Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-29 / 174. szám, szombat
www.ujszo.com | 2017. július 29. SZOMBATI VENDÉG I 9 Csak a színpadon volt boldog Soňa Červená: „Szívesen dolgoznék még Robert Wilsonnal, csakhogy ő két évvel előttem jár a terveivel..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Harminc évet töltött disszi- densként Európa és Amerika leghíresebb operahézaiban. Hatvanöt éves koráig eljátszott száz szerepet, énekelt négyezer előadásban, imádott Carmenját százötven hatszor láthatták- hallhatták szerte a világban. Soňa Červená ma, élete 92. évében sem tétlen. Külföldi sikereiről, hogy Mario dél Monacóval vagy Pavarottival énekéit, vagy hogy olyan dirigensekkel dolgozott, mint Herbert von Karajan, Christoph von Dohnányi vagy Pierre Boulez, a rendszerváltás előtti csehszlovák sajtó egyetlen hírt sem közölt. Szüleit előbb a nácik, később a kommunisták üldözték. Édesanyját Ravensbrückbe hurcolták, holttestét az éj leple alatt lopta ki egy prágai kórházból, mielőtt névtelen sírba dobták volna. Utána hagyta el az országot, s szerződött Kelet-Berlinbe, majd onnan, az utolsó pillanatban szökött át a város nyugati felébe. Attól a naptól fogva hazájában a tiltott művészek listáján szerepelt a neve. 1990-ben újabb fordulatot vett az élete. Dívának kijáró ünnepléssel fogadták Prágában. Később haza is költözött. Megírja pályája nagy állomásait, élete legfontosabb momentumait, és már szeretett szülővárosában dolgozhat korunk híres színpadi mágusával, Robert Wilsonnal. Az első világháború kitörésének 100. évfordulójára készült 1914 című előadással Európa több nagyvárosába, így Pozsonyba és Budapestre is eljut. Červená címmel most Olga Som- merová készített róla nagy erejű dokumentumfilmet, amely augusztus végén kerül a mozikba. Karlovy Vary idei fesztiválján háromszor vetítették le a művet, a közönség minden alkalommal hatalmas ovációval fogadta. Kilencvenkét évéről Soňa Červená egyszerűen nem vesz tudomást. De semmit sem bíz a véletlenre. A visszavonulás gondolata meg sem fordul a fejében. Továbbra is játszik a prágai Nemzetiben, s minden érdekli, ami a művészeti életben történik. Ereje, akarata, elszántsága és küldetéstudata még mindig Szent Johanna-i, a megjelenése viszont olyan, mint egy örökifjú királynőé. Két vetítésen láttam Karlovy Varyban. A cukrászmester című izraeli filmben és a Sofia Coppola rendezte Csalódásban. Melyik nyerte el a tetszését? Mindkettőt szerettem. A cukrász- mestert a történetért, a remek ötletért és a kitűnő színészi alakításokért, a Csalódásról pedig azt hittem, hosszú lesz és unalmas, de nagyon jól szórakoztam rajta. Három nő szerelmes ugyanabba a férfiba. Nicole Kidmant sajnáltam a végén a feltöltött arca miatt. Valamit végérvényesen elveszített a színészetéből. Azokat a finom rezzenéseket, amelyek olyan izgalmassá tették a játékát. Ez már nincs meg benne. Engem nem érdekel sem a lifting, sem a botox, én örülök, hogy azt látni az arcomon, amit lélekben megélek. Ha a reklámiparban dolgoznék, önnel hirdetném az élet elixírjét. Nem vállalnám. Kaptam már rek- lámfilmaj ánlatot. V isszautasítottam. A bulvársajtót is igyekszem távol tartani magamtól. Örülök, hogy még mindig nem tudtak lecsapni rám. Mindent megteszek, hogy érdektelen maradjak számukra. Nem is fordult elő a pályája során egyszer sem, hogy beleszeretett valamelyik színpadi partnerébe? Például Mario dél Monacóba. Ő is jóvágású férfi volt. Meg is nézte a nőket maga körül. Félrelépni mégsem tudott. Nagyon szigorú felesége volt. Én fiatalon, a pályám elején énekeltem vele, nőként nem is mertem közeledni hozzá. Barátok voltunk, semmi több. Mennyi erőfeszítésébe került, hogy sose lobbanjon szerelemre egy-egy partnere iránt? Hogy ne kívánjon többet a szerep kínálta lehetőségeknél? Nem, nem, ez nem történhetett meg velem. Ha nagy szerepet énekel az ember, csak a feladatra koncentrál, minden mellékes mozzanatot figyelmen kívül hagy. S ha kisebb szerepben van jelen a színen? Akkor is. Sőt, akkor nincs is annyira előtérben. Nem nagyon látja őt a tenor vagy a bariton. És a próbákon? Ott meg tanul. Én legalábbis a librettóval voltam elfoglalva mindig. Nekünk, nőknek az volt a mottónk, hogy... ... házinyúlra nem lövünk? A kolléga nem férfi! Ehhez tartottuk magunkat. Találkoztunk, énekeltünk, elbúcsúztunk, aztán egy másik produkcióban esetleg újra összejöttünk, és megint mentünk