Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-10 / 133. szám, szombat
Babiczky Tibor tárcája a Szalonban 2017. június 10., szombat, 11. évfolyam, 23. szám „Dalmát kalózok leszármazottai vagyunk, akiknek az Adriai-tenger egyik szigetén van a temetőhelyük- mesélte büszkén nagyanyám, amikor a családja szóba került. Fiatal lányként már írásai jelentek meg a pécsi lapokban, Dalmata álnév alatt” - kezdi elbeszélését az írónő unokája, dr. Barta Erzsébet, akivel budai otthonában beszélgettem. „A Tavasztól télig valóban nagyanyám gyerekkori naplója alapján készült, saját bevallása szerint csak keveset javított rajta.” A folytatásként megjelent, A lányok elindulnak című regény szintén önéletrajzi ihletésű. „Nagymamám sokat mesélt arról, annak idején milyen nehéz volt egy fiatal lánynak munkát vállalnia. A munkaadó férfiak szabad prédának tekintették, és gyakran zaklatták őket”- emlékszik vissza az unoka. Második regényében írta meg Szucsich Mária megismerkedése történetét Barta Lajossal, annak a haladó szellemiségű pécsi lapnak a szerkesztőjével, amelybe írni kezdett. A szerkesztőség egy szabadabb gondolkodású, nyitottabb közeg volt, és ez volt az a munka, amely igazán érdekelte. Özvegy édesanyja egy jól szituált vőlegényt talált számára, de Mária ehelyett az akkori viszonyok között bátor és botrányos döntést hozott: egy kora reggeli órában a földszintes ház ablakán kilépve Barta Lajossal Budapestre szökött, ahol összeházasodtak, és attól kezdve egész életükben együtt állták a megpróbáltatásokat. ,Azért csak légy jó! Csak az ér valamit a világon! A rosszak és kíméletlenek gyűlöletesek, és megérdemelnék, hogy elpusztuljanak! Mert mi is lenne a világból, ha nem lennének jó emberek is? A jó emberek hozzák Az idős írónő otthonában rendbe, amit a rosszak elrontottak." (Szucsich Mária: Tavasztól télig) Szucsich Mária, a kalóz író Egy elfelejtett alkotó élete a viharos huszadik századból Nem volt pénz bélyegre Boldogok voltak-e együtt a sok nélkülözés és szenvedés ellenére? Mária egyik levelében például ezt írja nővérének: „...ritkán írunk, mert nincs pénz bélyegre.” Az unoka így emlékszik vissza nagyszülei kapcsolatára: „Mindketten elég határozott természetűek voltak, és azt hiszem, az együttélésükre a »se veled, se nélküled« megfogalmazás illik a leginkább. Ügy gondolom, az állandó szegénység és bizonytalanság is rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. A nagyapám zsebe mindig tele volt zálogcédulákkal, egy alkalommal még a nagy becsben tartott írógépet is zaciba vágta. Ebből támadt is egy nagy veszekedés, hiszen ez az egy írógép volt a legfőbb munkaeszközük, bárhová költöztek, ezt mindig a legnagyobb.gonddal csomagolták be.” Bécs, Németország (Feketeerdő, Berlin), Pozsony, London - az emigráció színterei, az öttagú család szenvedéstörténete, s az anyáé, aki szünet nélkül gyermekei sorsán aggódott, hiszen olyan kevés időt töltöttek együtt. „Nemrég rendezgettem édesapám, ifj. Barta Lajos hagyatékát, és rábukkantam pár, számomra eddig ismereden adatra és történetre. Olyan sok helyen laktak, hogy tényleg csak komoly kutatómunkával lehetne rekonstruálni a pontos helyeket és időpontokat.” 