Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-22 / 168. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JÚLIUS 22. ....................................1 J TÁRCA A SZALONBAN Oldja meg helyettem N agyjából húsz évvel ezelőtt olvastam először Hamvas Bélát, és azóta is ki- sebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan. Vagyis mostanában inkább nagyobb megszakítások voltak, mert jó ideje már, hogy nem volt a kezemben Hamvas-kötet. Előbb-utóbb jóllakunk Hamvvassal, jól bezabálunk Hamvasból. Azt nem mondom, hogy kiszerettem belőle, mert nem lenne igaz, inkább csak kissé távolabb toltam magamtól. Olyan távolságba, ahonnan talán tisztábban látszanak ennek a nyomasztóan grandiózus életműnek a körvonalai. De hogy is kezdődött mindez? Pontosan emlékszem, ahogy ott állok a nagymarosi vasútállomáson egy májusi délutánon, a vonat kihúz mellettem Zebegény felé, lassan elszéled mindenki a dolgára, én meg a korlátnak dőlve olvasom a Babérligetkönyvet. Nem voltam képes hazamenni, előbb el kellett olvasnom a hátralevő ötven oldalt még ott, a peronon. Néha felpillantottam a könyvből, láttam körben a frissen zöldbe borult hegyoldalakat. Mintha abban a látványban folytatódott volna tovább a könyv. A Hegyes-tető nem különbözött a mondatoktól. Vagyis a Hegyestető, a szívemnek talán legkedvesebb bérc, Hamvas-mondatokból volt összerakva. Fölöttem a májusi ég bárányfelhőkkel, szintén Hamvas mondatokból. Azt olvastam, ami körbevett. Azt olvastam, ami a lelkemben vagy hol kavargóit, hullámzott, amióta csak az eszemet tudom. Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok? Számolatlanul szívtam a cigiket a peronon, hol a hegyekre néztem, hol a könyvbe. Mi az, hogy valaki megírja hatvan évvel korábban, amit én most látok? Németh Ilona: Tükör, 2009, építész: Ravasz Marián, Public art, Pécs Azon túl, amit az úgynevezett jó könyvek olvasása közben érez az ember, valami más is volt még, ami tényleg személyesen nekem szólónak tűnt. Ezt nekem írta, kétség nem férhet hozzá. Soha előtte nem olvastam könyvet, ami ennyire felkavart volna. A felkavarással együtt ugyanakkor mélységesen meg is nyugtatott. Volt itt valaki, aki arról beszélt, amiről én naphosszat gondolkodtam. Ugyanazt mondta. Legalábbis azt éreztem (mert sokkal inkább érzés volt ez, mint konkrét gondolat), hogy ez a Hamvas nevű ember lényegében ugyanolyan, mint én. Nem hasonló, ugyanolyan. Az ilyen élmény, nevezetesen hogy az ember önmagával találkozik, viszonylag ritka és felettébb nyugtalanító tud lenni. Mondom, május volt, talán szerelmes is voltam épp, de szerelmem tárgya, egy törékeny, rövid hajú, erdeimanó-szerű leány távol volt tőlem. Kissé kényelmetlen volt bevallani magamnak, de amit Hamvas a mondataival elindított bennem, az nagyon hasonlított a szerelemre. Te jó ég, lehet, hogy szerelmes lettem Hamvas Bélába? Ami még rendhagyóbbá tette ezt az amúgy is különös állapotot, az volt, hogy hát miféle szerelem lehet ez, amikor valójában úgy gondolok erre a Hamvasra, mint önmagámra. Akkor hát magamba lettem szerelmes? Mindez, ahogy most visszaem- lékszem, egyszerre, szétszálazha- tatlanul és szívszorítóan kavargón bennem ott a nagymarosi vasútállomáson, azon a régi májuson. A kezdet eufóriája lassan múlt. De