tovább, mindenki a maga útján. Lorca drámájában, a Vérnászban Luna szerepét játssza a prágai Rendi Színházban. Micsoda véletlen! Egykori, csokoládégyáros férjének, aki mellől úgy sodorta el az élet, hogy aztán sosem látták egymást, volt egy csokoládéja, amelynek Luna-Slabý volt a neve. A Vémász előtt két földöntúli lényt játszottam. A Makropulosz- ügyben a Sorsot, az 1914-ben az Időt. Mindkettőt Robert Wilsontól kaptam. A harmadik földöntúli lénnyel most a Skutr-duó ajándékozott meg. S milyen a szerep? Luna csak a második felvonásban jelenik meg, akkor viszont mindenkire hatással lesz. Holdkórossá válnak az emberek. Megfertőzöm őket a fényemmel. Megtehetné azt is, hogy a saját életéről mesélne üres színpadon ülve. Azzal is le tudná kötni a közönséget. Erre egyáltalán nem vágyom. Kiadni valamit a saját életemből. Én a színpadon szerepet akarok játszani, nem magamat mutogatni. Olga Sommerová is úgy faggat, olyan finoman a portréfilmben, mint egy gyengéd terrorista. Nem lépte át azt a határt, ahol én már azt mondtam volna, hogy innen egy lépéssel sem tovább. Pár dolgot valóban elárultam magamról, de nem ez a fontos a filmben, hanem az idő, és hogy merre röpködtem a világban, hol szerepeltem, és kikkel dolgoztam. Ebben a filmben is elhangzik, mint sok más interjújában, hogy milyen drámai sors az öné. Én mégis úgy látom: a töltete egyértelműen pozitív. Hiszen egész élete arról szól, amit a legjobban szeret. A zenéről, az alkotásról, a színházról. Ez valóban így van. Most, hogy megjelent a második memoárkötete is, lélekben megkönnyebbült egy kicsit? Ahogy eldöntöttem, hogy folytatom az első könyvet, onnantól fogva éjjel-nappal ezzel voltam elfoglalva. Ki kellett adnom magamból, amit még nem mondtam el. Tehát igen, megkönnyebbültem. De attól, hogy teljesítettem a saját magamtól kapott feladatot. Fájdalmas folyamat lehetett ez a hosszú, több mint fél évszázadot átölelő vallomás. Egyáltalán nem fájt. Örömmel írtam. Nagyképűség nélkül állíthatom: elég magasra ívelt a pályám. Elment, mint tehetséges, fiatal művész, és dívaként jött haza. Tudja, mi a legszebb? Hogy még mindig kellek. A legtöbben persze a korommal vannak elfoglalva. Arra kíváncsiak, hogyan tudtam így megőrizni magam. És mi a válasza? Hogy nem nézek hátra. Mindazt, ami történt velem, magam mögött hagytam. Elhajítottam. A holnap érdekel. Mindig csak a holnap. Menni, látni akarok, új dolgokat megismerni. Színházban, koncerteken, moziban. Az nem fordulhat elő, hogy én este otthon üljek. Minden percet ki akarok használni, amíg élek. Sok a pótolnivalóm. A külföldön töltött harminc év alatt itthon sok mindenről lemaradtam. Ismerek kilencven feletti művészeket, de egyikük sem olyan energiabomba, mint ön. Kérdezik is tőlem sokan, hogy tényleg elmúltam már kilencven? Azt szoktam mondani: kilencvenéves koráig a nő letagadhatja a korát, kilencven felett legyen büszke rá. Van ebben, persze lemondás is rengeteg. Nem éjszakáztam, és nem eszem húst. Előadás után mindig sietek haza, hogy másnap jól ébredjek. Alkoholt sosem fogyasztottam, cigaretta nem volt a kezemben. Pedig az édesapja nagy bohém hírében állt. Ezt a tulajdonságát szerencsére nem örököltem. Édesanyjától mit vitt tovább? A mániás rendszeretetét. Ha nem tetszett neki, ahogy elraktam a ruháimat a szekrényben, mindent kihaj igáit. Addig nem mehettem sehova, míg rendet nem raktam a dolgaim között. Gyerekként mérhetetlenül idegesített ez a fajta szigor, vasterror. Ma már hálás vagyok érte. Ha látná, hogyan sorakoznak a polcaimon a törülközők, az ágyneműk...! El tudom képzelni. Nem is tudnék rendetlenségben élni. Gyűjti még a régi fúvós hangszereket? A kürtöket, a harsonákat, a trombitákat? Már nem. Kisebb lakásba költöztem. Zongorám sincs otthon. Közel lakom a Nemzetihez, odajárok gyakorolni. Otthon csak hallgatom a zenét. Rengeteg felvételem van. Nem unatkozom. Tervezni szokott még? Fél órára, egy órára, legfeljebb egy napra. Vár rám két melodráma az új évadban, arra készülök. Szöveget tanulok. Hiába gondolom még mindig operaénekesnőnek magam, már nem vagyok az. J ógázni szeretnék, de nincs rá időm. Parkokba sosem járok, legfeljebb az óváros utcáiban sétálgatok. Semmi nem tud olyan boldoggá tenni, mint a színpad. Az még nem csalt meg soha. Nincs nála jobb szerető. Nekem elhiheti. Eszenyi Enikő és Jirí Menzel társaságában, Prágában (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
