Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-15 / 162. szám, szombat
Igyekszem kitolni a határokat Lucas már óvodás, a kicsi Izabella hol egyik, hol másik szülőt foglalkoztatja. Most az anyuka, Kanócz Zsuzsa ugrott be, hogy találkát beszélhessünk meg párjával, Juraj Lojjal. Ha Zsuzsi forgat, ő az ügyeletes, és fordítva. J uraj május elején befejezte a Forr a bor című sikeres tévésorozat utolsó szériáját, amelyben orvosként ugyancsak gyerekekkel volt elfoglalva. Az általa megformált Martin Rösner ízig-vérig lelkiismeretes, becsületes, következetes gyerekorvos. Párhuzamok Juraj életében is fellelhetők, sok minden nem hagyja nyugodni, próbál figyelni arra, ami az őt körülvevő világban történik. Például olyan látszólagos apróságra, hogy a forgatókönyvet úgy nyomtassák ki, hogy az főleg az ő szövegét tartalmazza, ne mindenkiét, ne vesszen sok papír kárba. Júniusban a Forr a bor negyedik sorozatát kezdte vetíteni a tévé, s mindegyik széria kb. 80 részből állt. Nem unja meg a színész? Vagy egy jó stáb garancia, hogy ne így legyen? A színészkollégákkal nagyon jól megvoltunk, kellemes társaság verődött össze. A telenovellák bennünket is elértek a kilencvenes években, ezeket egy kicsit a mi viszonyainkhoz, a mi nézőink elvárásaihoz kellett igazítani, mert itt más az emberek temperamentuma, mint a déli országokban. Nem nagyon árulhat el titkokat, annyit talán igen, hogy előző sorozatbeli felesége, akit Nela Pocisková alakított, nem jön-e vissza, nem bonyolítja-e a dolgokat? Nem. A nyitrai színháztól már jóval előbb megvált, de a színpadtól nem. Mi minden történt az elmúlt időszakban? A pozsonyi Aréna Színházban játszom a Lulu című darabban, leforgattuk az Üveg mögött című krimisorozatot, amelyet tavaly . szeptemberben kezdett közvetíteni a JOJ tévé, s van egy vándorelőadásunk is. A két széria közötti időt munkával töltöttem, de egy kicsit pihentem is. Az az előnyünk, hogy nincs mindennap forgatás, de érzelmekkel, érzésekkel dolgozunk, bár nem állítom, hogy ez annyira igényes, mint a színházban. Nem hiányzik a színház? Őszintén? Hiányzik. Most már hiányzik a nézőkkel való közveden kapcsolat, a találkozás a társakkal a színpadon, mert az egészen más, mint a kamerák előtt. Ott az embernek az adott pillanatban megélt érzésekre kell koncentrálnia. A kamera előtt van javítási lehetőség, a színpadon nem lehet ismételni, ott mindig bele kell adni mindent, s ez nekem nagyon hiányzik. Ez az, amit a színházban a legjobban szeretek. Bár most szabadúszó művész, ez nem jelenti azt, hogy nem térhet vissza a színházhoz. Nem könnyű, minden színháznak megvan a maga társulata, kivétel az Aréna Színházt, amelynek nincs állandó stábja. Ott olyan színészek találkoznak, akik egyébként talán soha nem állnának együtt színpadon, ezért örülök, ha meghívnak, s találkozhatok a színpadon a Nemzeti Színházban, Turócszentmártonban vagy Nyit- rán játszó kollégákkal, ami számomra nagyon érdekes. Zsuzsival színpadon és a kamerák előtt is találkozón? Igen. Színpadon többször is, még Nyitrán, a kamerák előtt pedig a Rendelő a Rózsakertben című sorozat forgatásán. Más, ha az ember olyasvalakivel van színpadon, akihez erős érzelmek fűzik, vagy ugyanúgy éli bele magát a szerepbe, mintha bárki másról lenne szó? Most jut eszembe: az Aréna Színházban is játszottunk együtt Agatha Christie Éjféltájt című darabjában, méghozzá házaspárt. Én a teniszező Nevile Strange-et, Zsuzsi pedig Kayt, a feleségemet. Talán épp ez a Roman Polák rendezte darab volt a legjellemzőbb, emlékszem, hogy otthon is tréningeztünk, próbáltuk