Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-10 / 133. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JUNIUS 10. TU TÁRCA A SZALO N BAN Babiczky Tibor: Thank you for smoking! B oldogult úrfikorom- ban kedveltem a francia cigarettákat. A kicsit karcos, mégis elegánsan könnyed ízt. Az apró gesztust, amellyel egy-egy szál külön személyiséget kapott: a dobozon a felirat még többes számban szerepelt (Gauloises, Gitanes), a cigaretta „gallérján” már egyes számban (Gauloise, Gitane). Kevesen tudják, de a Gauloises tizenöt éven keresztül - 1910 és 1925 között - „magyarul” volt jelen a piacon; Hongroises-nak hívták. Feltehetőleg a dohánykeverék ízének egzotikusságát hangsúlyozandó. Végül az állami dohánymonopólium úgy döntött, hogy a cigarettának is a francia hazafiságra kell emlékeztetnie, így jöttek a képbe a gallok. Tekintve a dohányzással kapcsolatos jelenkori hisztériát, úgy vélem, nincs okunk bánkódni, hogy nem a mi „nevünket” viseli a legendás francia termék. „Boszorkányok márpedig nincsenek” - hangzottak Könyves Kálmán szavai. Hiába tudjuk ezt a XI. század óta, az elmúlt csaknem ezer esztendő történelme - bizonyos szempontból - a boszorkányüldözésekről szólt. Gyakorta többről is párhuzamosan. Az ember csodálatos és paradox teremtmény. Egymagában szelíd, megegyezésre és összefogásra törekvő. Ha pedig - a közös érdekeket felismerve — csoportba rendeződik, valahogyan kötelességének érzi, hogy üldözzön valamit; legyen szó földi hatalmasságokról vagy népcsoportokról, vagy éppen egy nyolc és fél centiméter hosszúságú, apróra vágott dohánnyal töltött papírhengerről. És a gyűlölet kifelé mindig erőteljesebb, mint a csoporton belüli ellentétek. Pápán, ahol gimnazista éveimet — boldogult úrfikoromat — töltöttem, az Árkádia kávéház volt a n Közben pedig felépült a semmiből egy új (való) világ körülöttünk, amelyben ugyan már nem dohányoznak, de amely szétbontja önmagát az atomnál is sokkal kisebb darabokra... törzshelyünk. Egy vadászmellényes, bajuszos öregúr szolgált ki. Furcsa jelenség volt: a háta hajlott, a kézmozdulatai merevek, a léptei ruganyosak. Mintha sosem lett volna szabadnapja. De fáradtnak sem tűnt soha. Mint ahogyan boldognak vagy szomorúnak sem. Tekintélyes has domborodott a mellénye alatt, mégis áttetsző tudott maradni. Az Árkádiában tavasztól őszig - kivéve a pultnál „bérelt hellyel” bíró régi törzsvendégeket - mindenki az aprócska belső udvarban megbújó teraszon foglalt helyet, a sűrű szőlőlugas árnyékában. Telente azonban beszorultunk a pasztellszínű, boltíves helyiségekbe. Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán nem dohányzó vendége az Árkádiának. Mindenesetre, téli délutánokon látni sem lehetett bent a füsttől. De a dohányosok is különbözőek: néha valaki megkísérelte kinyimi a teraszajtót, hadd szellőzzön a helyiség. Emlékszem a menetrendszerűen felharsanó mondatra: „Csukd be azonnal, büdösben még nem fagyott meg senki”. Ki mondhatta ki először ezt a mondatot az Árkádiában, és mikor? Hány generáció óta hagyományozódott ez a téli rituálé? És honnan „érkezhetett” a mondat? A katonaságra tippelek. Külön pikantériája a dolognak, hogy — emlékeim szerint - az Árkádiában nem árultak cigarettát. A főúr kedélyesen a templom sarkánál található trafikba irányította az esedeges - betévedő - érdeklődőket. Manapság már nincsenek trafikok, csak Nemzeti Dohányboltok. így aztán ez a furcsa kis szó is, amely egyszerre déiiesen pergő és középeurópai módon náthás, szép lassan kiürül és eltűnik. A trafik ugyanis az olasz nyelvből (traffico: üzlet) osztrák közvetítéssel (Tabaktrafik: dohánybolt) érkezett hozzánk. Krúdy Boldogult úrfikommban... című regényének egy pontján - konkrétan a hetedik fejezet elején - megérkezik a Bécs városához címzett sörházba az Andrássy úti trafikos. „Ez a szakállas trafikos, akit az éjjeli hölgyvilágban való népszerűsége miatt Irma néven emlegetnek, arról is híres, hogy bármikor elszív egy saját boltjából való Britanika-szivart, hogy a szivarnak a hamuja mindvégig megmarad. Irma többször produkálta magát az orfeumi télikertben, hogy néha még a zenészek is elhallgattak, amikor a Britanika hamuja kritikus helyzetbe került. A Virzsinia-szivarral ugyancsak megtette ezt a kunsztot, de csak ebédután, a régi Pletánovics-féle vendéglőben, az Andrássy-úton, az ablak melletti asztalnál. De az nem igaz, hogy a szemüveges trafikos pénzért szivarozott volna.” A jelenkort elfogadni kénytelenek vagyunk, megérteni törekszünk. De a hosszú vonatozások alatt, majd megérkezvén, a restiben, vagy éppen el sem indulván, városunkban, a törzskocsmában és a kávéházban, mindig hiányozni fog a fust. E hiányról eszünkbe jut majd, hogy létezett egy világ, amely az örökkévalóságba ágyazódott, ahhoz mérte magát, és amely nem kizárólag anyagként tekintett az emberre, hanem tisztában volt a hajlamaival és a szenvedélyeivel is. Közben pedig felépült a semmiből — szó szerint a semmiből - egy új (való) világ körülöttünk, amelyben ugyan már nem dohányoznak, de amely szétbontja önmagát - szó - szerint szétbontja önmagát - az atomnál is sokkal kisebb darabokra, de végül ott sem talál semmit, és nem is emlékszik már semmire, így aztán megteszi ezt a legkisebbet mércének. És nem lát előrébb egy másodpercnél. Mit olvas? Miklósi Péter újságíró Amióta elhúzódó betegségem miatt egyelőre nem én beszélgetek interjúalanyaimmal, azóta kíváncsian olvasom mások beszélgetéseit. Az új interjúkötetek lapozgatása közben, kakukktojásként, újraolvastam Koncsol László: Vallató című önfaggatóját, amelyben jeles irodalmárunk évtizedeken át formálódott gondolatvilága, változatos életműve, életének sorsfordulói - a könyv 268 oldalán szereplő interjúk és cikkek révén - lényegében szlovákiai magyar értelmezést kaptak. Ez a 2002-ben megjelent kötet ugyanis távolról sem csak az igazságkereső Koncsol Lászlóról szól, hanem íróasztalának határán túl rólunk is, akik 1945 után és a rendszerváltás előtt, de azóta is itt éljük nappalainkat és éjjeleinket. A szerző nevével jegyzett szövegek, illetve a vele készült interjúkban adott válaszai az olvasó gondolatfuzésének is szabad utat engednek, a Vallató ezért sorskérdéseinket érintő Koncsol-jelenség. Újabb könyveim közül különös kedvvel olvasgatom Rónai Egon négy kötetben megjelent közérzeti társalgásait. Rónai ugyanis azon beszélgetők egyike, aki egyszer keményen, másszor együttérzőn, de nyugodtan megkérdezi azt is, amit más nemigen szokott. Eközben szó esik szakmáról, magánéletről, hűségről, a politika és a politikusok ármánykodásairól. Kérdéseivel úgy foglal állást, hogy semleges szereplő marad, beszélgetőtársának arcéle pedig egyre határozottabb kontúrokban tűnik föl az olvasó előtt - ezzel bizonyítva, hogy tartalmat keresve csak így érdemes beszélgetni. Mostanában külön örömmel és érdeklődéssel forgatom, hetente többször is, JozefTancer tavaly megjelent Rozviazané jazyky (Beszédes nyelvek) című vaskos kötetét, amelyben azt kutatja, a múltban hogyan beszélt szülővárosom, a régi Pozsony lakossága. Nos, az 1916 és 1933 között született őslakos interjúalanyok vallomásaiból