Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-29 / 174. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON 2017. JULIUS 29. J7] TARCA A SZALO N BAN Lanczkor Gábor A pokol hírnökei Azt a pokol igazi hírnökei. álmodtam, hogy a hangyák ezelőtt kaptam egy spanyol buddhista hölgytől, aki útitársunk volt a Manaliból McLeod Ganjba tartó kisbuszban. Aznap volt a feleségemmel az első házassági évfordulónk. Elmondta a hölgy A Balaton a maga tükrének közepéig másolja a déli part fejtetőre állított füzeseit és nyárfásait. Kegyeden fénnyel tűz a nap, mint egy teljes napfogyatkozáskor; de fázom, ha elbújik. Örvénylő és tragikus, mint a Balaton; Bolaňo verse jut eszembe. Egészen apró, vékony falú poharak a bornak. Akár a tenger mélye fölött a tenger, olyan nyugalommal fodrozódik a jegenye az égbolt kék háttere előtt. Látomás apró legyekkel: egyik napsütötte furaálról a másikra röppennek a diófák kilyuggatott lombsátra alatt. Világraszólóan reprezentatív épületeinknek nem a Parlamentet, a Halászbástyát vagy a Mátyás-templomot gondolom, hanem a megbányászott tanúhegyeket: a Ságot, a Hegyestűt és a Badacsonyt. Leszakadt bal csuklómról a vékony sárga karkötő. Nyolc évvel igyekeztem nem nézni a fatároló felé. Egyszer aztán mégiscsak odalestem. Találkozott a pillantásunk, és ö rögtön elrepült a fészkéről. (almodóvari puhasággal a beszédében és mozdulataiban), hogy Bodhgayában áldana meg az ott jelenlevő buddhista főlámákkal ezeket a kétszer csomózott sárga zsinegeket. Volt nála még legalább egy tucatnyi belőlük. A feleségem Viktor Koulbak: Éva madárral (2012) karkötője nemsokára leszakadt. Rajtam csak most telt be az áldás. Ha van, ami soha nem lesz megbocsátható ennek a magát kereszténynek valló kormányzatnak, az a gyűlölet erősítése a lelkekben. A fűvel együtt levágott turbolya illata a nyirkos erdőszélen. Lekaszáltam a füvet fönn a présháznál. Szomszédomtól, Szilágyi Feritől maradt rám a kasza; egy doboz cigiért vettem meg a húgától. A présház melletti fatárolóban pakoltam. Avarzörgésre lettem figyelmes az erdőből. Fújt a szél, és mintha járt volna valaki a fák között. Hogy embernek gondoljam, ahhoz túl pontszernek voltak, időben és térben egyaránt túl hegyesen szúródtak le a zajok. Egy fiatal őz. A közeledtemre fölbátorodott a láthatadan őz a zörgéssel, mintha csak egy vicces kedvű, részeg szomszéd lenne. Aztán egy énekesmadarat vettem észre a bokrok mögött. Fél órával később (közben már mással foglalatoskodtam) megláttam a fészket a fatároló talpszelemenén. Másnap egy jó darabig tűrte a fészken ülve, hogy a közelben foglalatoskodjam. A kiszáradt barackfa ágait hordtam az erdőszélre. Tapintatosan közlekedtem, igyekeztem nem nézni a fatároló felé. Egyszer aztán mégiscsak odalestem. Találkozott a pillantásunk, és ő rögtön elrepült a fészkéről. Meghalt Chris Cornell, kamaszkorom egyik bálványa. 52 éves volt. Öngyilkos lett; fölakasztotta magát. Egy Soundgarden-koncert után történt, Detroitban, bármily külsődleges előzmény nélkül, a család és a barátok teljes megdöbbenésére. Fölbukkan a semmiből, és elragad; oda. Kis Gabriella a pozsonyi Krokus Galéria igazgatója Az íróasztalomon épp három könyv fekszik. Amióta anya lettem, rendszeresen böngészem a gyermekfejlődéssel foglalkozó irodalmat. Az amerikai pszichológus, Alison Gopnik Kis filozófusok című könyve (The Philosophical Baby, New York, 2009) abból indul ki, hogy a gyerekek születésüktől fogva sokkal okosabbak és empatikusábbak, mint feltételezzük. Nagyon konkrét példákon mutatja be, hogyan gondolkodik a gyerek, és az, ami a felnőttek számára gyakran érthetetlen, a kicsik szempontjából rendkívül fontos és logikus. A második könyv szerzője az osztrák kortárs művész, Andreas Fo- garasi, s címe: Vasarely Go Home (Leipzig, 2014). A könyv címét egy valós esemény szolgáltatta: a magyar származású absztrakt festő, Vasarely Viktor 1969-es nagy sikerű budapesti kiállításának megnyitóján a Műcsarnokban Major János konceptuális művész egy cédulára ráírta, hogy „Vasarely Go Home”, amivel a korabeli kultúrpolitikára akart reagálni. Nagyon érdekes olvasmány, a magyar képzőművészeti közeget mutatja be a Kádár-korszakban, és a művészet és politika viszonyát feszegeti. Mivel év közben többnyire szakirodalmat olvasok, a szünidő főleg a prózáé. Most épp a magyar származású német író, Bánk Zsuzsa második regényét olvasom. A Die hellen Tage (Frankfurt a. M., 2011) két lány és egy fiú barátságáról szól, egy délnémet kisvárosban játszódik a 60-as években. Egy barátnőmtől kaptam ajándékba a regényt, és igazán bevált nálam. Ideális lektűr a meleg nyári estékre. SAROKPONT Bikmakk! E gyik honi portál arra buzdítja olvasóit, hogy szavazzanak magyar fára az Ekopolis Alapítvány által meghirdetett „Strom roka” versenyben. A nyertesek csak szerény díjazásban részesülnek, elvégre a nyilvános szavazás fő célja az, hogy természeti környezetünk lappangó értékeire hívja fel a figyelmet. Az emberekét a fákéra. Esetemben kicsit elkéstek, de csak kicsit, mert pont az egyik javasolt fess csertölgyre voksoltam. Magam se értem, miért, önkéntelenül is nőnemben gondolok erre a 450 éves matrónára (ten strom, tá fa). Micsoda 17 méteres sudár termet! Az a korát meghazudtoló 3 méteres derékbőség! És még mindig milyen csinos! Akár száz évet is letagadhatna a korából, s lehet, már meg is tette a fifikás cédája, hisz a fák évgyűrűit önbevallás alapján számláljuk. Vagy nem is ők késtek, hanem én kapkodtam el a dolgot? Felülkerekedett bennem az érzelmi szavazó, aki első benyomásra, csupán a vizuális összhatásra hagyatkozva adja le a voksát? Anélkül, hogy a fa családjának családfájáról bármit is tudna? Hm, lesz ebben valami igazság. Szeretem a tölgyet. Még ha a bükkfafélék családjába tartozik is. Közügyekben szinte már kellemetlenül rátarti bírok lenni, de ezúttal valahogy elandalod- tam, és nem jártam utána, hogy magyar faiskolába járt-e csemete korában? S vajon az éj leple alatt nem bikkfanyelven susognak-e a levelei? Nem akarom itt az ártadan dend- rológust adni, más oka is van annak, hogy a pozbai cserfára szavaztam. Idén nagyon rájuk jár a rúd. Júniusban végleg kicsengettek a magyar iskolában, szeptembertől pedig már az óvoda is csak félnapos lesz. Ebéd nélkül. Mert a hat ovis számára csak egy alkalmazott fizetését tudják kigazdálkodni, s érthető módon, nem a szakácsnőt választották, hanem az óvónőt. Bár a fene tudja. Ha egy magyar oviban hat gyerkőcből öt szlovák, mindegy, milyen nyelven nem laknak jól. Fő, hogy ne kutyulják ösz- sze a nyelveket. No de hogyan ne? Ne hagyjuk magára ezt az óvónőt a vegyes korcsoportú és nyelvű csemetékkel. Adjunk neki tanácsot: mitévő legyen, hogy a táblán lévő felirat - magyar nevelési nyelvű óvoda - megőrizze információértékét? Méghozzá úgy, hogy napi szlovák foglalkozást is előír a tanrend. Szóval ki mit kever itt és mivel? És hány ilyen ovi van még az országban? Hány tábla mögött fogyott el a magyar szó? Hány hirdeti fennen több száz éves jelenlétünket, a megmaradást? (Köztük egy friss emléktábla Pozbán is.) Hogy mi mekkora tuti fejek vagyunk! Kiírjuk, hogy magyar, oszt koszo- rúzgatjuk. Aki megpiszkálja rajta a kokárdát, az meg bikkfanyelvű. Rajtunk már tényleg csak az imádság segít. Még szerencse, hogy a pozbai cser egyben zarándokhely is. Ha elnyeri a 300 eurós fődíjat, és kitisztítják a környékét, a teljes Nemzeti Dendrológia Társaság elfér majd alatta. Hátha valakinek a fejére pottyan egy makk. És lön: bikmakk! Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
