Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-15 / 162. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON 2017. JULIUS 15. 17 Pénzes Tímea: Egy falatnyi belvárosi kert S étálunk az utcán, kislányom odafut egy ku- tyushoz, megsimogathatom, kérdezi csillogó szemmel. Hát persze, feleli a néni, szegényke jól kifáradt. Ebben a nagy melegben is kimentünk a kertünkbe, mondja egy szuszra, jól kivillamosoztuk és kidolgoztuk magunkat. Egy közösségi kert, magyarázza, mielőtt egy vidéki kertre gondolnék. A közeli kertben nem kaptak parcellát, hát a Corvin közbe járnak dédelgetni kis palántáikat. Nekünk is van kertünk, jutok végre szóhoz, és már be is indult a beszélgetés. Mi paradicsomot, mentát és citromfüvet ültettünk, újságolom. A friss paradicsomnál jobb nincs, nem szállítás közben érik meg, és micsoda illata van! Nincs annál jobb, amikor én szakíthatom le ezt a piros csodát. Ha minden igaz, falatnyi kertünkben nyáron friss paradicsomot szüretelhetünk. így beszélgetünk egy csendes fővárosi utcán belvárosi kertünkről. Bár még inkább ritkaságszámba megy, és várólistán sorakoznak az igénylők, de már nem elképzelhetetlen a főváros kellős közepén, az aszfalt-, beton- és téglarengetegben, hogy rábukkanjunk egy kis zöld veteményesre. Vidéki lány vagyok, tíz évet éltem egy hangulatos faluban, ahonnan nem vezetett út sehová, legfeljebb visszafordulhattunk, vagy átúszhat- tuk a folyót. A nyaraimat a nagy- szüleimnél töltöttem, szintén vidéken, tehát jól megszívtam magam falusi élettel. Ma is szívesen élnék vidéken, de a belvárosi pezsgés legalább annyira vonz. Mivel imádom a vidék hangulatát, a gyermekeimet sem szeretném megfosztani a falu nyújtotta örömöktől. Tavasztól őszig, amikor csak tehetjük, ki-kiruccanunk a zöldbe, és a lehető legtöbb időt töltjük a mamánál. Van egy hatalmas, bebarangolható kertje, a fák és a bokrok roskadoznak mindenféle jótól, és gyerekeim figyelemmel követhetik, hogyan változnak a termések zöldről sárgára, pirosra vagy lilára, hogyan bújnak elő a földből a répák, hogyan gömbölyödnek a tökök és a dinnyék, lepkéket kergethetnek, sárkányt eregethetnek, szöcskéket foghatnak, játszhatnak a szomszéd gyerekekkel, és élvezhetik a friss levegőt. Mert hiába van kertünk, friss levegőnk nincs. Többek közt ezért is jó, hogy van legalább egy nagymama, aki kertes házban lakik, és aki szerencsére nem cserélte le kertes házát kis lakásra, hogy a közelünkben lehessen, és a lehető legtöbbet Arthur Melville: A káposztáskert (1877) segíthessen. És nem azon szomor- kodunk, hogy csak egy nagyszülőnk van a négyből, hanem annak örülünk, hogy van legalább egy. Egy nagymama, aki minden jóval ellát. Akinek akkora a kertje, hogy el lehet veszni benne. A közösségi kertben ugyanis olyan bozótos málnásunk, mint a mamánál, akkora egtes- és ribizlibokraink, olyan terebélyes gyümölcsfáink nem lehetnek. Fővárosi gyerekeim vidéken egy teljesen más világba csöppennek. Ott semmi sem olyan, mint a városi parkokban, kertekben, játszótereken, állatkertekben és vadasparkokban. Allatsimogatók helyett természetes környezetükben láthatják az állatokat, etethetik a szomszéd kerge kecskéit, megsimogathatják a Remény névre hallgató lovat. Játszóházak és játszóterek helyett az udvarokon, kertekben sereglenek össze a gyerekek, kergetik egymást, cicákat cirógatnak, kutyusokkal futkosnak. És persze besegítenek a kerti munkába is... Szerencsére idén már akkor sem hiányoljuk a kertet és a kerti munkát, amikor