedett azzal, amit kap, amire hívják. Én elégedett vagyok, mén pont annyi munkám van, ameny- nyit elbírok, bár a kisagyamban nekem is ott van, hogy persze, jöhetne még valami. Miközben sokfélét játszhatok, különböző karaktereket. Mauglit A dzsungel könyvében, Jacobot Az őrült nők ketrecében, Cinnát a Julius Caesarban. Szó szerinti határtalan népszerűségét kétségkívül a Barátok közt Nagy Tóbiásának köszönheti, aki senkinek a senkijeként került a történetbe, mára viszont kulcsfontosságú szereplőjévé vált a sorozatnak. Ezért is örül, hogy elvállalta a szerepet. „Mivel a színészt azzal azonosítják, akit játszik, tőlem is gyakran megkérdezik, hogy van a gyerekem. Eleinte tágra nyűt szemekkel néztem, hogy milyen gyerek, percekkel később jöttem csak rá, hogy a sorozatbeli gyerekem iránt érdeklődnek. Tóbiás figurájában kezdetben az volt érdekes számomra, hogy miképpen illeszkedik be az új környezetébe, hogyan fogadtatja el magát, hogyan viszonyulnak hozzá a többiek Később az is izgalmassá tette, hogy polihisztor. Mindenhez ért. Bárhova tehetik, nem egy elveszett ember. Dolgozott már a kis boltban mint üzletvezető, de volt asszisztens is egy vállalkozónál. Heti négy napot vagyok kamera előtt. Nagyon kevés kortársam mondhatja el magáról ugyanezt. Néha nyilván otthon ülni is jó lenne, de a folyamatos jövés-menés, az állandó pörgés még mindig nem fáraszt. Voltak ritkább éveim is, amikor nem dolgoztam ennyit. Négy-öt évig türelemmel vártam, és most meglett az eredménye. Egykori vígszínházi kolléganőmmel, Pap Verával sétáltunk be a színművészetire, meghívtak bennünket egy vizsgaelőadásra. Erősen megmaradtak bennem Vera szavai. Őszintén, szívbemarkolóan azt mondta: - Sajnállak titeket! Amikor kijöttem a főiskoláról, szinte tornyosultak előttem a forgatókönyvek, kedvemre válogathattam közülük. Ez már nincs. Mi lesz veletek? Hogyan fogtok érvényesülni? - A színházban ugyanis csak egy szűkebb réteg ismer meg bennünket, de az igazi népszerűséget, ne legyünk álszentek, a tévé és a film hozza meg. Ma pedig hatványozottan így van. Ezért tartom szerencsésnek, hogy bekerültem a Barátok közibe, sőt szeretném, ha majd műsorvezetőként is kipróbálhatnám magam. Nagy álmom ez. Nem akarom elhagyni a színházat, csak jó lenne belekóstolni, hogy az milyen.” Az angol monodráma, mint mondja, igazgatói ödetből jött. Eszenyi Enikő találta ki, hogy ő játssza, mint ahogy azt is, hogy Szabó István rendezze. Kivételes lehetőséget kapott ezzel a munkával, ezt ő is tudja. Két hónapon át csak vele foglalkozott egy nagy tudású, bölcs, világszerte elismert rendező. „Mindjárt az elején elmondta, hogy igazából közeliben szeremé létrehozni ezt az egy óra tizenöt perces történetet. És az is lett. Egyetlen hosszú, közeli. Harmincévesen én ezt úgy élhettem meg, mint egy speciális színészkurzust. Egy ekkora anyagot egyben kell tartani. Előbb felkelteni, majd vezetni a nézők figyelmét, amiben a tanár úr nagy segítségemre volt. Bíztunk egymásban, hogy mi ezt képesek leszünk megvalósítani. Pedig sem ő, sem én nem csináltunk még ilyet. Általában ez az idősebb kollégáim műfaja, privilégiuma. Ötven fölött már van miről beszélnie az embernek. Nekem ez a munka születésnapi ajándék volt. A tanár úr nagyon pontosan elemezte a darabot. Tudta, mit akar kihozni belőle. Voltak dolgok, amelyeket elhagytunk a próbák során, jöttek viszont plusz ötletek. Abban a bő egy órában uralni tudom az anyagot, úgy érzem, nem inogok meg egy pillanatra sem. Egy monodrámában ugyanis nem jön be három artista, aki vinné a show-t mögöttem. Itt saját magamat, az érzéseimet, tulajdonságaimat kell megmutatnom. Egy monodrámába a lelkedet kell belerakni. Ez erről szól. Színész és rendező kapcsolata mindig nagyon fontos, de ilyen esetben különösen. A harminc évemre sokan mondhatják, hogy mi az? Vagy hogy fiatal vagy még. Velem nagyon sok minden történt már az életben. Willem és köztem közös vonal, hogy én is