Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-17 / 139. szám, szombat
8 I KULTÚRA 2017. június 17. | www.ujszo.com Szörnyek a Jókai Napokon LAKATOS KRISZTINA Komárom. Nem kímélték a közönséget a diákszínjátszék: az 54. Jókai Napok versenyprogramjának derekán súlyos vállalások, zsigerig ható témák jöttek egymás után. Wedekind nyomán volt itt szó a gyermeki szexuális fejlődés elfojtásáról, Horace McCoy után szabadon a fiatalok kilátástalanságárél, Ágota Kristóf alapján pedig arról, hogyan teremt szörnyeket a háború brutalitása. Frank Wedekind A tavasz ébredése című „gyermektragédiáját” a dunaszerdahelyi Novus Ortus Diákszínpad mutatta be a fesztiválon. Takács Tímea rendező jó érzékkel találta meg a darab kulcsjeleneteit, a dráma különleges, szecessziós nyelvezetéből jelzésszerű fragmentumokat őrzött meg, a gyerekek számára is kezelhetővé változtatva ezt a szépségében is szömye- tegszerű anyagot. Eszköztelen, fekete térben, pusztán a színjátszóira hagyatkozva keltette életre gyerek- hősei tragédiáját: a kispolgári világ fojtogató prűdségét, a szülőgyermek viszony erőszakos aspektusait, a tudatlanságban hagyott gyerekek kiúttalanságát. Ha valamivel adós maradt az előadás, akkor az az értelmezésbeli mankó, milyen pozícióból hova nézve kellene a magunkénak, mainak érezni a jó száz évvel ezelőtt valóban forradalminak számító dráma kérdés- felvetéseit. A komáromi ipari VISZTA színpada Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? című drámájából merítette az ötletet „diák táncmaraton- jához”, amelyet a játszók saját valóságára tett utalásokkal spékelt meg: a nagy show mai tizenéves szereplőkkel az ipariban zajlik, a kókler szervezők Komáromból Kassára tartanak, a versenyzőket környékbeli vállalkozók szponzorálják stb. A legjobb pillanatokban Afüleki Apropó Kisszínpad A nagy füzet című, egységes, erős érzelmi töltetű előadásának egyik jelenete hitelesen szólal meg az az egzisztenciális kiszolgáltatottság és kilá- tástalanság, amelyet a játszók is érzékelhetnek. Összességében viszont az volt a benyomásunk, a lebonyolítás mellett némiképpen háttérbe szorult a játék, és az alaptéma okán a tánckoreográfiák mellett „fizikaibb” színházi formák felbukkanásának is örültünk volna. A füleki Apropó Kisszínpad a Szász János filmjének köszönhetően közkinccsé vált Ágota Kristof- regény, A nagy füzet színpadi adaptációjával némította el a közönséget. Ne fussunk a dolgok elébe, de az eddig látottak alapján úgy tűnik, az idei Jókai Napok legegyA füleki Zsákszínház Csehov Medve című darabját mutatta be (Fotók Kádek Péter) ségesebb, legerősebb érzelmi töltetű előadását tették elénk. Szvorák Zsuzsa expresszív rendezéseitől megszoktuk - évtizedek óta el is várjuk -, hogy profin hatnak minden érzékünkre, hogy a vizuális elemek, a zene, a koreográfia precízen egy célért dolgozik. Az is a kézjegyéhez tartozik, ahogy alapvetően a mindenkori csapatot rendezi: a dramaturgiát a főszereplő „kórushoz” igazítja, s ebből emel ki aztán egyéni arcokat, sorsvillanásokat, de úgy, hogy az exponált szereplők és a hatodik dobozhordó játéka is stílusegységben marad. Hagyott maga mögött értelmezésbeli, hangsúlybeli kérdéseket az apropós füzet - elmélkedhetünk azon, miért kettőzték meg a kulcsfigurákat, felülírva ezzel az ikrek „ikerségének” alapvető jelentését-, de az tény, hogy erős jelzésekkel, pontosan olvashatóan kommunikált a nézőkkel. Végül, de nem utolsósorban: láttuk a Jókai Napok kritikusan veszélyeztetett faja - a felnőtt színjátszók — második, itt és most utolsó képviselőjét is. Tavaly éppen itt, a fesztiválon hangzott el a füleki Zsákszínház címére, hogy a társulat két frontembere, Nagy Andrea és Gulyás László színészi képessége jól megmutatható lenne valamelyik Csehov-egyfelvonásosban. Mázik István rendező eleget is tett a „megrendelésnek” - idén a Medvét állította színpadra. Az előadás értékelése alapvetően egy kérdés körül forgott: érdemes-e a kímélő játékidő kedvéért csontra húzni Cseho- vot, ha