Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-17 / 139. szám, szombat
[Ef SZALON ■ 2017. JUNIUS 17. www.ujszo.com S ami még rosszabb, teljesen eltűnt az emberekből az a hit, hogy a modern állam alapja az egyén szabadságjogai és az erős, önigazgató közösségek. Most van az állam, amely megmondja, hogy legyen, s az egyénnek meg kell húznia magát. Ez a mentalitás nem is a nyolcvanas évek kádárizmusát idézi, sokkal inkább a hatvanas-hetvenes éveket. S mi van a fiatalokkal? Ok Hogyhogy nem lázadnak fel ez ellen? Tény, hogy a kilencvenes évek második felétől exponenciálisan bővült a felsőoktatásban tanulók száma, a korábbi elitoktatásból tömegoktatás lett. Tehát termelődik egyfajta értelmiség, de annak jelentős részéről nem kell azt feltételezni, hogy olyan sokat gondolkodna azon, mi a közjó, vagy az ő munkája hogyan kapcsolódik hozzá. Az új generációk is belesimulnak a rendszerbe. S ne feledjük azt a több százezer fiatalt sem, aki kiment, és folyamatosan áramlik külföldre: mégiscsak ez volt a leginnovatívabb, kockázatkereső, vállalkozó szellemű, s ezáltal a legkritikusabb réteg, az ő távozásuk nagyon nagy veszteség az Orbán-buktatók táborában. Nem véleden, hogy nekik nem is hagyják Orbánék, hogy levélben szavazzanak, mint a határon túli magyarok; nekik el kell utazniuk a külképviseletekre. A kormány pontosan mdja, hogy tőlük egy szavazatot nem kapna. Két évig dolgozott itt, Szlovákiában. Ez önmagában szokatlan helyzet, hiszen általában innen járnak át az emberek Magyarországra dolgozni. Ez egyre kevésbé van így, több embertől hallottam, hogy a Csallóközben már magyarországi brigádok dolgoznak. Olcsóbb lett a munkaerő odaát. Miijennek látja a szlovákiai magyar közeget? En megkedveltem, bár hozzá kell tenni, hogy csak Pozsonyt ismerem. A fővárost is megszerettem, pedig a város rejtegeti magát - nem túl nagy, nem túl látványos, de nagyon sok finomság van benne. Itt viszont elég kevés magyar él. Azt azért hozzá kell tennem, hogy számomra nem volt ismereden a határon túli magyarság, nagyon intenzív kapcsolataim vannak, voltak Erdélyben. Ezért nem volt bennem egzotikus érzés, amikor kijöttem a határon túlra. De azért mégis más, nem? Számomra nem. Egyrészt a 80-as, de még a 90-es években is — kis túlzással — életem felét Erdélyben töltöttem, másrészt nagyon sok határon túli magyar jött át Magyarországra - a szerkesztőségekben, ahol dolgoztam, például sok vajdasági volt. De ezért érzek különbségeket is: például szerintem a felvidékiek sokkal jobban figyelnek egymásra, számon tartják egymást. Ez nem csak azt jelenti, hogy mindenki ismer mindenkit, és ezer szállal kötődnek egymáshoz. Ügy érzem, hogy a meglévő politikai tagolódás ellenére - amely egyébként jórészt a magyarországit követi - nem olyan éles a megosztottság, mint Magyarországon. Ebben biztos bennevan a közös kisebbségi sors, ami egyfajta kollektív szolidaritást alakított ki, s amely ad egy közösségtudatot. Ennek persze vannak hátrányai is, mert belterjességhez vezethet. És vezet? Erről nem mernék beszélni, mert annyira nem vagyok benne az itteződött azzal, hogy a Fidesz intenzíven tolja az egyik oldalt. Ha egy szerkesztőségben nincs elég erő, és igény sincs rá, hogy ezeknek a nyomásoknak