kiderül: hogy németül vagy magyarul, az bizony ganz egal, azaz édesmindegy volt; míg a szlovák szó, akkoriban sokkalta ritkában forgott közszájon. Ez pedig arra utal, hogy Pressburg-Pozsony-Bra- tislava „hagyományos” háromnyelvűsége inkább csak mítosz, mintsem természetes valóság volt. A könyvbe foglalt húsz interjút (például Mayer Judittal, Schlosser Veronikával, Otto Sobekkal, Erika Blumgrunddal) és a szerző kiegészítő fejezeteit olvasva, a múlt századi Pozsony első harmada mindennapjainak objektív valósága sejlik föl. És egyebek mellett akár még arra is fény derül, hogy kik voltak a már- már érthetetlennek tűnő „német” dialektusban beszélő, úgynevezett kraxlhuberek... A kötet konklúziója pedig az, hogy térségünkben a közép-európaiság gondolatának és az européerség tudatának feltámadásához nem az itt élők mélynemzeti és populista megosztásán keresztül vezet az út. SAROKPONT Negyvenkettő N em tudom, ki hogy van vele, de én mindig zavarba jövök, ha a származásom felől érdeklődnek. Mintha egy keresztrejtvény hálójába kellene beleszuszakolnom ágas-bogas családfámat. Melyik ágát törjem le a kíváncsiskodó intimpista kedvéért, aki mindenáron be akar engem valahova sorolni? Jó, hogy meg nem mondja előre, hány betűre. Már a kérdésfelvetés is necces. Hogy lehet figyelmen kívül hagyni azt a puszta tényt, hogy az embernek általában két szülője is van? Közülük pedig az egyik mindig férfi, a másik nő, tehát már eleve vegyes házasságból származunk — bár ezt a különbségtételt gyerekként még eléggé hanyagolni szoktuk. Én legalábbis évekig abban a tudatban éltem, hogy a világ stabilitását a kicsik és a nagyok konstans elosztása adja: mivel kicsinek születtem, az is maradok, tehát egyfajta kispályás létmódra rendezkedtem be. Bármily naivan hangzik is, nem tévedtem sokat. Ez már növekedésem teljes tudatában derült ki számomra. Egyszer házi feladatra családfát kellett készítenünk. Egy szép, arányosan lombos fát szerettem volna rajzolni, de miután az adatközlőimtől begyűjtött ősöket rendre beírtam, szánalmasan villámsújtotta lett. Egyik ágam egészen I. Lipótig felnyurgult, a másikat homályba burkolta a családi emlékezet. Ráadásul újonnan szerzett kisnemessé- gemnek se örülhettem, merthogy állítólag női ágon nem öröklődik. Még hogy női ág! Ki találta ki ezt a marhaságot? Már hogy lenne az én vereke- dős bátyám nálam nemesebb? Ha látná szépapus, hogy a csokimat is rendre megeszi, biztos leszólna az érdekemben. Mivel rangos őseim békében nyugodtak, egyedül láttam neki, hogy a genealógiai vigaszágról felküzd- jem magamat. Ismertem jól a srácokat - egytől egyig lusta dögök. Ha összeálltak focizni, mindig nekem jutott a labdaszedegetés. Majd én megmutatom, hogy a csajok is lehetnek döntősek. Minden csak szorgalom és fantázia kérdése. És lám! Negyvenkét felmenőmmel osztálybajnok lettem. Az arányosság kedvéért ugyan kicsit át kellett rendeznem az anyai és az apai ág oldalágait, gallyacskáit, és emiatt különböző nemzetiségű, vallású, vagyoni helyzetű vadidegenek keltek utólag egybe, de akárhogy kevertem is a lapokat, magam felől nézve a végeredmény mindig én voltam. Nem vitatom, hogy egy szóval is ki lehet fejezni a származást, hiszen biztosan vannak rendes családok is, ahol mindenki szépen, elvágólag született. Vagy ha mégsem, időközben kialakul egy származási konszenzus, és aki nem komilfó, azt kiiktatja a családi emlékezet. Nekem ilyen vegyes jutott, és ha mindenkit számon tartva egy szóval kell válaszolnom, akkor: 42. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
