Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)

2017-07-14 / 161. szám, péntek

6 KULTÚRA 2017. július 14.1 www.ujszo.com „Szívesen próbálok ki új dolgokat" Havasi Péter szerint a színház olyan, mint a személyes találkozás a Skype-os beszélgetéshez képest Havasi Péter (Németi Róbert felvétele) JUHÁSZ KATALIN A kassai Havasi Péter friss diplomás színészként került a Thália társulatába, 2015 óta azonban szabadúszó, és a vizes vébé szinte valamennyi sportágát kipróbálta, a torony­ugrástól a vadvízi evezésen át a tíz kilométeres távig. Csinált önállá estet Márai-szövegek- ből, játszott filmben, groteszk szatírában, interaktív diákelő­adásban. Sőt, edzőként is kipróbálhatta magát, hiszen tanít a kassai konzervatórium színész szakán. Sokféle műfajba belekóstoltál, sokat vagy úton. Ezt a változatos­ságot hiányoltad a Tháliában? Egyszerűen nem akartam belesüp­pedni a napi rutinba. A társulat tag­jaként rengeteget dolgoztam, előfor­dult, hogy csütörtökön bemutatóm volt, kedden pedig már a következő előadás olvasópróbáján ültem. Nem volt időm alaposabban felkészülni egy-egy szerepre. Úgy éreztem, egy idő után olyan lesz ez, mintha gyár­ban dolgoznék. A szabadúszás per­sze nem méznyalás, de számomra a szabadság nagyon fontos. Kíváncsi, örökmozgó természet vagyok, szíve­sen próbálok ki új dolgokat, és nem szeretek egy helyben lenni. Márpedig a társulati lét helyhez kötöttséget is jelent. Az év kétharmadát most is Kassán töltöm, de sokat mozoghatok, oda megyek, ahova hívnak, és azt vállalom el, ami nekem is tetszik. A négy éve alakult Váci Duna­kanyar Színházat ezek alapján ne­ked találták ki, hiszen nincs állan­dó társulata, az egyes produkciók­ra meghívásos alapon érkeznek a színészek. Igen, az egy kreatív közeg. Ápri­lisban mutattuk be Hegedős László Rongylabda című darabját, ami egy 56-os történet. Egyszerű emberek küszködnek benne a sorssal, amely tévedhetetlen biztonsággal sújt le a jókra és emeli fel a gonoszokat. A lembergi Jaroszlav Fedorihin ren­dezte, nagyon erős képiséggel, le­hengerlő látvánnyal, sajátos hangu­lattal, szóval mindennel, ami az orosz színházat jellemzi. Nem először dol­goztam vele, ő rendezte ugyanott az Yvonne, burgundi hercegnőt is, amelyben Fülöp herceget játszottam. Sokat tanultam, volt alkalmam összehasonlítani a szövegcentriku- sabb, inkább a német hagyományok­ra építő magyar színházcsinálást egy teljesen más módszerrel. Fedorihin sosem jelenetekről beszélt nekünk, hanem képekről, amelyek megte­remtésében fontos szerepe van a vi­lágításnak, a zenének, a mozgásnak. Egyébként azt veszem észre, hogy tá­jainkon is egyre inkább dívik ez a faj­ta megközelítési mód, például Alföl­di Róbert is folyamatosan ilyen komplex, látványos, hangulatteremtő előadásokat rendez. Játszol A vonal című filmben is, amelyért Peter Bebjak pár napja megkapta a legjobb rendező díját Karlovy Varyban. Ez egy szlovák-ukrán koproduk­ció, a határon játszódik körülbelül tíz évvel ezelőtt, amikor virágzott a csempészet. Cigaretta, alkohol, ké­sőbb már emberek is szivárogtak át a határon, jól szervezetten. Tavaly ősszel forgattuk, a hazai magyar kol­légák közül Benkő Géza és Öllé Erik is szerepel benne. Augusztus 3-án mutatják be a szlovákiai mozikban. Én egy afgán menekültet játszom. A Saul fiához hasonló módszerrel dol­gozott az operatőr, három-négyper- ces snitteket vettünk fel, folyamato­san követett a kamera. Amit nem iga­zán szeretek a filmezésben, azok pont a gyors snittek, mert ilyenkor fél per­cem van, hogy megcsináljak valamit, miután másfél órát várakoztam a je­lenetemre. Négy perc alatt viszont már van idő játszani. Úgyhogy na­gyon élveztem a forgatást. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetem csak jogosítványt ad a színjátszás­hoz, a szakmát diploma után ta­nulja meg az ember. Még mindig így látod ezt? Igen, sőt tovább megyek: igazi szí­nész csak ötvenéves kora után lehet valaki. A fiatalok persze lelkesek, na­gyon akarnak, a szívüket kiteszik a színpadon, ugrálnak, bukfenceznek, hogy lekössék a nézőt. Aztán bejön az idősebb kolléga, és akkor is rá figyel mindenki, ha semmit sem csinál, csak ül és beszél. Én tényleg azért mentem a Színművészeti Egyetemre, mert ér­dekel a színház. Sok mindent megta­nultam, de több évtizedes szakmai ta­pasztalatot nem lehet tanítani. És per­sze bizonyos dolgokat is meg kell él­ni ahhoz, hogy hitelesen át tudd adni a színpadon. Azt vettem észre maga­mon, hogy minél több előadásban szerepelek, annál több bennem a kér­dőjel, annál jobban érzem a dolgok súlyát. Szinte már nyomaszt a teher, hogy minden kimondott szónak je­lentősége van. Elemző típus va­gyok, a konkrét színészi feladaton túl is foglalkoztat, miről szól, mitől áll össze vagy adott esetben miért esik szét az előadás, hogyan hatnak a nézőkre a különböző dramaturgiai elemek. Az interaktivitást többször is ki­próbálhattad, legutóbb a Vekker Műhely drámapedagógiai előadá­sában, amelyet iskolákban játszo­tok. A diákok körbeülik a szerep­lőket, és az a cél, hogy bele is szól­janak, véleményt mondjanak, amire nektek reagálni kell. Több színésztől hallottam már, hogy nem szeretik a váratlan helyzeteket, sőt kizökkenti őket, ha valami más­képp történik, mint előző este. En viszont imádom ezt a műfajt. Egyrészt azért, mert fogalmam sincs, mi fog történni a következő pilla­natban, másrészt azért, mert rögtön le tudom mérni a hatást. Ha a srácok sugdolóznak, nevetgélnek, akkor valamit rosszul csináltam. Ha vi­szont be tudom őket vonni a törté­netbe, akkor sikerélményem van. A Másik oldal című színházi nevelési előadás egy szlovákiai magyar fiú­ról szól, aki imád focizni, és jelent­kezett a zsolnai fociakadémiára, az­az vállalta, hogy színszlovák kör­nyezetbe kerül. Én játszom a fiút, és néha meg is szólítom a nézőket, ta­nácsot kérek tőlük, mit csináljak. Ha a játék során nem alakul ki közöt­tünk az a bizonyos kapocs, nem biz­tos, hogy választ kapok. Egy kőszín­házban nincsenek ilyen helyzetek. Persze, ott is lehet érezni, tetszik-e a nézőknek az előadás, de ehhez is­merni kell a közönséget. A kassai Tháliában már tudtuk, melyik bér­letes előadásra milyen összetételű közönség jön, de ha például tájolni mentünk, már nem mindig értettük, hogy azért vannak-e csendben, mert alszanak, vagy azért, mert nagyon figyelnek... Színészmesterséget oktatsz a kassai konzervatóriumban. Mi­lyen érzés tanárnak lenni? Inkább az a kérdés, mi az, ami át­adható. Meg lehet nekik tanítani, hogy ne álljanak háttal a közönség­nek, hogy értelmesen, artikulálva beszéljenek. Viszont kellenek bizo­nyos adottságok ehhez a szakmához, amik nem taníthatók. Nem hiszem, hogy könnyebb dolgom lett volna a felvételin, ha előtte konziba járok. Nekem a nyári színjátszó táborok se­gítettek sokat. Tulajdonképpen ott szerettem meg a színházat, ott tanul­tam meg, mit