ellenálljon, mondjuk mert pont ezért hozták létre, akkor ez a teljesítmény egy idő után értékelhetetlenné válik. Itteni pályafutása során találkozott politikai nyomásokkal? Soha. Azt érzékeltem, hogy vannak a szerkesztőségben ilyen vagy olyan politikai beállítottságú kollégák, de azt gondolom, a politikai preferenciákat egy mainstream médiában, különösen a közszolgálatiban, félre kell tenni. ni szellemi életben. Azt viszont látom, hogy Magyarország presztízse jelentősen esett, s nem csak a liberálisabb szlovákiai magyarok körében. Az a fajta Magyarország-köz- pontúság, amely régebben létezett - akár személyi, akár intézményi szinten -, s amelyre rájátszott az is, hogy Magyarország sokszor centrum-perifériaként viszonyult a ha7f Annak, hogy a magyar- országiak hogyan látják a határon túlinkat, nagyon kevés köze van Önökhöz. Szinte semmi. táron túli „véreinkhez”, szerintem megszűnt. Persze, kulturális szinten biztos megmaradtak a kötődések, hiszen a kultúra legnagyobb szegmense - méretében, nem minőségében - ott termelődik. A kultúra iránt érdeklődők viszont egyre szőkébb réteget képeznek. S hogy látja a szlovák-magyar kapcsolatot? Nyelvismeret és kapcsolatok híján ebbe nem igazán látok bele, de a nyelvi műsorunk (A jafias és a kofolás - Pátria rádió, szombatonként fél 2-2 között - a szerk. megj.) révén is azt tapasztalom, hogy ez a két nemzet nagyon közel áll egymáshoz. Szerintem nem olyan erős az etnikai választóvonal, amit az ember Erdélyben érez. Igaz, a transzilvanizmus az erdélyi románokat is oldotta, nekik is van egy különállástudatuk az óromán részektől. Itt viszont sokkal közelebb áll egymáshoz a két nép, még akkor is, ha olykor fitymálva, gyanakodva figyeli is egymást, amire a politika persze rájátszik, dé megvan a történelmi oka is. Több itteni magyar ismerősöm mondta, hogy szerintük a szlovákok kulturálisan, mentalitás kérdésében sokkal közelebb vannak a magyarokhoz, mint a csehekhez. Igaz, a globalizálódó tömegkultúra lassan mindent fölülír. Hogy látja az itteni magyar médiaközeget? Alapvetően minőséginek, de egy kicsit lomhának. Ezt hogy érti? A kisebbségi létnek megvan az a hátránya, hogy nincs igazán verseny, nincs igazi kihívás - mármint azt leszámítva, amikor a homogenizációs kísérleteken túl. A közszolgálati médiának szerintem nem tesz jót, hogy itt nincsenek magyar nyelvű tévék és rádiók, úgy, mint Romániában. Az újságíróknak is jó, ha több helyen tudnak mozogni, s újabb és újabb szakmai kihívásokkal tudnak szembenézni. Mindenkinek természetes igénye, hogy fejlődjön a szakmai karrierje, feljebb lépjen, kicsit több pénzt keressen. Am ha nincs anyanyelvi piac, ez nem lehetséges. Persze mindenkinek azt mondom, hogy ha tud annyira szlovákul, próbálja meg egy szlovák nyelvű médiumban is, hogy fejlődjön. A magyar nyelvű piaci médiumok között van némi verseny, bár nem tudom, ez menynyire erős. Inkább azt látom, hogy van egy biztos piac, az a bizonyos 8%, amely biztos fogyasztó, s értük nem kell nagyon megküzdeni. Persze, ahogy fogy a magyarság, ez a közönség is csökken. Azt viszont pozitívumként értékelem, hogy az itteni magyar sajtó nincs annyira etnicizálva mint a magyarországi jobbos sajtó. Persze vannak médiumok, ahol ez a megközelítés