megoldani az egyes helyzeteket. Ebben a darabban konfliktusos helyzetek is adódnak a házastársak között, hiszen éppen szakítás előtt állnak. Zsuzsival más, mint amikor idegenekkel játszom. Az az érzésem, hogy sokkal személyesebb tudok lenni velük szemben, mint a saját partneremmel. Mintha Zsuzsival védeném az érzelmeinket, nem akarok túl kemény lenni vele szemben. Lehetséges, hogy az vált ki valamiféle fékreakciót, hogy a magánéletben az érzelem jóval erősebb, mint a színpadon? Lehetséges. Mindig átsiklottam fölötte, nem foglalkoztam különösebben a gondolattal, hogy miért van ez így, nem kerestem a választ. Egyszerűen elfogadtam. Talán azért is, mert ha Zsuzsival játszom, mindkettőnk fejével gondolkodom, próbálom beleélni magam az ő érzelmeibe is, míg más partnernőkkel én magam tudok maradni. Egy előző beszélgetésünk során felmerült, hogy talán túlságosan is szigorú önmagával szemben is. Ez egyébként Zsuzsira is jellemző. Néha túl magas a mérce. Hát igen, mert másoktól is ezt várja az ember, holott el kell fogadni azt, amire képes. Saját magunk esetében igyekszünk állandóan magasabbra tolni a lécet, kitolni a határokat, s ezt sokan a szememre vetették. Próbáltam kicsit mérsékelni, de ahányszor olyan helyzet adódott, nem ment másképp. Bevallom, magammal és a kollégákkal szemben is nagyon szigorú és igényes vagyok, néha olyan dolgokban, amelyek nekem fontosak, mások pedig hidegen hagynak, ezek viszont másokat zavarnak. Annak idején elmondta, hogy nehezen viseli a balsikert, de a népszerűséget is. Még mindig jellemző? Vissza-visszacseng bennem egy mondat: néha vesztettél, ha nyertél is, s tulajdonképpen lehetsz nyertes akkor is, ha vesztettél. Az egész arról szól, hogy alapjában véve mire van beállítva az ember. Valakinek a népszerűség okozza a vesztét, mások, bár az elején nem túl sikeresek, s ez bántja őket, egy idő után belátják, hogy ez jót tett nekik. Jómagam ezeket a dolgokat természetesnek tartom, elfogadom, ahogy történnek Lehet, ha máshol élnék, másként gondolkodnék. Mindenkinek saját magának kell megszabnia a határokat, ügy érzem, hogy a művészeket néha nem megérdemelten helyezik piedesztálra, vannak hivatások, amelyek művelői sokkal nagyobb értékeket hoznak létre. Bár minden színész vágyik rá, hogy értékeljék a művészetét, örül az eladás utáni tapsnak, érzi, hogy jó munkát végzett. Ez az érzés egybevágó színnél és nézőknél? Persze. Csak folyton biztatom magam, hogy ha nagyobbak lesznek, el tudunk majd beszélgetni minderről, de aztán eszembe jut, hogy ez csak utópia. Az a szép benne, hogy ha Lucasnak jó napja van, olyan csodálatos minden, épp ezt mondja a szerző abban a könyvben, amelyből most próbálunk kiindulni a nevelésben. Próbáljuk, de nagyon nehéz, rengeteg türelem kell hozzá, mindent verbálisán el kell magyarázni a gyereknek, nagyon sokat kell vele foglalkozni. Éőleg most, hogy Lucas olyan korba érkezett, amikor állandóan kérdez, hogy miért, miért. Értem, hogy ő mindent tudni akar, igyekszünk Zsuzsival felváltva magyarázni, de néha nem engem akar, hanem az anyját vagy fordítva. Ha valamit nem jól csinált, s ezt magyarázzuk neki, igyekszünk kitapintani, hol van az a pont, amikor még hallgat ránk, még felfogja, s mikor van az, amikor már fölösleges minden szó. Kezdetben Zsuzsi volt az, aki anyaként többet vállalt a családban. Lassan visszaáll a rend, megosztódnak a feladatok? Valahogy természetesen így alakult. Be kell vallanom, nagyon nehéz volt, amikor most, a otthon nyár elején át kellett vennem Zsuzsi szerepét. Az az érzésem, hogy az anyák fizikailag