elköltöztem otthonról. Ő New Yorkba ment Amszterdamból, én Kárpátaljáról jöttem Budapestre. Ö ugyan otthoni problémák elől menekült el, én az álmomat akartam megvalósítani. Willem az öccsét veszítette el, én az elmúlt tíz-tizenkét évben, amióta Magyarországon élek, több közeli rokonomat. Fiatalabbakat, idősebbeket egyaránt. Van miből merítenem egy-egy szerephez. A Távok dal a magányról szól, az elvágyódásról, a hiányról. Arról, hogy hiába él kapcsolatban az ember, alapjában véve akkor is magányosnak érzi magát. Ez korunk tartozéka, velejárója. Magunkra maradunk, ami nem jó. Nyomkodjuk a mobiltelefonunkat. Már csak egy kattintásra van a világ. A fiatalok már nem is tudnak rendesen, választékosán beszélni. Cseten társalognak, fent a neten. Csetvilágban élnek. Ezért jó A Pál utcai fiúk. Jönnek a gyerekek, a fiatalok, a középkorúak, sőt az idősebbek is. Mindenkit megfog az előadás. Nézik, hogyan küzd meg egymás ellen a két csapat, mert mindkettő a magáénak akarja a grundot. Áts Feriről mindenkinek az van beírva a fejébe, hogy rossz karakter. Marton Lászlóval, az előadás rendezőjével megfejtettük: ő csak a saját feje után megy. Közben megvédi a gyengét, Nemecseket, és belát fontos dolgokat. Nagyon jó időben nyúlt ehhez a műhöz az előadás alkotócsapata. Egy gyönyörű történetet, jelen esetben Molnár Ferenc regényét átírni, főleg zenés előadássá mindig veszélyes. A Vígszínházban ez most is sikerült. Imádják a nézők az előadást, érezhetően velünk lélegeznek. És fent, a Házi Színpadon is ez van, a Távoli dal is végig leköti őket.” Hogy Áts Feri jelleme hogyan találkozott az övével? Az igazságérzetük egy tőről fakad, mondja. így nevelték a szülei, mert ők is ilyenek, pedig nehezebb időszakban nőttek fel, szocializálódtak, ráadásul egy egészen másfajta rendszerben. Beregszásztól tizenöt kilométerre, Mezőváriban. „Egy utcányira volt tőlünk az iskola, ahol az első négy évben idegen nyelvként tanultuk az ukránt, ötödiktől azonban más úgy oktatták, mintha az anyanyelvűnk lett volna, így nem is tanult meg rendesen ukránul senki az osztályban. Én sem, amit nagyon sajnálok. Egy rossz oktatási rendszer áldozatai vagyunk. A színjátszást ott, Kárpátalján kezdtem el. Mezővári kis falu, háromezer-ötszáz fős település, de mindent megéltem, ami A Pál utcai fiúkban történik. Próbáltam egyenesen és igazságosan élni, ami nem mindig jött össze. Néha aka- radanul is megbántottam másokat, de beláttam, ha hibáztam. Nagyon kevés ember tudja azt mondani, hogy bocsánat, ez valahogy nincs meg bennünk, senki nem kódolta belénk. Engem a szüleim tanítottak meg erre. Ha elrontok valamit, ki merem mondani, hogy az én hibám. Áts Feri is belátja, ha butaságot követett el. A keménység mellett ott a szeretet is benne.” Budapest és Mezővári között csaknem négyszáz kilométer a távolság. Józan László annak idején három táskával érkezett Magyarországra, abból építette fel mostani önmagát. Édesanyja könyvelőként, édesapja tehergépkocsi-vezetőként dolgozott ugyanannál a cégnél. Nővére is a szülőfalujában gazdálkodik. Ok maradtak, neki más közegben zajlik az élete. „Volt nekem is nehéz időszakom, sokszor voltam letört, elkeseredett, de pár éve kinyíltam, pozitív ember lett belőlem. Az, ami ma vagyok, nagyban köszönhető a családomnak, az otthoni közegnek, annak a helynek, ahol felnőttem, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent, még azt is, ami meg sem történt. Évente kétszer-három- szor jutok haza, de tizenkét év távoliét után nem könnyű visszalépni ugyanabba a mederbe. Ott például már kora este mindenki aludni megy, hiszen hajnalban kelnek, és végigdolgozzák a napot. Na jó, a Barátok köztet nem mulasztják el, azt ők is nézik. De mivel rég eljöttem otthonról, vannak, akik nem is tudják, hogy ott születtem. Szeretem azt a közeget, de az én életem más irányt vett, a színház teljesen bekebelezett, igazán feltöltődni azonban továbbra is csak ott tudok” Szabó G. László