a mérvadó, de ez teljesen legitim. A hazai magyar médiában sok a politikai átfonódás. Ezt mennyire érzékeli? Azt látom, hogy vannak médiumok, amelyek erősen kötődnek valamelyik párthoz, s azt is látom, hogy az Új Szó folyamatosan azzal küzd, hogy a másik oldal megpróbálja rányomni a hidas bélyeget. Azt gondolom, ez is a Fidesz kártékony politikájának a hatása: a pártnak a most meghatározó szerepet játszó kisebbségpolitikai erőcsoportja nem tekinti autonómnak az egyes határon túli közösségeket, hanem úgy véli, hogy van egy központ, s onnan kell irányítani mindent. Ahogy egyébként Magyarországon is politizálnak: vagyunk mi, és mindenki más ellenség. Tehát az itteni kisebbségi médiapiacnak az eleve meglévő átpolitizáltsága tetőLehetséges ez? Ez olyan dolog, mint az objektivitás. Nincs teljes objektivitás, mert már az, hogy milyen témákat választok ki, és azokat hogyan tálalom, egyfajta értelmezése a valóságnak. Ez azonban nem ment fel a pártosság elutasítása és az objektivitásra való törekvés alól. Egy médiavezetőnek figyelni kell erre. Ha például valakinek egy nagy kereszt lóg a nyakában, nem fogom rábízni az abortusztörvényről szóló anyagot. Mert a hit egy mély meggyőződés. A szakmaiságnak és az objektivitás megőrzésének megvannak a bevált módszerei. Persze, az alapvető beállítottságunk azért mindig tükröződik, akár a témaválasztásban. De szerintem politikai szimpátiáitól, világnézetétől függetlenül eagy újságíró mindig a nyitott társadalom híve kell, hogy legyen. Az a dolga, hogy kritikus legyen. S ezt egyáltalán nem üti, hogy egyébként a nagyobb társadalmi igazságosságban hisz, vagy abban, hogy a meglévő, kipróbált, működő közösségeinket, mondjuk a családokat erősítsük. Attól még lehet az újságíró kritikus és a szabadság védelmezője. Azt gondolom, minél magasabb pozícióban van valaki a médiában, annál inkább kell figyelnie a saját pártatlanságára. Nagyon örülök annak, hogy a volt beosztottjaim azt mondták rólam, politikailag nem tudtak „elolvasni”. Bár én azt gondolom magamról, hogy alapvetően liberális gondolkodású ember vagyok, de meg tudom érteni, és nem csak a felszínen, a vallásos embereket, vagy azokat, akik nemzeti beállítottságúak. A már említett A jaffas és a kofolás című nyelvi műsorban, amelyet Hizsnyai Tóth Ildikó nyelvésszel együtt vezet, ön a beképzelt pesti, a jaffás, aki megmondja a tutit. Mennyire ül magának ez a szerep? Valóban volt egy ilyen elképzelés, de nem sikerült maradéktalanul teljesítenem. Egyrészt azért, mert nem vagyok profi színész, és hosz- szú távon egy műsorban elég nehéz tartani egy pózt, másrészt azért, mert a kettőnk közti szereposztás annyiban is módosult, hogy én vagyok a konzervatívabb, Ildikó a liberálisabb. Én vagyok az, aki ezt a vadlibsit visszarángatja a nemzet és »Kerényi György Újságíró, az MSZP kommunikációs igazgatója. Több médium megalapításában is részt vett: 1991-ben jelen volt a Tilos rádió, később a Roma Sajtóközpont létrehozásánál. 2000-ben a régió első roma rádiója, a Rádió C alapítója volt, s négy évig vezette is. A 90-es években hét évig a Magyar Narancs újságírója volt, 2006 és 2010 között a Kossuth rádió főszerkesztőjeként dolgozott. 