ezzel a fokozatos karakterépítés lépcsőfokai csúsznak ki a két főszereplő lába alól. Ma a finisbe ér az 54. Jókai Napok versenye. Látjuk még a rozs- nyói G.I.K.SZ.E.R. Diákszínpad WINSTON című drámáját (az 1984 nyomán), a pozsonyi DunArts Diákszínpad a Szentivánéji álommal érkezik, a dunaszerdahelyi Fókusz Diákszínpad pedig (Ön)kontroll címmel mutat be színpadi játékot. Vasárnap pedig már a nagy finálé - az eredményhirdetés - vár ránk. Gene Simmons találta fel az „ördögvillát"? Los Angeles. Gene Simmons, a Kiss zenekar tagja meg van győződve arról, hogy ő találta fel a metálkoncerteken gyakran mutogatott ördögvillát. A magyar származású basszusgitáros-énekes le akarja védetni a népszerű kézjelet, amelyet szerinte a Kiss 1974-es Hotter Than Hell turnéjának egyik Simmons mutatja a helyes viliázást (Képarchívum) állomásán ő mutatott fel először a közönségnek, és azóta mindenki őt másolja, azaz illetéktelenül használják a mozdulatát. Gene Simmons már be is adta az amerikai védjegyhivatalba a védjegykérelmet, amelyben ez a leírás szerepel: „A jel mutatásához a mutató- és a kisujjat függőlegesen felfelé kell kinyújtani, a nagyujj velük merőleges, de nem behajlított, hanem kifelé mutat.” Vagyis mindazok rosszul mutatják, akik ráhelyezik a nagyujjukat a feltartott mutató- és kisujj között behajlított két középső ujjúkra. Ez a kézjel egyébként az amerikai siketnyelvben azt jelenti: szeretlek, és John Lennon már 1966- ban ezt mutatta a Beatles Yellow Submarine/Eleanor Rigby kislemezének borítój án. Egy másik legenda szerint ez az ördög jele, és Ronnie James Dió nagyanyja ijesztgette vele a rakoncátlan kisfiút, akiből később rocksztár lett, és aki 1979 óta mutogatja koncerteken, amit otthon megtanult. (index, juk) MOZIJEGY Működik a Pixar-varázs Régóta tudjuk, hogy egy animációs film leginkább akkor működik, ha a gyerekek mellett a felnőttekhez is tud szólni. Ebből a szempontból a Pixar-alkotások mindig is ügyesen teljesítettek: nem kell minden idők legjobb meséjéig, a Toy Story-ig visszamenni, elég például a 2006-os Verdákra gondolni, amely beszélő autók segítségével szólt kitartásról, tiszteletről, szóval olyan témákról, amelyek miatt érdemes moziba járni. Más kérdés, hogy a folytatás, a parodisztikus kémfilmként is felfogható Verdák 2. nem volt valami izgalmas próbálkozás, így most minden kocsirajongó gyerek és felnőtt örülhet, hiszen a harmadik részre szerencsére visszataláltak a készítők az alapokhoz. Azért jó film a Verdák 3., mert látszólag egyszerű, gyermeteg történetbe csomagol igazán fontos kérdéseket: megint itt van a legendás versenyautó, Villám McQueen, aki immár nem is annyira legendás, és egy csúnya baleset után felmerül, hogy talán a pályájának is vége. Könnyű ebből kitalálni, hogy az új Pixar-mozi akiöregedésről, az elmúlásról fog szólni, de okosan egyensúlyoz egy vékony mezsgyén, vagyis nem annyira komor, hogy a fiatalok szo- morkodva meneküljenek a teremből. Brian F ee rendező részint tehát visszatér a sikeres első részhez, csak míg akkor McQueen képviselte a modernséget, most valamennyire az ő hattyúdalát látjuk. Persze, nem ennyire sötét ez a mozi, amely még egy csodás új női karaktert is ad a franchise-nak, és közben viccesen reflektál arra, hogy a Pixar tulajdonképpen degeszre keresi magát a Ver- dákhoz kapcsolódó ajándéktárgyakból, ruhákból, meg mindenféle kiegészítőkből - éppen úgy, ahogy a film főhőse. Ha nagyon kekeckedni akarnánk, azt is mondhatnánk, hogy elkészült a Verdák 1. újratöltött változata, megint vannak autós poénok, ismét átéljük Villám jellemfejlődését, szóval jelentős változásokra nem kell számítani. Tényleg nem kell, ám mégis: a Verdák 3. úgy beszél a mindenkit érintő kérdésekről, hogy nehezen tudjuk kivonni magunkat a hatása alól. És ezt jó kimondani a középszerű második rész után. Gera Márton Verdák 3. (Cars 3). Amerikai családi animációs film, 2017,109 perc. Rendezte: Brian Fee. A Verdák 3-ban Villám McQueen már nem annyira legendás (Fotó: Satum)
