Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-17 / 139. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JUNIUS 17. IS Pénzes Tímea: Gyűjtőd a könyveket? ď ^ egezte nekem W _ egyszer a kérdést rTT az egyik isme. I M rősöm, amikor J M-mJ a könyvesszekrényem előtt állt, és én nem igazán tudtam, mit is válaszoljak. Nem, nem gyűjtöm a könyveket, csak egyszerűen vannak könyveim, és sok van belőlük. Szeretem körbevenni magam velük. Szeretem, ha ott vannak, ahol én is vagyok. Világéletemben sok könyv vett körül, és ez bizonyára a jövőben sem változik. Mindenféle könyvet szeretek, bár leginkább a sajátjaimat, amelyekhez történetek fűződnek. Jólesik kézbe vennem őket, beléjük lapoznom. Néha elég csak rápillantanom a gerincükre, és máris belecsöppenek az egykor olvasott történet kellős közepébe, vagy átjár az a bizsergető érzés, hogy belekóstolhatok egy új történetbe. És felbukkanhat az emlékezetemből egy homályba veszett személy, aki nekem ajándékozta, aki után rám maradt, eszembe juthat, kivel, hogyan vásároltam. A könyvekre ugyanis sok-sok rétegnyi történet rakódik. És szeretem a hangulatot, amit árasztanak, kívülről, belülről. Nem kell nekem több. Ennyi untig elég. Ott lenni benne a könyvben, behabzsolva, olyan mélyen, hogy ki sem látszom belőle. Azt azonban nem állítanám, hogy gyűjtöm a könyveket. A gyűjtésről tinikorom jut eszembe, amikor bélyeget, képeslapot, gyufasdobozt halmoztam fel minden mennyiségben, csak azért, hogy újra meg újra kézbe vehessem, nézegethessem egyre tarkább és egyre növekvő gyűjteményemet. Ha gyűjteném a könyveket, minden könyv kellene. De nekem nem kell minden vagy bármilyen könyv, csak olyanok, amelyeket magaménak érzek. Amelyek valamilyen módon megszólítottak, egy ismerős vagy egy idegen véleménye alapján, könyvbemutatón, felolvasáson, recenzióban, könyves blogon vagy bármilyen más fórumon. Leginkább azonban úgy, hogy kézbe vettem őket, beléjük kóstoltam, és velem akartak tartani. Ha tudomást szerzek egy jó könyvről, betérek könyvesboltokba, felkutatom neten, előkerítem antikváriumban vagy a föld alól is. De néha csak könyvek közt akarok lenni, könyvfesztiválon, könyvhéten, felolvasásokon, könyvtárakban, kultúrkávézókban, és nem akarom, hogy velem tartsanak. Többnyire azonban szeretnének hazajönni velem, és így lassan any- nyi könyvem lesz, hogy kiszorítanak a lakásomból. Bár oda még nem jutottam, de nincs ellenemre a kép, hogy kívül-belül könyvekben lubickoljak. Sok könyvet azonban nem tudok megtartani, egyszerű helyszűke miatt. Vagyis hely még csak lenne, de nem tölthetem ki lakásom minden egyes zugát könyvekkel. A sajátjaim mellett ráadásul mások könyveit is „tárolom”. Hozzánk csapódtak ugyanis barátaink könyvei, akik odaajándékozták vagy kölcsönadták őket - idővel kiderül. Vannak ugyanis olyan ismerőseink, akik könnyebben mondanak le Ha gyűjteném a könyveket, minden könyv kellene. De nekem nem kell minden vagy bármilyen könyv, csak olyanok, amelyeket ma\ tárgyakról, mint én, legyenek azok akár könyvek, főleg, ha sokat vannak úton, külföldön élnek, albérletről albérletre vándorolnak. így kötött ki nálunk többek közt sok fotóalbum meg gyerekkönyv. Én féltve őrzöm a régi könyveimet. Kötődöm hozzájuk. Foly- tonosságot jelentenek. Jó érzéssel tölt el, hogy gyerekeim ugyanazt a könyvet fogják a kezükbe, amiket a nagymamám, az anyukám és én. Jean-Baptiste-Camille Corot: Az olvasó lány (1886) De mondanom sem kell, mennyire örülünk az ajándékkönyveknek és annak, hogy mások tőlünk eltérően vélekednek a „könyvgyűjtésről”... Én is tudok azonban könyvet adni, sőt a legnagyobb szeretettel és lelkesedéssel. így ajánlottuk fel édesapám sokszobás könyvtárát jóval nagyobb könyvtáraknak. Kiválogattuk közülük a szívünknek kedveseket, hogy velünk maradjanak, de egy óriáskönyvtárnyi könyv nem fért volna el a lakásunkban a saját könyvtárnyi könyveink mellett, bárhogy is vágytunk volna rá. fontosabbnak tartottam, hogy mindenki hozzáférjen, akinek szüksége lehet rá. A