és türelemmel is jobban bírják, sokkal áldozatkészebbek. Én ugyan türelmes vagyok, de ha nehéz napom volt, ha robbanok, akkor jobb, ha Zsuzsi közbelép. Vegyes családban élnek, Zsuzsi anyanyeleve magyar, az öné szlovák. A gyerekek mindkét nyelven értenek? Én már megszoktam a kétnyelvűséget, sokat értek. Mióta próbáljuk megtalálni a helyes utat a nevelés terén, Zsuzsi sok mindent szlovákul mond el, hogy megértsem én is, ne kövessünk el hibát. Megtörtént, hogy Zsuzsi elmagyarázott valamit Lucasnak magyarul, s én egészen mást mondtam neki. Izabella még csak pár szót beszél, de mindkét (Fotók: TV Markíza) nyelvet érti. Nem mindig, s éppen ez a szép, hogy az érzés mindig más. Hol nehezebb az alkalmazkodás: a színpadon, a kamerák előtt vagy a magánéletben? Három különböző dologról van szó, s ezen belül sem mindegy, hogy miről. Nehéz is választ adni... Otthon alkalmazkodnom kell a parnerhez, a gyerekekhez, valamikor talán egoista módon nem akarok alkalmazkodni, mert saját magamnak van szükségem arra az időre, hogy működni tudjak. A munkában alkalmazkodnom kell az előadás egészéhez, a rendező elképzeléséhez, másrészt itt is akadnak olyanok, akik nem akarnak alkalmazkodni, mert a saját sikerüket, elképzelésüket helyezik előtérbe. Amikor forgatni kezdtem, nagyon nehéz volt, mert az egyetemen nem tanítják a filmművészetet, az embernek magának kell megtanulnia, mert teljesen más, mint a színpad. Négy éven át, majd a nyitrai színházban is azt tanultam, hogyan kell beszélnem, hogy a leghátsó sorban is halljanak, lássanak, s amikor oda- álltam a kamera elé, mindezt minimalizálni kellett, mert ott minden gesztus, mimika óriási, meg kell találni a megfelelő mértéket, hogy ne legyen unalmas, hanem meggyőző. Számomra ez nem volt könnyű. Ha egyszerre kapna színházi és filmajánlatot, s választania kellene, hogyan döntene? Aszerint, mi lenne, kitől jönne... Itt sem könnyű a válasz, mert nagyon szeretnék filmet forgatni, de olyan kevés a lehetőség. Színházban játszottam, imádom a színpadot, szerepeltem ugyan filmben is, de még nem volt igazi nagy dobásom. Kétgyermekes apuka. Még a nagyobbik, Lucas születése előtt kicsit izgult, hogyan fog majd működni a család. Könnyen beletanult? Ahogy vesszük. Sok függ a gyerekektől is, hogyan tudunk együttműködni mi, szülők velük, s fordítva. Vannak napok, amikor minden simán megy, van olyan is, amikor minden sántít, pedig szeretnénk, hogy a dolgok jól működjenek, mert programot szerveztünk nekik, mert sietünk valahová, forgatunk, játszunk. Ez felnőttkorban is így működik... A kétnyelvű gyerekeknek talán valamivel nehezebb, de egyben gazdagabbak is. Lucas egyébként is nagyon szociális érzelmű, odamegy idegenekhez is, bátran kommunikál velük. Nagyon érzékeny kisfiú, Izabella meg nagy megfigyelő, háromnegyed órát is képes ülni a homokban, s figyeli a gyerekeket. Mint egy szivacs, magába szív mindent. Nagy természetjártó hírében áll, a falmászás is nagy szenvedélye volt. A gyerekek mellett is lehet folytatni? Nem annyira intenzíven, mint valamikor, de hála Zsuzsinak, aki nagyon áldozatkész, hetente háromszor elmehetek mászni. Ráadásul lehetővé tette, hogy a barátaimmal egy hétre Franciaországba is eljutottam. Most már Lucas is falat mászik, nem akkor, amikor én, de találok időt, amikor őt vihetem. Látom, hogy érdekli ez a sport. A felesége nem félti? Nem, annak idején eljött párszor, megismerte ezt a sportot, meg el is magyaráztam neki mindent, s kellő információk birtokában nincs mitől félnie. Urbán Klára 12 INTERJÚ PRESSZÓ ■ 2017. JULIUS 15. www.ujszo.com