nagyvárosi otthonunkban vagyunk. Mén van egy kis közösségi kertünk. Igaz, hogy parányi, de jólesik locsolgatni, kapálgami, gyomlálgatni és nézegetni, hogyan » Gyerekeim engedik a vizet a kis locsolókannákba, öntik a növényekre, és aztán tocsognak a sárban, visítoznak, rohangálnak. Aztán kipirultan, örömittasan, csuromvizesen igyekszünk hazafelé. nő a hét szál paradicsomunk, az egy tő mentánk és citromfüvünk. Lépten-nyomon betérünk a kertbe, amikor üzletbe megyünk vagy a játszótérről térünk haza. Gyerekeim is kézbe fognak egy-egy kis kapát vagy gereblyét, és kapirgálják a földet. A slaggal pedig néha az összes palántát meglocsolják, ha rájuk férne egy kis víz. Mert létezik ilyesfajta szolidaritás is a közösségi kertek gazdái között. A barátainkon kívül, akikkel együtt gondozzuk a kertünket, szólhatunk egymásnak, vagy a kert felelősének, hogy figyeljen oda a palántáinkra. De amikor csak tehetjük, magunk locsolunk. Mert mekkora öröm a locsolás! Gyerekeim engedik a vizet a kis locsolókannákba, öntik a növényekre, és aztán tocsognak a sárban, visítoznak, rohangálnak. Aztán kipirultan, örömittasan, csuromvizesen igyekszünk hazafelé. A kert felelőse közösségi munkálkodásra is invitál néhanapján, amikor együtt lehet gyomlálni, öntözni, járólapokat lerakni. Ilyenkor még ajándék is jár minden lelkes résztvevőnek: meghívnak egy sörre, fröccsre vagy egy limonádéra. Igaz, még sosem jutottunk el közös munkára, de jó érzés, hogy megtehetnénk. Találkozhatnánk mi, fővárosi kertészkedők, az urban gardening művelői a szitiszenterben, mint a kutyafuttatókon a kutyások, a játszótéren a gyerekesek... Mert valami összeköt bennünket. És közösen tervezhetjük meg a kettet, megbeszélhetjük, mi kerüljön bele. Magánparcelláinkon kívül ugyanis hagytak helyet közös parcelláknak is, és tavasszal a kertfelelős rákérdez, mit palántázzunk a közösségi részekbe. Javasol ezt-azt, pl. lehetne sárgadinnye, cukkini, padlizsán, és begyűjti az ödeteket. Minden évben kialakít egy fűszer- falat is, ahonnan csipegethetünk a friss fűszerből. Valójában nemcsak saját paradicsomot akartam világéletemben, hanem zöldfüszereket is. Tartottam is kis cserepekben a konyhaablakban, de nem bírták sokáig. Annyi földet nem tudnék felhalmozni még balkonládákban sem, hogy elég mélyre ereszthessék a gyökereiket. Ezért örülök annak, hogy egyenesen a talajba ültethetem kis növénykéimet. Nem sok minden fér el a veteményesemben, de a legfontosabbaknak jut hely. Bokrosodhatnak. Ezen a talpalatnyi zöld területen, ahol nem társasház, romkocsma vagy parkoló kapott helyet, hanem zöldségeskert. Azok számára, akik munka után hosszabb utazás nélkül tennének-vennének kis kertjükben, akik maguk szeretnék elültetni, és leszedni mondjuk a zamatos para- dicsomjukat. Mit olvas? Czinki Ferenc író Nyáron jön el az időszak, amikor végre elkezdem olvasni az év eleje óta csak tornyosuló, egyre tornyosuló könyveket. Az erre kijelölt bizonytalan lábakkal rendelkező hokedlin tavaly majdnem az ablakpárkányig ért az építmény, idén szerencsére kevesebb könyv jött össze, nem mintha gyenge év lett volna, talán csak én voltam szorgalmasabb. Ugyan részben vagy egészében már olvastam Ferencz Mónika Hátam mögött dél, Tóth Kinga Holdvilágképűek és Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetét, de csak a nyári fesztiválszezonban, egészen pontosan a VOLT Irodalmi Sátrában sikerült begyűjtenem mindhárom példányt, dedikálva, így most leginkább ezeket hordom magamnál, és lapozgatom