Új Szó, 2017. július (70. évfolyam, 151-175. szám)
2017-07-08 / 156. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JULIUS 8. 17 Babiczky Tibor: A világ válasza ellen M inden változik. Erre utal Hé- rakleitosz sokat idézett mondata is, miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Csakhogy ha a folyó pillanatnyi képe - összetétele, víztömege stb. - változik is, a folyó attól még nem szűnik meg folyónak maradni. Természetesen, kérdés, hogy a külvilág változásai okoznak-e bennünk elmozdulást, vagy - éppen ellenkezőleg - megérlelt, belső átalakulásunk változtatja meg a világot körülöttünk. A válasz - mint az esetek döntő többségében - talán a kettő között, félúton keresendő. Környezetünk, illetve környezetünk bevett szokásai változnak; ez már csak a társadalmat alkotó egyének sokaságából is következik. Márpedig ha a sokaságot alkotó egyének változnak, adja magát, hogy mi magunk sem maradunk mozduladanok. Ha pedig ez így van, az is könnyen belátható, bogy minden egyes alakulással újabb nézőpontból tekintünk a világra, magyarán: mást veszünk észre, mást szűrünk le belőle. És éppenséggel fordítva is elgondolható a sorrend. Mi is változott például? Amikor ötéves voltam, senki nem hallott még autós gyerekülésről, okostelefonról vagy internetről. Sőt, gyerekjogokról se nagyon. Nem volt démo- nizálva a dohányzás - a nagy családi ebédek után vágni lehetett a füstöt keresztanyámék lakásában —, bár egy kissé mindenki nehezen vette a levegőt. Igaz, utóbbi nem a légúti betegségeknek volt betudható, hanem a szabadság hiányának. Hogyan gondolkodik egy gyermeki Mindig önmagából kiindulva, egyfajta kérlelhetetlen, mégis bájos önzéssel. És mi az, ami nem változott? Ami nem tudott változni? Például ez: .Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.” (lKor 13:11.) Nézem a két lányomat - a nagyobbik hét-, a kisebbik négyéves Joaquin Sorolla: Gyerekek a tengerparton Valenciában (1916)-, amint „így cselekednek”; beszélnek, gondolkodnak, ítélnek. Bekötve az autós gyerekülésbe, zenéket hallgatva az internetről, egy dohányfüstmentes lakásban. Mi változott? Szeretnénk hinni, hogy nagyobb biztonságban vannak. Hogy egészségesebbek. Pedig - könnyen belátható - ez nincs így. Hogyan is folytatódik a fentebb idézett Korinthusi levél? „De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.” Talán itt vérzünk el a legtöbben. Vegyük csak sorra. „Úgy beszéltem, mint a gyermek.” Hogyan beszél egy gyermek? Keresetlenül, őszintén, tekintet nélkül a befogadóra. „Úgy gondolkodtam, mint a gyermek.” Hogyan gondolkodik egy gyermek? Mindig önmagából kündulva, egyfajta kérlelhetetlen, mégis bájos önzéssel. „Úgy ítéltem, mint a gyermek.” Hogyan ítél egy gyermek? Azonnal, egyetlen nézőpontból és latolgatás nélkül. Mindezeket figyelembe véve felmerül a kérdés, melyikünknek sikerült „elhagyni a gyermek szokásait”. Ha pedig nem sikerült, akkor mi alapján nyilvánulunk meg a világban? Tényleg az a fontos, hogy ki milyen szerepet játszik, és hogy a szerepébe hogyan képes beilleszkedni? Tényleg a szerep fontos? Irvin D. Yalom, a Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora szerint „a pszichoterápia szempontjából négy kiemelkedő bizonyosság létezik: a saját és szeretteink halálának elkerülhetetlensége; a szabadság, amely lehetővé teszi, hogy az életünket úgy éljük, ahogy akarjuk; a végső pillanat magánya; és végül az a tény, hogy az életnek nincs egyértelműen meghatározható értelme”. Ezek azonban nem csupán a pszichoterápia, de egyéni életünk meghatározó tényezői is. Az elsőre nem gondolunk, a másodikról - sok esetben - önként lemondunk, a harmadikat elfojtjuk, a negyediket behelyettesítjük valami lényegtelennel. És ezt a sok tagadást, jobb híján, az életünknek nevezzük. „Föl kell mutamom a magam válaszát, különben csupán a világ válaszára hagyatkozhatom. Ez az a személy fölötti életfeladat, amelyet csak kínkeservesen valósíthatok meg” - írja C. G. Jung az Emlékek, álmok, gondolatok című könyvében. Ha körbenézünk, és látjuk a válások számát, vagy környezetünkben a puszta megszokássá és csöndes gyűlöletté fajuló házasságokat, a széthullást, az elhidegü- lést, felmerülhet a kétely a „világ válaszával” kapcsolatban. Valóban a legfontosabb feladat megtalálni a saját válaszunkat. Semmilyen sablon - se a tegnapi, se a mai, se a holnapi - nem illeszthető rá a valódi életre. Az életünkre. A valódi élet pedig - talán - ott kezdődik, hogy tisztába kerülünk magunkkal, és kísérletet teszünk megérteni a másikat. Ahogyan Joseph Joubert, 19. századi francia gondolkodó megfogalmazta: „Amit ki tudsz bogozni, ne