mint a szerelemben általában, itt is mérséklődött egy idő után a lendület, a végtelenített katarzis. Jöttek sorban az életmű megjelent darabjai, gyűltek a polcomon az egyenkiadás kötetei. Volt, amit már csak kötelező körként olvastam el, volt viszont olyan is, amikor ugyanazzal a letaglózottsággal jöttem ki egy művéből, mint legelső alkalommal. A Magyar Hüperion. Scientia Sacra. Patmosz, a Tabuk Smaragdina. Amikor aztán valahol a kezembe akadt Hamvas életrajza, meglepve láttam, hogy több mint húsz évig írt a fióknak. Ezt ma valószínűleg nem tudjuk elképzelni. Ma, amikor bármi és bárhol és bármikor szinte azonnal megjelenhet. Győrffy Ákos Ma ez úgy van, hogy ha valakinek megjelenik egy-két hozzászólása valamilyen blogon, máris íróként aposztrofálja magát. Igyekszik úgy is kinézni, elsajátítani a tolvajnyelvet, betanulni néhány aktuális vagy menő idézetet. Menő, édes istenem, egyre többet hallom, hogy az irodalom menő, sőt, tud szexi is lenni. De ez csak egy rövid, zárójeles kitérő volt. Inota, Tiszapalkonya, barakkok, munkásszállás, egy faládát használt asztalnak, azon írt. A melósok szerették. Béla bácsi ír, mi megyünk addig egy kevertet meginni. Tudván tudta, hogy ebből egy büdös sor meg nem jelenik az életében, de talán azután sem. Lehet, hogy kidobják lomtalanításkor. Dobják. Épül az erőmű, közben készül egy Jakob Böhme-kommentár. Két talicskázás között szufi szövegeket fordít. Olvastam mindezt az életrajzban, alig hittem el. Úgy látszik, így is lehet. És ha így is lehet, akkor nincs olyan nagy baj. Fiatal voltam, a húszas éveim elején, mélyen melankolikus és kissé naiv fiatalember, aki jobbára csak a Börzsöny ember nem lakta rengetegeiben érezte jól magát. Hamvas igazán ideális társ volt ebben a fiatalkori labirintusban, noha azt már akkoriban látni véltem, hogy amit várok tőle, azt nem képes megadni nekem. Bizonyára túl sokat vártam tőle. Nem kevesebbet, mint hogy oldja meg helyettem az életemet. Ügy képzeltem, az ember csak olvas és olvas, bandukol az erdőben, beül a kocsmába meginni egy nagyfröccsöt, és közben majd történik valami. Hogy közben majd Hamvas a túlvilágról intézkedik, közbelép, elintézi, szól az érdekemben az illetékeseknek. Kicsit sarkítok most nyilván, de valami ilyesmit vártam én titokban mégis. El lehet képzelni, mennyire jöttek be a számításaim. Mit olvas? Korpa Tamás költő Tavaly nyáron olvastam először Arno Geiger A száműzött öreg király című kisregényét. A holdudvarába kerültem, éjjeli szekrényre kívánkozott, majd onnan a könyvespolcra, a hátországba, aztán egy évig belepte az alföldi por. Pár hete azonban ismét szelíden konok vágyat éreztem, hogy újraolvassam. Arno Geiger kisregénye August Geiger, az apa Alzhei- mer-kórját, egy pusztuló, széteső, ugyanakkor briliáns villanásokra, képzettársításokra képes tudat(?) és nyelv(?) anamnézisét adja. Fellelhetedenné, megkereshetedenné válik a „hol” és a „mikor”, mindenben csak az elerőtlenedés (lelki, testi, érzelmi, értelmi) tapasztalható meg August számára (már ameddig képes felfogni állapotát), és benne is csak ezt érzékek a környezete, a családi kör. Családon belüli házi őrizet, az apa állagmegóvása, száműzetés a saját - ám már fel nem ismert - lakásban. Növényivé ne- ■y. heztelődés. Au- ■'{ gust tudatában ’.