jelent szituációkban gondolkodni. Szeretek darabokat keresgélni, összeállítani egy vizsga­előadást, és a tanítványaimmal örü­lök, hajói sikerül. Pozitív visszaiga­zolásnak tekintem, ha az osztályom­ból valaki tovább lép, például felve­szik a színművészetire. Sosem gon­doltam volna, mennyire tud örülni egy tanár, ha a diákja jól teljesít. Hogyan látod a színház mint műfaj jövőjét? Optimista vagyok, szerintem a színházzal továbbra sem fog tudni semmi konkurálni, még a film sem. Mert a színház olyan, mint a szemé­lyes találkozás a Skype-os beszélge­téshez képest. Ott és akkor születik, a nézők szeme előtt. Egyszerre va­lóság és a valóság illúziója. Szerin­tem még egy rossz előadásból is több élményt visz magával az ember, mint egy rossz filmből. Az Yvonne, bur­gundi hercegnővel több fesztiválon vendégszerepeltünk, voltunk Len­gyelországban, Ukrajnában, és min­denütt sok előadást láttam. A szín­ház rendkívül színes és sokféle, tele van lendülettel, új ötletekkel, kísér­letezéssel, és minden stílus megta­lálja a maga közönségét. Szerintem az emberek egyre inkább ki vannak éhezve a személyes találkozásokra, a pillanat művészetére, és persze az ehhez köthető közösségi élményre. Arra, hogy ott legyenek, ahol törté­nik, történhet velük valami. PSZICHOLÓGIA- mesterképzés már magyar nyelven is Dunaszerdahelyen! ?w$m\ V •**40CM£»V A lengyel Warsaw Management University Dunaszerda- helyi Konzultációs Központja magyar nyelvű pszicholó­gusképzést indít magiszteri fokozaton. A képzés kétéves (négy szemeszter). A konzultációk egy szemeszterben kilenc alkalommal lesznek, háromszor hétfőn, kedden és szerdán, minden alkalommal 15.30-18.45 között. A képzés költségtérítéses, ugyanakkor az egyetem - az előírt követelményeket teljesítő hallgatók szá­mára - meghatározott összegű ösztöndíjat is tud biztosítani. Érdeklődni intézményünk elérhetőségein lehet: E-mail: info<®wmu.sk, sekretariatii7wmu.sk tel.: 0948/ 336 534, WEB: www.wmu.sk Újabb fesztivál díjazta az 1945-öt Budapest/Berlin. A legjobb rendezés díját kapta Török Ferenc az 1945 című filmjéért a 23. Berlin - Brandenburgi Zsidó Filmfesztiválon. Az 1945 „westemfilmeket idéző fekete-fehér képei már a kezdettől fogva lebilincselik a nézőt. Már most úgy érezzük, hogy ez a film a nagy klasszikusok közé kerül” - áll a film- kritikusokból álló zsűri indoklásá­ban. Török Ferenc alkotása 1945 au­gusztusának egyetlen napján játszó­dik. Egy felbolydult kelet-magyar­országi faluban mindenki a jegyző fi­ának az esküvőjére készül, miközben a vasútállomáson két zsidó férfi száll le a vonatról. Megérkezésük drámai folyamatokat indít el - mindenkinek szembe kell néznie önmagávl. Szán­tó T. Gábor novellájának filmes fel­dolgozásában Rudolf Péter, Szabó Kimmel Tamás, Sztarenki Dóra, An­gelus Iván, Nagy Marcell, Szirtes Ági, Szarvas József, Znamenák Ist­ván és Nagy-Kálózy Eszter alakítja a fontosabb szerepeket. A filmet az év elején a Miamiban megrendezett Zsidó Filmfesztiválon a narratív kategóriában a legjobb al­kotásnak választották, a Washingtoni Zsidó Filmfesztiválon közönségdíjas lett, közben pedig a Berlinale Pano­ráma szekciójában is nagy sikerrel szerepelt, a közönségszavazatok alapján a harmadik díjat nyerte el. Magyarországon az áprilisi bemutató óta 30 ezren nézték meg az 1945-öt, és továbbra is műsoron van a buda­pesti és a vidéki mozikban. (MTI, ú) MP170428

Next

/
Thumbnails
Contents