vágd ketté”. Kezdetnek egészen jó lehet. Sánta Szilárd irodalmár Nemrég fejeztem be Földényi F. László csodálatos könyvét, A melankólia dicséretét, mely erős hatással volt rám, és úgy vélem, még többször visszatérek hozzá. A könyvet nem csak melankolikusoknak ajánlom, de kétségkívül igényel egyfajta ráhangolódást. Minden kornak megvolt a maga melankólia fogalma; a köznyelvben gyakran a szomorúság vagy a mélabú szavakkal helyettesítik, holott ez a jelentésszűkítés pontatlan, mivel a melankólia nagyon sok hangulatot felölelhet. Olyan árnyékként vetül egy-egy korra, amely „a világot a visszájáról engedi látatni”. A „melankólia (...) belső erő, aminek birtokában az ember másra figyel, máshol fedezi fel azt, amit korábbi civilizációk »lényegnek« neveztek, s szakadatlanul rákérdez minden olyasmire,-ami látszólag magától értetődő és evidens”. A gazdag kultúrtörténeti anyagot mozgató esszék egy olyan univerzumba engednek belépni, ahol a rendező elv nem világos - túl van renden és rendezetlenségen; zavarba ejtő és értelmezhetetlen, mint Dürer Melancolia I. rézkarcán a polihedron vagy Kubrick 2001: Űro- düsszeia című filmjében a monolit. Földényi érzékletesen megmutatja, hogy a melankólia ellenáll a logikai meghatározásnak, a fogalmi körbekerítésnek, folyamatosan mozgásban van, nem ismer célt, irányt vagy nyugvópontot. Nem véletlen, hogy mindig gyanakvással figyelték a napos oldalon állók. Az esszék azért is élvezetes olvasmányok, mert a szerző pontos, nem mesterkélt nyelven fogalmaz. A könyvön azt is lemérhetjük, vajon képesek vagyunk-e még a digitális kultúra és a szétszórt figyelem korában az elmélyült, fókuszált olvasásra. SAROKPONT Zsinórban A vakáció se teljen izgalmak nélkül, gondolhatta főpedagógusunk, mielőtt az állami oktatási programot egy kiegészítő rendelettel megfejelte. Eddig nem szorult szabályozásra a sztenderd írás oktatása, neki is az utolsó pillanatban jutott eszébe, hogy közel száz iskolában ellehetetlenítsen egy sikeres innovációt, ami egyébként egy huncut centjébe se kerül. Szeptembertől csakis folyóírást tanulhatnak az elsősök. Egységesen. „Píšte všetci modrým perom, iná farba nebude...” - harsogták kórusban a malom-völgyi koliban vizsga utáni bulik alkalmával a kultikus Underground nótát a pedagógusjelöltek: „mindenki írjon egyforma óóó-t, egyforma ááá-t”. A nyolcvanas években az ellenszegülés himnusza volt diákkörökben. Akkor, amikor Plavčan még elvtársként elmélkedett közoktatásunk homogén jövőjéről. Nincs abban tehát semmi meglepő, hogy miniszteri működését is - kitűnő arányérzékkel - a kötelező irodalom reformjával kezdte. És akkor is mi szúrta leginkább a szemét? A szocreált kifigurázó termelési regény. Tiszta sor. Nulla szövegértés. Tudom, kicsengettek már, de nekem lenne néhány kérdésem, mielőtt gondolkodóba esnék a döntés észszerűségén. Először is, milyen tradícióval tetszik érvelni? A normaírás koronként változik, hagyományunk szerves része, hogy nemzedékek csodálkoznak rá egymás betűvetésére: dőlésszögekre, zónatávolságokra, hurkokra, kacskaringókra. Egy mai gyerek iskolán kívül alig találkozik gyöngybetűs folyóírással. Mi, a hivatkozási alapnak szánt korosztály is vegyesen használjuk az írott és nyomtatott betűket. És nem normatörésből. Hanem mert az írásmód idővel individualizálódik, belevetül a tollforgató folyton változó személyisége. Már ameny- nyiben az illető forgatja a tollat, és nem csak SMS-ben, e-mailben kommunikál. A zsinórírást európai hagyományként védeni hatásos érv. Éz abból is látszik, hogy az oktatási reformokban élen járó finneken kívül csak óvatos duhajkodásokra került sor a nyomtatott betűs kézírás elterjesztése terén. Üdítő kivételnek számít a csehek Comenia Scriptje, amit alternatívaként a mi alapiskoláinkban is oktattak. A humanista íróiskolákban használatos írástípusból, a humanista kurzív minuszkulából megalkotott nyomtatott betűket könnyebben kanyarintják a balkezesek és a disz- gráfiások is, sőt, állítólag a kicsik örömüket lelik a betűvetés elsajátításában. Még hogy öröm! Az oktatási követelményrendszerben? Azt már hozzá se merem tenni, hogy idővel két-három betűs ligatúrákat is megengednek maguknak a kis individualista nebulók, azaz maguktól kapcsolják össze a betűket. No, most mi lesz? Vakáció. És remélem, egy kis töprengés is, miniszter úr. Inspirációnak nem ártana karoling írásreform előtti kéziratokat lapozgami, folyamatos kézmozdulattal rótt sorokat silabizálni. Ha nem is vonja vissza a rendeletet, legalább tisztázzuk, mit jelent írástudóéknál a hagyomány. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