//? az életkorok, tapasztalatok és a hozzájuk kapcsolódó életesemények (századfordulós osztrák falusi iskola, paraszti világ, második világháborús ság, félévszázados mély magány Bregenz környékén, a 20. századot átívelő gyerekkor, ifjúkor, férfikor és időskor) keveredés-gazdagok, Arno prózája igyekszik analizálni (legalábbis diagnosztizálni) e rétegeket. August urnájában ott a visszahozhatadan, általa is megtestesülő 20. század. A regény világában a két Geiger teret enged egymásnak, sőt egy harmadik nemzedéknek is. A könyv első sora: „Hatéves lehettem, amikor a nagyapám már nem ismert meg”. SAROKPONT Csehül állok N a, végre hozzájutottam. A link évek óta nyilvános, nem tiltana le a szerző, mint ahogy ígérte, viszont az oldalon már trükközni kell, ha valaki le szeremé tölteni a L’Identité cseh kalózfordítását. Megszoktam, hogy Kunderát sza- mizdatban olvasom, de most nem a nosztalgia vin rá a jogsértő olvasásra. Azt is megszoktam ugyanis, hogy csehül olvasom őt. Milyen nyelven olvasnék egy cseh szerzőt? Nem mintha nem bíznék céhtársaim fordításában, nekem egyszerűen ez a normális, ebbe születtem bele. A cseh nyelvű világhoz közveden hozzáférésem van, mindennemű közvetítés zavart okoz a valóságérzékelésemben, fölösleges kulturális és egyéb kanyarok megtételére kényszerít olvasás közben. Jó, jó, persze, tudom, Kundera időközben nyelvet váltott, nem vagyok lemaradva az életmű követésében, legfeljebb a nyelvtanulásban. Ugyanakkor nem tudom felróni neki, hogy több mint két évtizede franciául támadt mondanivalója. Én is váltogatom a nyelveket, nap, mint nap, helyzettől függően. Csak sajnos a francia nem tartozik az arzenálomba. És olyan szinten, hogy Kunderát olvassak, már nem is fog. Viszont hiába jelent meg közel húsz éve magyarul az Azonosság, én a csehekkel együtt türelmesen vártam. Mint kiderült, az illegálisan lefordított Totožnost-ra. Merthogy bakafán- tos szerzővel van dolgunk. A világ összes nyelvére lefordíthatják franciául írott műveit, csak csehre nem. Merthogy nincs az a cseh műfordító, aki úgy írna, mint ő. To si píš, vole, hogy nincs! Más nyelveken sincs. Az egész műfordítós cécóban pont az a legpikánsabb csemege, hogy máshogy is lehet valami ugyanaz. Persze, kulturális és egyéb kanyarokkal. Egy echte francia szerző nem vacakolna azzal, hogy látja magát a kanyarban. Jól megtaláltuk egymást Kunde- rával, én meg olvasónak vagyok bakafántos. 1988-ban, amikor a pozsonyi egyetemi könyvtár cédulakatalógusában rábukkantam az Uméní románu-ra, nem akartam hinni a szememnek. Később persze kiderült, hogy a „Z” jelzet igazgatói engedélyhez köti a hozzáférést. Jaroslava Pašiaková tanárnőm és cinkostársam közbenjárására egy héten át olvashattam egy kieden irodában a regény művészetéről, de egy pillanatra se tudtam odafigyelni. Mert felügyelet is járt hozzá, aki le nem vette rólam a szemét. Szigorúan ellenőrzött olvasás, privát smasszerrel! Az élmény viszont mélyen belém égett. Összehozott a megközelíthe- teden szerzővel. Ezért gondolom, hogy Kundera is tudja, nem foghat egyszerre kint is, bent is egeret, és a cseh fordítás letiltását csak tréfának szánta. Egyébként nem lenne a letöltés ikonja egy szmájli. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
