Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-01 / 151. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JÚLIUS 1. 1 a TARCA A SZALONBAN Lanczkor Gábor: Tél végén H étköznaponként kétszer is megjárom autóval oda- vissza a Balaton- henye és Köveskál közötti utat, és mint egy tetoválás, mostanra tökéletesen belém ivódott megannyi részlete. Szemetel az eső, köd van, olvad a négyhetes jég az udvaron. A tócsák mintha alulról bugyborékolnának. Hangos, visszhangos csöppenések. Olyan akusztika, mintha teteje lenne a kennek. A föld még fagyott, nem issza be a vizet. Majd egy év után egy hétig újra Szegeden. Próbálom elképzelni, mi lesz a kerete a mindennapjaimnak, ha másfél év múlva visszaköltözünk ide. Egyelőre kevés sikerrel. Jó volna valamelyest megtanulni spanyolul. Megint sokat, nagyon sokat olvasni; irodalomról írni. Megint zenekarban zenélni. Bejárni a Marosszöget. A makói régi református temetőben fölkeressük a feleségem anyai nagyapjának a sírját, majd Maros- leién a nagyanyjáét. Szabályszerűen ráront érzékeimre a látvány nyersessége: omladozó, nyers téglafalak a hátsó udvarokban, hullámpala kerítések, magas krisz- tustövisfák között a saját levágott gallyaikból rakott sövény. Fagyott gaz. A feleségem nagyszülei korán haltak (előbb azért elváltak); én már egyiküket se ismertem. Mikor, mert jön a romlás s a hideg, öldösni kezdik vak lárváikat a kétségbeesett lódarazsak, s gyúl a bükk s a nádasok rőtlenek és ázottan és súlyosan pereg a sárba a lomb, s hályogos a nap, s roppant kerékként vészes varjuhad károgja tele a forgó eget w Ott, a fagyott földön tipródva kijelentettem magamban, hogy költő leszek Vajon hány ember tekintete siklik át egy naptári évben ezen a fantasztikus szakaszon? Nyolcé-tízé? Hol van ez a vers, hol van igazából? (egy csukott könyv lapjai közé rejtve). Meghökkentő, hogy még mindig vannak hangok, amelyek komoly ambícióval állítják, hogy Ady mégsem volt késésben Baude- laire-hez képest, mert művészetének tartalmilag és formailag is gyökeresen mások a hangsúlyai; hogy recsegő-ropogó nyelvével és keleties formakészségével Balassi alanyi jogon, Shakespeare-től függetlenül is lehetett nagy reneszánsz költő, és így tovább. Arany János esztétikáját, amelynek íve Homérosztól Bartókig ér, ugyan miért kéne Mallarméhoz mérni? Megkésettség? Döbbenet. „Szerette a természetet, nagyon szeretett gombázni” - cseng a fülemben a szomszédom fölött tartott temetési beszédből. És: ,A Szilágyi Ferencek életéről nem írnak regényt.” Nyolcvanéves korában meghalt a görög-római Jannis Kounellis, aki a kortárs képzőművészek közül a legkomolyabban befolyásolta poétikai vízióimat. Egy hónap múlva töltöttem be a tizenötöt, január volt, kevéske vagy talán semennyi hóval, aznap volt az apám temetése. Kimentem egyedül a köcski nadrágszíjtelek végébe, az akáckarókból összerótt kerítésen túlra, a fölhagyott veteményeskertbe, ahonnan azért nem látszott a Kis-Somlyó, mert eltakarta a szántóföld másképpen láthatadan hajlata. Ott, a fagyott földön tipródva kijelentettem magamban, hogy költő leszek - nem sok hasonló élességű, cezúraértékű pillanatra emlékszem kamaszkoromból. Kounellis jókora ólomdarabot helyezett egy ágykeret rugóira, és tyúktojást egy vaslap polcára. Mindennek látszólag nem sok köze van a korai görögség formakultúrájához. Akkoriban (elsős gimnazista voltam) azzal kísérleteztem, hogy antik metrumokba, alkaioszi, szap- phói strófákba, aszklepiadészi szakaszokba tördeljem mindazt, ami - így visszanézve azt kell mondanom