Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-24 / 145. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JÚNIUS 24. í 1 Medúza (2000) »Varga Emőke (Dunaszerdahely, 1965) Tanulmányait Pozsonyban, az Iparművészeti Középiskolán (az akkoriban valóságos szellemi oázisnak számító „Šupkán"), majd a Képzőművészeti Főiskolán (1984-1991) végezte. Mesterei közül Rudolf Fila személyét érdemes kiemelni. Diploma- munkáját 1992-ben Martin Benka-díjjal jutalmazták. A kilencvenes évek elejétől a szlovákiai képző- művészeti szcéna rendszeres, a szakma által is számon tartott szereplője. 1999-ben (miután az előző évben már döntősként szerepelt) elnyerte az év fiatal szlovákiai képzőművészének járó TONAL-díjat (az Oskar Čepan-díj elődjét). 1997-től a Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola Festészet Tanszékének oktatója. Munkáit a közelmúltban a Nyitrai Galériában megrendezett retrospektív kiállításon láthatta a hazai közönség. Pozsonyban él és alkot. hogy afféle par excellence „női alkotásokat” kívánna létrehozni. Mindenesetre a sajátos, érzékeny anyaghasználat és a motívumképzés terén is érezhető, hogy a szerző árnyaltan, igencsak személyes ihletettség által vezetve - ugyanakkor némi távolságtartással és szkepszissel - nagyon is reflektál a „nőként való lét” alapvető kérdéseire, a nőiséghez kapcsolódó társadalmi amnéziákra, evidenciákra és beidegződésekre - illetve a női (anyai, házastársi, háztartásbeli) én-szeletek és szerepszemélyiségek szorításában kibontakozó privát hétköznapokra. Ennek az igénynek és inspirált- ságnak a leglátványosabb (és legismertebb) dokumentuma a Medúza című installáció (2000) — az élőlényszerű, a mennyezetről alácsüngő méretes textilstruktúra, amely egymáshoz varrott melltartókból áll össze, egy zavarba ejtően dekoratív (ugyanakkor erősen konceptuális ihletettségű) lakberendezési artefaktumot hozva létre. Hasonló jelentéstartalom hatja át aTársaság című objektsorozatot is, melynek legmarkánsabb darabja egy női selyem hálóingbe öltöztetett ebédlőasztal (amely eredendően mintha szintén csak egy térbelivé terjesztett - itt és most feminin szerepbe kényszerített — táblakép lenne, különféle vágyak és ingerek terepasztala, projekciós felülete). Az ezredforduló tájékán születnek a Fejfedők sorozat darabjai - így a Rózsaszín zakó című is. Ezeket szemlélve úgy tűnik, szintén afféle kiterjesztett, funkciót váltott „képtestekről” van szó, amelyek így, fantáziabéli ruhadarabokká lényegülve elsősorban az elzárkózás-megmutatkozás egymást éltető-létesítő kettősségéről, az énkép és az énhatárok kijelölésének problémáiról, a privát és a nyilvános szférák konfliktusokkal terhelt kapcsolatrendszerérői, az ént védő (de legalább ennyire létesítő, újraalkotó) maszkok, álarcok és korzettek fontosságáról beszéltethetőek. Csallóköz Aztán van úgy, hogy éppen a művek befogadásának, vizsgálatának közege, kontextusa kerül (olykor ironikus felhanggal) a szerző érdeklődésének fókuszába. Az Agyamon ülsz! című bútor-objekt például - azon túl, hogy joggal tekinthetjük autonóm műalkotásnak - az elcsigázott galérialátogatók pihenőhelyeként is szolgálhat. A hely szelleme, topográfiája, az adott kiállítótér logikája, sajátosságai kerülnek előtérbe Varga Emőke térinstallációinál is. Például a Csallóköz című alkotásnál - a szerző egy cseppet sem idilli fővárosi lakásbelsőben (minimális beavatkozásokkal: haragoszöld műpázsit, locsolóslaug, a falakon körbefutó akvarellszerűen légies, festett fríz) kísérli meg a szűkebb értelemben vett szülőföld auráját, hangulatát megidézni, egyszersmind a megidézés és hű ábrázolás lehetetlenségét, a két (mentális, szociális, biológiai) környezet közti bizarr, feloldhatadan kontrasztot is tematizálva. Csanda Máté művészettörténész Cikkünket Varga Emőke archívumából származó felvételekkel illusztráltuk. a Sütőformák ciklus darabjai - a kör alakú, tortaformában készre sütött, domborműszerű szín- és anyagkompozíciók, telis-teli gusztusos, horpatag dudorokkal és fosszíliaszerű zárványokkal, hol az informel (és a foltfestészet), hol pedig a pop art képi világát idézik. Pár pillanat szemlélődés után egyértelművé válik, hogy a tarka ömlenyek jó része műanyag mütyürökből és gyerekjátékokból áll össze. Ezek az intelligens humorral teli munkák mintha egyszerre kóstol- gatnák-feszegetnék a képhez mint kulturálisan-szociálisan meghatározott médiumhoz kapcsolódó diskurzusokat (tortaforma mint képkeret, a harsány sütemény mint tondó stb.) - ugyanakkor a nőiséghez fűződő (sajnos még mindig) közkeletű sablonokat, sztereotípiákat, nemi szerepkonvenciókat is (a folytonos kreativitás elvárásának terhe alatt élő művész és tanárember, aki egyben anyuka, feleség és háztartásbeli is). A feminizmus-kérdés Ez a „feminizmus-kérdés” amúgy is gyakran visszaköszön Varga Emőke alkotásait figyelve. Egy biztos: a szerző munkáiban nem az aktuális (poszt) feminista diskurzusok teorémáinak és kitudja mijeinek tételes, programszerű illusztrálására (vagy tudományos-dokumentaris- ta igényű vizsgálatára) vállalkozik. Hál 'Istennek azt sem mondhatjuk, Hidegfront (2010) ►