saját könyvtáramból viszont csak kölcsönözni vagyok hajlandó. Szeretem visszakapni a könyveimet. Ragaszkodom hozzájuk, főleg, ha kedves könyvemről van szó. Amiben sokszor nyomot hagyok, főleg a sorok végén és a lapok alján. Régi tanáraim feddésének ellenszegülve, akik hangoztatták, hogy ne bántsuk a könyvet - ne húzzunk alá, ne ka- rikázzunk be, ne rakjunk írásjeleket a sorok mellé, mintha a ceruza vagy a toll sebet ejtene a könyv testén. Én a jegyzetelést és az aláhúzást sosem éreztem hántásnak. Sokkal inkább annak volt a jele, hogy valami megtetszett, felkeltette az érdeklődésem. Kiemeltem a lényeges információkat, egy-egy szép képet, egy jó gondolatot. Amikor felütöm, azonnal a szemembe tűnik, és máris visszalibben valami abból az élményből, amit olvasás közben nyújtott. De továbbra sem mondanám, hogy gyűjtöm a könyveket, ahogy azt sem mondanám, hogy gyűjtöm a ruhákat vagy a cipőket, csak megveszem jó esetben azt, amire szükségem van, ami megtetszik. A könyvekkel is így vagyok, csak jóval szorosabb a kapcsolatunk. Ott a helyük bennem, és ott a helyem bennük. Nem gyűjtöm őket, de van bennem egyfajta önzés. Szeretem, ha a közelemben maradnak. Nem elég, hogy megmaradnak bennem, szükségem van magára a tárgyra is. Nem tudok lemondani róluk. Ezért veszem körbe magam a nekem fontos könyvekkel. Azokkal, amelyek a szívemhez nőttek, és azokkal, amelyek remélhetőleg oda kívánkoznak. Ezért nem ajándékoztam még könyvet „csak úgy”, egy teljesen ismeredennek. Habár végtelenül szimpatikus számomra az a kezdeményezés, ami névtelen ajándékozásra szólít fel. Hagyj ott egy könyvet a pádon, a trolin, a vonaton, ba már elolvastad. Hogy valami, ami már rád talált, rátalálhasson másra is. Nem egy barátra, egy rokonra, hanem egy vadidegenre. Akiből - egy könyv révén - barát, rokon lehet. Mert összekapcsol bennünket valami nagyon fontos: egyazon könyv elolvasásának az élménye. Szeretnék egyszer idegennek is ajándékozni. Menni fog. Csak két példányt kell vennem egyik kedvenc könyvemből. y«-;’ v_________^ t (\M/ iTw $ Hevesi András *•»>«• PÁRIZSI ESŐ Mit olvas? Csanda Gábor a Fórum Társadalomtudományi Szemle főszerkesztője Újabban sokáig álldogálok a könyvespolcaink előtt, olyan könyvekre vadászva, melyeket még nem olvastam, de amelyeket nem is szeremék olvasatlanul hagyni. így emeltem le a polcról Hevesi András Párizsi eső című kisregényét. Főszereplője egyetemi diák, aki vizsgázni megy Párizsba, s ideje nagy részét könyvtárakban tölti. (Ahol végül hetven olyan francia színdarabot talál, amelyben Magyarországot említik.) De másként is vizsgázik: kiderül ugyanis, mit okoz a világváros a huszadik század húszas éveiben egy huszonkét éves, visszafogott, zárkózott, „polgári tisztességben” nevelkedett „zsúrfiúban”. Nos, Párizs ezt a György nevű pesti fiatalt, aki két könyvtárazás között különféle kisebb társaságokba és kalandokba vegyül, magába szippantja és bizonyítványt állít ki róla. Vagy ahogy a könyv végén olvassuk: „Még nincs három hónapja, hogy eljöttem. Hogy megfiatalodtam és hogy megvénültem Párizsban! Koraszülött csecsemővé fiatalodtam, akinek nincs se haja, se bőre, se körme, az egész csak néhány kilós nyers, véres húsdarab... És most olyan fásult vénember vagyok, mint akire már nem vár semmi.” Más szóval: Párizs, ez az esős, sötét, szutykos világ kihozza belőle a mindeme nyitott gyereket és a megcsömörlött felnőttet is. Amúgy csupa beszélgetés és nézetcsere, tét nélküli kalandok, belső vívódások, hirtelen támadó és megszűnő barátságok, rokonszenvek és szerelmek, „a lélek tivornyái”. És mindenütt Párizs, ahol az eső könyvtárakba, színházakba, kávéházakba, éttermekbe zavarja a hőst, aki az őt ért hatások alatt valahol mégis megmarad önmagának. Sőt, többszörösen önmagának: „Olyan mérhetedenül egyedül voltam, hogy kínomban megkettőztem magamat: ketten lettünk a magányommal” - gondolja egy helyűn. Könnyen emészthető, érzékletes, finoman ironikus I próza. A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