1920-ban az akkor 13 éves Lajost és a nála jóval fiatalabb Jucit (Juliannát) a Vöröskereszt segítségével Hollandiában helyezték el három hónapra, mivel a család olyan szegény volt, hogy nem volt más választásuk. A gyerekek jobban jártak, mint József Attila, amikor édesanyja kénytelen volt falura adni. A kis Barta Lajos életre szóló barátságot kötött a holland családdal, és amikor évtizedek múlva magyar nagykövetként került Hollandiába, újra meglátogatta egykori nevelőszüleit. A kis Juci sokkal nehezebben élte meg az elszakadást, egy életre szóló lelki trauma lett ez számára, hiszen még a bátyjától is elválasztották, ő egy másik családhoz került. Bécsben aztán újraegyesült a család, 1928-tól 1938-ig pedig Pozsonyban éltek. Baba (Mária), a harmadik gyermek ekkor Bécsben tanult, Juci Brünnben, Bözsi (a legkisebb) egy prágai vegyiüzemben dolgozott, ahol leukémiás lett, és 22 éves korában meghalt. Halálát csak két év múlva meri anyjának megírni Baba Bécsből. Az irodalmi évek A Pozsonyban töltött időszakban írta meg és adta ki Szucsich Mária a Tavasztól télig című regényt. Előtte Pósa Lajos és Benedek Elek gyermekújságjának, az Én Újságomnak volt a munkatársa, a Tanácsköztársaság alatt a Lányok Üjságja című hetilapot szerkesztette. A bukás után férjét, mivel a írói Direktórium tagja volt, bebörtönözték, szabadulása után a család Bécsbe emigrált. Mivel Barta írásaiban továbbra is élesen bírálta a magyarországi politikai rendszert, távollétében tíz év fegy- házra ítélték, így a hazatérés helyett Pozsonyba utaztak. Csehszlovák állampolgárságért folyamodtak, újra a hazatérést fontolgatták, de erre csak 1945 után kerülhetett sor, addig még megjárták Londont, Berlint és egyéb helyeket is. Mivel nem bírták tökéletesen az idegen nyelveket, mindenütt nagyon nehezen éltek, fordítókat kerestek műveik kiadásához. Máriának sikerül kiadatnia a Silamts, a szabadító és a Mese a szegénységről című mesegyűjteményt Berlinben (1923, Die Traume des Zauberbuches) és Lipcsében (1924). Ebből a kötetéből a negyvenes években, és legutóbb a kilencvenes években is jelentek meg mesék válogatáskötetekben német és angol nyelven. A fordításokkal azonban szintén nem kerestek sokat, így Mária kétségbeesésében térítőkét horgolt, hogy legyen ételre valójuk, amit szégyenkezve vall be egyik, húgának címzett levelében. Rövid időre az oldotta meg a család anyagi problémáit, hogy az UFA megvásárolta egyik krimijének forgatási jogát, bár a film sajnos végül nem készült el. A pozsonyi rádió magyar adásának írt egy gyermekeknek szóló rádiójátékot Az ég a fildre jön címmel, amely az Északi-sark felfedezéséről szól, és amelynek a magyar mellett szlovák, francia, flamand és svéd változatát is bemutatták. Az Új Asszony című szlovák hetilap felkérésére ä lap programjának megfelelő regényt ín Matka Sen címmel. Barta Lajos 1928-ban megalapítotB ár a nők az elmúlt évszázadok során nagyon aktívak voltak az irodalomban, jellemző, hogy az irodalmi kánonba alig-alig kerültek be. így számos alkotó merült mél- tadanul feledésbe, jóllehet írásaik a mai olvasók számára is értékesek. Ilyen volt Szucsich Mária is, akinek műveihez elsősorban viharokkal teli élete adott ihletet. „Szucsich Mária neve alig több mint széljegyzet az irodalomtörténet margóján” - írja Bárczi Zsófia az írónő Tavasztól télig című regénye kapcsán. A regény egy tízéves kislány naplója, áld kishivatalno- ki sorba süllyedt, elszegényedő családja történetének és saját életének egy szeletét írja le áprilistól a következő év februárjáig. „Csak egyet nem értek, hogy érdemes-e ezért a sok kellemetlenségért élni?” - kérdezi a tízéves Marika a regényben. A fenti