Jannis Kounellis: Cím nélkül (1980)- pusztán vizuálisan foglalkoztatott. Nem az úgynevezett gondolataimat. Azúr vizet hasító delfinek vagy hófoltos táj - az alkalmazható formát kizárólagosan az antik versszakok jelentették számomra. Közölhető versem (sőt, semmilyen versem) nem maradt fönn ebből az időszakból, csak valami friss, üde íz bennem az emlékükkel. Tíz évvel és három hónappal az apám halála után, 2006 áprilisában részt vettem a nápolyi Museo Madréban tartott retrospektív Kounellis-tárlat megnyitóján. Ott voltak a híres lovak is; tíz eleven ló lett Cím nélkül kiállítva a földszinti nagyteremben. Tetszett a szaguk. Egy festő barátom hívta föl figyelmemet (csak úgy mellesleg) a Kounellis-életműnek a korai hellén korból visszacsengő asszociációira; egy üvegszilánkokkal teletömött férficipőre hivatkozott (a műtárgy nem volt ott a kiállításon, a művész lakásán látta Rómában). Bár a görögök archaikus korszakában nyilvánvalóan se efféle cipő, se üvegszilánk nem volt raktáron, rendkívül revelatívnak találtam ezt a megállapítást. Mintha visszamenőleg is átragyogtak volna belülről a poétikai törekvéseim. Miután elhagytam az antik strófaszerkezeteket (egyetlen vers van az első kötetemben, ami alkaioszi szakaszokban íródott), főként rímtelen jambikus verseket írtam. De írtam rímeseket is. Amikor a London- könyvön dolgoztam, ügyeltem rá, hogy a lehető legtúlzóbb módon használjam a központozást. Ahová csak tudtam, pontot tettem. Ügy hittem, ezáltal a verseskötetem egy olyan kőépület hasonlata lesz, ahol az elemek egymásba rögzítésénél nem használtak semmiféle kötőanyagot, vaskapcsokat se, semmit, pusztán a tömbök illesztése és a nehézkedés, ami egyben tartja a boltozatot és a falakat. Ez, a harmadik volt az első kötetem, amiben már tudatosan rímeltem, nem pusztán a rím technikai szépségére ügyelve. Mit olvas? Peter Balko író Őszintén: az utóbbi három évben kevesebbet olvasok De az írás is olvasás. És fordítva. Ezért úgy szeretek írni, ha körbevesznek a könyvek. Ujjammal a gerincüket simogatom, kibelezem őket, vagy tanácsért esedezem. Egy szóért, egy mondatért, egy fejezetért. Vagy pofonért. Ott van az asztalon Borges novelláskö- tete, Kristóf Ágota Nagy füzete, Burroughs Meztelen ebédje, Peter Borkovec versei, a kedvencem, Václav Pankovčín Három nő a diófa alatt című novellája, Krasznahorkai László Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című opusa. Aztán van az éjszakai vagy kora reggeli olvasás diszciplínája. Az Absynt kiadó könyvei, amelyek izgalmas riport-szépirodalmat hoznak a hazai könyvpiacra egyre nehezebben legyőzhető heggyé tornyosulnak az ágyam mellett: ott van a bonyolult közel-keleti geopolitikai térképet leíró Pawel Smoleňski könyve (Oči zasypané pieskom), Elisabeth Asbrink műve a második világháború apokalipsziséről a látszólag harmonikus svéd tengerparton, Szvedana Alekszievics A háború nem női mesterség című könyve, amely az özvegyek, szakácsnők, tábori nővérek, női mesterlövészek és harckocsizok szemszögéből írja le a háború borzalmait. S ott van még a cseh Bianca Bellová vékony regénye, a Tó (Jezero, 2016), amely az év könyve lett, és megkapta a Magnesia Litera. Ez egy titokzatos történet egy Nami nevű fiúról, aki haldokló, utópisztikus tájon vándorol a világ végén, amelyet egy kiszáradó toxikus tó szegélyez, s holtrészeg orosz katonák, valamint emberi roncsok lakják be, akik rég elfelejtették az emberiességet, a megértést, a szeretetet. S nem hiányzik Agda Bavi Pain, a szlovák irodalom fenegyereke, aki