Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-22 / 168. szám, szombat
SZOMBATI VENDÉG www.ujszo.com | 2017. július 22. I 9 Csendben, teljes nyugalomban ír Szabó István: „Nagyon jólesett tíztől kettőig egy remek társasággal dolgozni. Jól éreztem magam..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Magyar színpadon másodszor rendezett prózai művet Szabó István, az Oscar-díjas Mephisto alkotója. Elsőként Müller Péter Lugosi - A vámpír halála című darabját vitte színre a Madách Színházban, még 2000-ben, most egy kortárs angol szerző monodrámájából készített különleges hangulatú előadást a Vígszínház falai között. Simon Stephens vallomásként jelöli meg Távoli dal című érzelmi utazását, amelynek főhőse, Willem, a New Yorkban letelepedett fiatal holland bankár halott öccsével osztja meg eddigi élete megrázó pillanatait. Egy látszólag lezárt téma mögött meghúzódó tragédia elevenedik meg a néző előtt, Willem fájó vallomása, felkavaró önélveboncolása. Monodrámával eddig sem a történetbeli fiatalember karakterét felépítő Józan Lászlónak, sem Szabó Istvánnak, a darab színpadra állító- jának nem volt még dolga. Külföldön is rendezett már színdarabot. Németországban a Három nővért. Annak is volt egy érdekessége. Egyik este a Csehov-mű szerepelt a műsoron színészekkel, a másik este pedig Eötvös Péter operája, amelynek szintén a Csehov-vígj áték volt az alapja. Az operát is én rendeztem. Egy monodráma nehezebb falat? Vagy teljesen mindegy, hány szereplőt mozgat a színpadon? Nem ugyanaz. De amit nagyon fontosnak tartok elmondani: nem tartom magam színházi szakembernek. A színházat úgy szeretem, hogy megveszem a jegyet, ha kedvesek hozzám a színházban, akkor szakmaijegyet vehetek, ami félárú, megnézem az előadást, aztán vagy tetszik, vagy nem. Igazából nem értek a színpadi rendezéshez. Ez a darab - én legalábbis úgy érzem - egyetlen hosszú, egy óra húsz perces közeli felvétel, semmi más. Ilyet még nem is láttam. Bár Colin Farrell egyedül játszik A fülke című filmben, de az sem egyetlenegy közeli képsor. Engem már régóta foglalkoztat ez az ötlet, és most újra belemerültem. Józan László ugyanis annyira izgalmas személyiség, hogy arra gondoltam, így is el lehet mondani egy történetet. Természetesen ki kellett valamit találni, hogy a néző ne unja el magát, miközben végig ugyanazt az arcot nézi. A filmnél ugyanis más a helyzet, mint a színházban. Ott nézhetek ide-oda, kémlelhetem az egész teret, ott nem kell csak a főhős arcára koncentrálni. De ha'az ember moziban vagy a televízió előtt ülve néz egyetlen arcot, attól egy idő után elfáradhat. Kell hozzá valami plusz, hogy működjön a dolog. Most viszont abból indultam ki, hogy az én dolgom egy közeli felvételt készíteni Józan Lászlóról, méghozzá úgy, hogy másfél órán át ébren tartsam a néző érdeklődését. Az előadásnak pedig arról kell szólnia, amiről a darab szól. A magányról, egy család széthullásáról, arról a világról, amelyben állandóan a telefonunk után kapkodunk, mert vagy egy SMS jön, vagy egy MMS, amire válaszolni kell. Elolvasta a darabot, és azt mondta: igen, ez nekem való, ezt szívesen megrendezem? Először úgy éreztem, rjekem ezt nem szabad elvállalnom, mert ez színház, amihez én igazából nem értek. Majd megnézem, ha valaki megcsinálja. A végén mégis elvállalta. Ketten is győzködtek. Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója és Marton László, a társulat főrendezője. De mielőtt igent mondtam volna nekik, megkérdeztem a barátaimat, hogy mit szólnak ahhoz, ha netán bukom egyet, de legalább kipróbáltam valamit. Közben találkoztam Józan Lászlóval, megnéztem őt pár előadásban, elbeszélgettünk, s akkor egyszer csak úgy éreztem, hogy a történet mindenki számára jelent valami fontosat, hiszen az emberi kapcsolatok hiányáról szól. Józan László egészen kiváló színész, Darvas Iván és Gábor Miklós tehetségével bíró ember, ezért örülök, hogy belementem ebbe a játékba. Olyan természetes egyszerűséggel tud játszani, mindenféle teatralitás nélkül, hogy úgy gondolom, szép jövő vár rá. Tisztán játszik, sallangok nélkül. Nem hiszek abban, hogy egy előadás attól jut el a nézőhöz, ha rendezik, ha a rendező az író, a darab vagy a színész elé tolakszik, hogy saját magát mutogassa. Mintha pályatársát, jó barátját, Jirí Menzelt hallanám. O is ugyanezt vallja. Hogy megette a fene, ha a néző azt érzi: ezt az előadást rendezték. Az borzalmas. Rettenetes. Attól, hogy lefestik vörösre a színpadot, és vörös ruhában játszanak a színészek, nem leszjobb a Rómeó és Júlia. Vagy hogy biciklivel közlekednek a színen az Othello szereplői. Ezzel engem nem lehet megfogni. Nekem ez kevés. Szünetben otthagyom az előadást, és rögtön az első