őket lépten-nyomon, mindenféle teraszokon, padokon, olykor sorszámot könyvjelzőként használva, gyötrelmes hivatalokban. Barlog Károly Kovács Istenke álmodik című regénye kézirat formájában már megfordult nálam, annál nagyobb öröm ezt a végül valóban szépre sikerült könyvtárgyat a kezembe fogni, és levinni magammal a strandra, hogy könnyű sörök mellett fogyasszam el, ez ugyanis a terv vele. A nyár persze mindig az új ráolvasások időszaka is, J. D. Sálingért pedig nem lehet elégszer elővenni, idén valószínűleg a Kilenc történet lesz soron, az Európa Kiadó varázslatos új borítójával. Az év egyik legjobban várt könyve számomra Németh Gábor Ez nem munka című prózakötete volt, és bizonyos szempontból maradt is, ugyanis mindössze tíz percig birtokolhattam, amikor egy székesfehérvári felolvasáson egy lelkes olvasó kikönyörögte tőlem az utolsó példányt is, hogy dedikáltathassa. SAROKPONT Játszd újra! F elhőtlen szabadság - hirdeti önmagát egy repülőtársaság. Első gondolatom az, hogy nem szeretném lefordítani semmilyen nyelvre ezt a mondatot, ami alatt egy Boe- ing-valahányas hasítja a ragyogóan tiszta égboltot. A multimediális fordításban az a bibi, hogy a kétértelműség egyik eleme általában képpel van kifejezve. Ez pedig szavakkal kijátszhatadan. Nem csak fordítani, repülni se szeretnék. Sőt, továbbmegyek: szabadságolni se. Nem érdekelnek a világ természeti és épített csodái. Itthon akarok hűsölni. A fejemben. Ott olyan mozit nézek, amilyet csak akarok. Hang- és fény- sebességet ádépve vagyok egyszer itt, másszor ott. Mit nekem nyári szabadság! A fenét! Egyrészt a benti éghajlat alatt se könnyű megfelelő árnyékot találni. Másrészt az elmének nevezett fekete dobozban nem olyan filmet fűz be a mozigépész, amilyet akar. Az első képsorok ugyan még kontroll alatt peregnek, egy idő után azonban szemeregni (spam-eregni?) kezdenek a kéreden képi üzenetek. A gondtalan gyerekkor tuti tipp - véli a múlt homályában kurká- szó vaksi tudat, és már pereg is a hetvenes évekbeli fekete-fehér retrófilm. Két kislány egy panellakás rekkenő hőségében babázik, majd egyszeriben úgy döntenek, hogy lemennek a játszótérre hintázni. Úgy, ahogy vannak, egy szál rövidnadrágban. Már a lépcsőházban állnak, fordul a kulcs a zárban, amikor megszakad a film. Két kis csenevész gyereklány néz egymással farkasszemet. Hupsz! - mondja az egyik, majd szó nélkül visszasomfordálnak a lakásba, és pólót húznak. Aztán újra és újra: farkasszem, hupsz, somforda, trikó, kulcs. Pedig nyugisán lemehettünk volna egy szál gatyóban is. Kölykök voltunk. Nem is szólt ránk senki. Miért fordultunk mégis vissza? Minek a határát sejtettük meg fene nagy szabadságunkban? Mindezt már a pozsonyi reptéren gondolom, de nem a csarnokban, hanem a drótkerítés mellett, mert lámi szeretném, ahogy a külföldön élő barátnőmmel landol a gép. Hupsz! Amikor utoljára itt várakoztam, véledeniil félrenyeltem a számban lévő cukorkát, és fuldokolni kezdtem. Kezeket fel! - kiáltott rám egy ismereden férfi, majd hátulról megragadta a két kezemet és a magasba emelte. Hosz- szú percekig álltunk így, amíg a kitágult mellkasomban le nem csúszott a cukorka. Mint akik megadták magukat. Ismeredenül. Az ismeredennek. Hupsz, újdonságot fedezek fel a kerítésen. Rozsdamentes acélból kémlelőket alakítottak ki a repülőfotósoknak. Gyerekfej magasságban is a kis spottereknek. Egy ilyen réshez hajolok le, végül is szabadságon vagyok. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