2013-ban a vs.hu portál alapító főszerkesztője lett. Az elmúlt 3 évben önkéntesként segítette két, fogvatartot- tak által működtetett börtönrádió elindítását. Majdnem két évig Pozsonyban a Pátria rádióban is dolgozott, előbb tanácsadóként, majd szerkesztő-műsorvezetőként is. Szombatonként jelenleg is hallható a Pátria A jaffás és a kofolás című nyelvi műsorában. a nyelvi normativitás helyes útjára (nevetés). Akkor mégis megmondóember. Ha már a sztereotípiáknál járunk, a magyarországi felfogásban a határon túli testvérek sokáig a „népviseletben járó szegény rokon” képében éltek. Ez még mindig így van? Annak, hogy a magyarországiak hogyan látják a határon túliakat, nagyon kevés köze van Önökhöz. Szinte semmi. Önök bizonyos körökben szimbólumok: a megmaradás, az esszenciális magyarság szimbólumai. A száz éve elnyomás alatt élők, akiket egy csomó sérelem ért a magyarságukért. És ez igaz is,, minden családban meglehetnek ezek a történetek. Az erősen nemzeti gondolkodás alapvető dichotómiája a támadva va- gyunk-megmaradni-páros. Orbán Viktor ezt nagyon jól használja. Ez az egyik dolog. A másik dolog az úgynevezett jóléti sovinizmus, ami elég erős Magyarországon. Ez a 2004. decemberi népszavazás előtti érvelésben is látszott. Ezen mit kell érteni? Hogy a „mi” - mármint a magyar- országi magyar állampolgárok erőforrásait csapolnák meg a határon túliak. Ez a gondolkodás főleg a 80-as és a 90-es évekre volt jellemző, amikor még Magyarország volt a „gazdag rokon”, önök a „csehszlovákok”, az erdélyi magyarok meg a „románok”. De mi a helyzet ma? Bár én újságíróként egy viszonylag szűk és tájékozott közegben mozgok, s nem látom át teljesen az átlaggondolkodást, azt gondolom, hogy az átlagember közömbös a határon túli magyarok iránt. Nem alakult ki egy erős és reflexív magyar nemzettudat sem, Önöktől függetlenül. Még nem dolgoztuk fel Trianont, erős a sérelmi nacionalizmus — ami Orbánék egyik kedvenc politikai eszköze. De az átlagembert szerintem egyáltalán nem érdekli ez a téma. Sajnos. Ugyanakkor sajnálattal azt is el kell mondanom (nevet), hogy nem Önök, felvidékiek a magyarság esszenciális szimbóluma, hanem székely véreink. Önök egy olyan asszimiláns, furcsa csapat — mármint a hátrafelé nyilazósok szemében. Ehhez valószínűleg hozzájárul az is, hogy a felvidékiekből hiányzik az a fajta erős regionális identitástudat, mint azt Erdélyben vagy akár a Vajdaságban is látjuk, s amely évszázados történelemre tekint vissza. De attól tartok, a legfiatalabb nemzedék nagy részét ezek a magyarsággal kapcsolatos dolgok már a legkevésbé sem érdeklik. Pedig jelenleg is több ezer szlovákiai magyar tanul kint, s még többen élnek ott, tehát a kapcsolat intenzív. De az is lehet, hogy Magyarországon a kisebbségi magyarok is „asszimilálódnak”, vagyis elhagyják kisebbségi identitásukat... Azt azért ne felejtsük el, hogy az egyén szocio-demográfiai háttere, tehát az, hogy például faluról jött-e vagy nagyvárosból, még az etnikai gyökereket is felülírja. A felvidéki magyarság pedig alapvetően vidéki. Ezért, ha mondjuk Budapestre vagy egy nagyobb magyar városba mennek itteni magyarok, biztos, hogy egy nagyon erős urbánus hatás éri őket, amely lehet, hogy azonos lenne Pozsonyban is, ha az kétmilliós nagyváros volna. Czajlik Katalin