szemétkosárba hajítom a jegyemet. Ha viszont tetszett az előadás, megőrzőm. Nem gyűjtöm, csak elteszem, mert ha később a kezembe kerül, jó lesz rá visszagondolni. Szeretek jó előadásokra emlékezni. A Távoli dalnál az volt a célom, hogy olyan egyszerű legyen az előadás, mint egy pohár víz. Semmi más dolgunk nem volt, csak kifejezni a hős érzelmeit, mégpedig olyan természetesen, emberileg, amennyire csak lehet. Hogy minden a színészről szóljon. Hogy semmi ne zavarja meg Józan László teljesítményét, és senki ne kerüljön elé. Az első ötletem az volt, hogy a család, amelyről szó van a darabban, vetítés által, filmen jelenjen meg a színpadon, s amit idéz tőlük a főhős, azt ők mondják el. De ahogy néztem Józan Lászlót a próbákon, azt kérdeztem magamtól, miért akarom én megzavarni ezt az embert azzal, hogy Willem szerepében nyugodtan végiggondolja az életét, a szüleivel, a testvéreivel, a barátaival való viszonyát, minek mutogassam a nézőknek, hogy én bizony rendeztem az előadást. Pedig lehet, hogy éppen ezt várták. Hogy a filmrendező is megnyilvánul a történet színrevitelében. Én viszont csak arra koncentráltam, hogy semmi másra ne figyeljen a néző, csak Józan Lászlóra, mert megérdemli. Sokáig elemezték a darabot. Meglepett, hogy olyan hosszasan olvasták. Én semmi ilyet nem éreztem. Több napig ültek egy hosszú asztal mellett. Járkált is fel-alá Józan László a teremben, mert pontosítottuk, hogy melyik mondat mit jelent, s azt állva vagy ülve mondja el, mire kell emlékeznie. Nem lett volna izgalmasabb a munka, ha több színésszel dolgozhat? (Szkárossy Zsuzsa felvétele) O, ezt én megszoktam! A filmet az ember úgy készíti, hogy mindig azt mutatja, amire a nézőnek koncentrálnia kell. S az majdnem mindig, az esetek többségében, főleg a legfontosabb helyzetekben egy arc. Néha napokon át csak erre az egy arcra figyelek én is a forgatáson. A legkisebb rezzenéseit, a tekintetének a titkait kell követnem. Simon Stephensről, a szerzőről mit sikerült megállapítania? Magyar színpadon ez az első darabja. Színész, aki darabokat ír. A Távoli dalból nagy sikerű előadás született Londonban, de másutt is játsszák Európában. Angliában sok olyan író van, aki színészként indult. Hogy csak egyet említsek: Ronald Harwood, aki a Szembesítést írta, amelyből Stellán Skarsgard és Har- vey Keitel főszereplésével készítettem filmet. Ő például ügyelő, öltöztető, majd színész volt, és nagyon jó író lett belőle. A Csodálatos Júlia forgatókönyvét is ő írta. A nagy angol dühös nemzedék színházból indult. Nem is beszélve arról a hagyományról, hogy Shakespeare is színészvolt. Régebbi alkotásait, a Mephistót, a Redl ezredest és a Hanussent ma is folyamatosan vetítik a világban. Pedig ezek már harminc-harmincöt éves filmek. Legutóbbi munkája, a Szabó Magda regénye nyomán forgatott Az ajtó bemutatója óta öt év telt el. Nem volt furcsa most, a Távoli dalnak köszönhetően két hónapig ismét egy csapat élén állni? Ellenkezőleg! Nagyon jólesett tíztől kettőig egy remek társasággal dolgozni. Jól éreztem magam. S ahogy említettem, nagyon izgat, hogy miképpen lehetne ezt a tanulságot, amit a Vígszínházban Józan László és a darab révén kaptam, egy film irányában továbbvinni. Tudom, hogy ez közel van a lehetetlenhez, ki kellene találni hozzá több mellékes dolgot, de akkor is erősen foglalkoztat a gondolat. Esténként bejár az előadásokra? Nem mindegyiken vagyok ott, mert nem akarok senkit sem terrorizálni a jelenlétemmel és az esetleges jegyzeteimmel. Még a próbákon sem szóltam közbe. Nem zavarhatom meg a színészt. A végén foglaltam össze, hogy mit csináljunk másképp. Kiemeltük a hibás részeket, megnéztük, korrigáltuk, aztán repüljön a színész! Nem állítom le, majd a végén mindent megbeszélünk. A hirtelen támadt gondolataimat pedig felírom. De ha nem megy be az előadásra, a végén betelefonál? Ha nem megyek be, akkor szólok, hogy most nem jövök, de amint befejeződött az előadás, már kapom is az SMS-t, hogy milyen volt. A bemutató óta mivel telnek a napjai? forgatókönyvet írok, amelyből vagy lesz valami, vagy nem. Miért ne lenne? Sok tényezőtől függ, hogy miből lesz film. Mindennap asztalhoz ül, és két- három órán át csak az írással foglalkozik? Emeljük fel napi négy órára a penzumot. Annyi kellene. Egyedül ír? Egy ideig igen, aztán amikor kész vagyok, odaadom valakinek, hogy nyúljon hozzá a dialógokhoz, a karakterekhez, próbáljon embert faragni a szereplőkből, hogy a színész érezze, élő személyt játszik és nem rendezői instrukciót. Tehát ne gondolja senki, hogy pihenéssel telik a nyara. Dolgozom. Csendben, nyugalomban. Miközben kint, ahogy Berzsenyi írja: „Forr a világ bús tengere...” „Nem tartom magam színházi szakembernek..."