kérdés azonban akár az írónő egész életére vonatkozhatna. Szucsich Mária (1886, Pécs-1965, Budapest) élete ugyanis túlzások nélkül nevezhető viszontagságosnak. Legalább hét városban élt, mindenütt több lakásban is, s állandó költözés, nélkülözés között öt gyermeket szült, akik közül az egyik kilenc hónapos, a másik 22 éves korában meghalt. Az édesanya talán több időt töltött gyermekei nélkül, mint velük, mert a sok vándorlás folytán ritkán voltak egy helyen. Sokkal többet leveleztek, mint beszélgettek. A munkaadók szabad prédának tekintették-*■ A Szucsich-Barta házaspár két lányával (Forrás: családi képarchívum) ▼ Az íróházaspár - a képet maga Szucsich Mária festette ki ta az írók Kiadóvállalatát, 1929-ben az Új Szó című folyóiratot (nem azonos lapunkkal, a szerk. megj.). Szerelem című színművét csehszlovákiai magyar társulatok, színházak is játszották. Megfeledkeztek róla Amikor 1945 után visszatértek Magyarországra, szintén nem volt túl rózsás a helyzetük. A sok nélkülözés miatt egészségük megroppant, kezelésekre, gyógyszerekre volt szükségük, gyakran fordultak segélyért az írószervezethez. 1959-ben Barta ezt írja Galsainak, a Nők Lapja főszerkesztőjének: „Bizony illett volna, hogy már előbb is feleljek julius 15.-i soraidra, melyben kéziratokat kérsz a Nők Lapja számára. (...) Kérlek azonban, hogy okvedenül küldj hasonló felszólítást Bartáné, Szucsich Máriának, nemcsak a régi harcos kommunistának, nemcsak a magyar nőmozgalom egyik régi tagjának, de annak az írónőnek is, akinek Berlinben, Lipcsében, Bécsben jelentek meg művei, akinek írásai Hallében, Frankfurt a/M-ban, Bécsben, Prágában és Stockholmban is jelentek meg. Az itteni emberekre jellemző, hogy oly keveset tudnak róla! Idehaza csak egy regénye jelent meg eddig, melyet külföldi kiadatása idején idehaza - az „ akkor Nyugatos Illyés Gyula, Blau Soma - valósággal elhalmozta ragyogó dicséretekkel.” Valóban, Barta Lajos munkásságát elismerték, 1956-ban Kossuth- díjat kapott, Szucsich Máriáról azonban már életében majdnem megfeledkeztek, mint ahogy az a nőírókkal oly gyakran megesik. A Nők Lapja szerkesztőségében azért valakinek eszébe jutott, hogy hetvenedik születésnapján felköszöntsék, és egy képes interjút közöljenek vele, aminek az írónő nagyon örült. Irodalmi női sorsok A nők a két világháború közötti időszakban szinte minden irodalmi műfajban alkottak: írtak Érát, prózát, mesét, drámát, kritikákat, de jelen voltak újságírókként és könyvillusztrátorokként is. A korabeli irodalmi kötetekben arányuk a férfiakhoz képest 1:3. Folyóiratokban, lapokban is rendszeresen publikáltak. Elismerték tehetségüket, részben a „női irodalom” kategóriába sorolják műveiket, kiegészítve a szociális ábrázolás dicséretével. Ám míg a maguk korában elismerték őket, és nagyra tartották műveiket, az idő múlásával egyre inkább kikoptak az irodalmi köztudatból, míg végül kimaradtak a kötetekből, a kritikákból és a kánonból is. Ez történt a 20. század elejének több alkotónőjével is, például Szenes Erzsivel, Pozsonyi Annával, Ásgúthy Erzsébettel, Szenes Piroskával, N. Jaczkó Olgával, L. Kiss Ibolyával, Wimberger Annával, Urr Idával, Prerau Margittal. És még egy érdekes név befejezésül: Újvári Erzsi. A 2017-es Kassák-év kapcsán végre szóba kerülhette Kassák legkisebb húgának a neve is, aki nagyszerű verseket írt, amelyek kötetben is megjelentek. De ez már egy következő történet... Boleniam Lilla