ellentmondásos, éles, mégis sebezhető, pont úgy, ahogy utolsó elbeszéléskötete, a Východ z raja (KK Bagala, 2016). Borbély Szilárd szépséges-szomorú könyve, a Nincstelenek (Kalligram, 2015), amely a gyerekhős szépítő, egyben lecsupaszító optikájával beszél a határtalan szegénységről és az emberi kegyedenségről. S az utolsó mondatok nem szólhatnak másnak, mint Albert Manguel argentin-kanadai írónak, a vak Jorge Luis Borges „felolvasójának”, a Buenos Aries-i Nemzeti Könyvtár igazgatójának, aki a hazai közönségnek is bemutatkozott az idei pozsonyi könyvfesztiválon, a BRaK-on. Könyve, Az olvasás története (Hőst, 2009) esszenciája mindannak, aminek a szerző a szakmai és személyes életét is feláldozta: a képzelet és az irodalom szeretetének. A könyv külön fejezetet szentel az olvasónak, mert a szerző az olvasást - csakúgy, mint az írást - ajándéknak tekinti, amely lehetővé teszi, hogy olyan helyekre hatoljuk, ahova csak a kiválasztottak léphetnek be. SAROKPONT Agyvizek S látszik, kedvez % a kánikula a disztópiáknak. Ma többször is belefutottam egy közösségi hálón megosztott videóba: Mi lenne, ha újra létrejönne az Osztrák-Magyar Monarchia? A gondolatfutam lényege, hogy a száz évvel ezelőtti dualista államközösség területét a mai térben jelöli ki. Racionális számokból indul ki (statisztika), az eredmény mégis irracionális. Európa második legnagyobb államának lenni kétségkívül nagy dicsőség, megéri miatta demenciába esni. Harminchat fokos élettérben égünk, s te nem ápolsz, anyánk — füt át az agyamon. Ezek szerint már a memoriterek olvadási fokát is elérte fejemben a kollektív hőhullám. Gyorsan felütöm a Kései siratót, hogy visszaidézzem, de már nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy az anya-gyermek dichotómiát országok viszonylatában értelmezzem. (Huh, így még keményebb.) Meg aztán akárhonnan nézem is ezt az Európa közepére berajzolt egykori birodalmat, nekem valahogy csonkának tűnik a jelenlegi EU-s térséghez képest. Nyilván el vagyok kanászosodva, az a baj. Túl sokat utazgattam údevél, pénzváltás és tolmács nélkül. Bár igaz, ami igaz: a négymillió négyzetkilométeres schengeni övezetnek általában csak a tömegközlekedéssel bejárható részét használom. Nekem is csak mentálisan nőtt meg a szállásterületem. Elvben persze tudom, hogy mellőznöm kellene a posztfaktuális korszak instant megoldásokat kínáló mentális termékeit, és főleg a róla való traccsot a virtuális térben. De mit csináljak az elveimmel olyankor, ha a több ezer lelkes magyar kommentelő egyike éppen szembejön velem az utcán, aki ráadásul ismerősöm? Hogy köszönjek neki? Adjisten, tekintetes uram, instállom alássan, hogy áll mostanság a monarchia GDP-je? A turistákkal már elnézőbb az ember. Belenyugodtam, hogy csak akkor vagyok barátságos bennszülött, ha a nap bármely órájában meg tudom mondani a dóm csúcsán lévő korona méreteit. A cerebro-spinalis liquor csak akkor forr fel a fejemben, amikor az egykori koronázó város nyelvi állapotait kéri számon rajtam valaki. Kedvem lenne ilyenkor meginvitálni őt egy hűs sörkertbe, hogy nocsak, válasszunk magunknak stílust az 1563 és 1835 közötti korszakból, és diskuráljunk! Ki legyen az? Gyöngyösi, Mikes Kelemen, Csokonai? A, dehogy van kedvem! Melegem van. Inkább otthon maradok, és megpróbálom magamat saját gyártmányú képzetekkel lehűteni. Elképzelek egy turistát, aki - mielőtt koronázni menne az eurózónába - megnézi a városi tömegközlekedés végállomásait. És facepalm. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
