Új Szó, 2017. június (70. évfolyam, 125-150. szám)
2017-06-10 / 133. szám, szombat
SZOMBATI VENDÉG „Olykor szinte állatias a táncunk” Gorozdös Klaudia szerint a közönség ma egyéniségeket akar látni a színpadon HAVRAN KATI Prokofjev Rómeó és Júliája kedvelt darab a Szlovák Nemzeti Színházban, Mezen a balett-társulat nem egész négy évvel az előző premier után ismét színre vitte. A mostani előadásról annyi már bizonyos, hogy mérföldkő lesz a társulat és a szlovákiai közönség számára is. Azt talán megszoktuk, hogy a világirodalom legismertebb szerelmi történetét ahány rendező, annyiféleképpen ragadja meg és helyezi kora társadalmi eseményeinek összefüggéseibe. Az azonban kevésbé szokványos, hogy egy balettprodukció koreográfiája felborítsa az események logikai menetét, felcserélje és újraértelmezze az egyes zenei szakaszokat, mint ahogy az is meglepő lehet, hogy a táncosok megszólalnak, sőt színészi alakítást nyújtanak a színpadon. A főrévi származású Gö- rözdös Klaudia táncolt már Zürichben és Antwerpenben, tavaly ősztől azonban a pozsonyi Nemzeti Színház balett-társulatának tagja. Temperamentumos Júliát alakít a színház jelenleg legtöbbet népszerűsített darabjában. Ez pályád eddigi legkiemelkedőbb szerepe, lévén az első nagy szólótáncod. Hogyan érzed magad a feladatban? Elsősorban tiszteletet érzek a szerep iránt. Táncoltam már kisebb szólókat ezelőtt, de ez most teljesen másfajta teher. Más érzés azzal a tudattal felmenni a színpadra, hogy most minden, vagy legalábbis az előadás java része rajtam múlik. Egyúttal nagyon kellemes élmény, mivel Júlia rendkívül érdekes karakter. Egy kislány, akiből a darab végére érett, felnőtt nő válik. Izgalmas feladat volt úgy kidolgozni a személyiségét, hogy egy és háromnegyed órába képes legyek belesűríteni azokat a szakaszokat, melyeken a felnőtté válás során végigmegy. Azt is számításba kellett vennem, hogy a produkció megváltoztatja a hagyományos kronológiát. Az első felvonásban jóformán hátulról pörögnek az események visszafelé. Amikor az első szólómmal érkezem, már tudom, hogy Párishoz akarnak féijhez adni. Rengeteget tanultam a szereptől, sok tapasztalatot adott. Azt hiszem, Júliával együtt én is felnőttem valamennyire. Natália Horečná rendezésében a darab a most zajló háborúkról szól, utal a menekültválságokra és élénk képet fest arról, milyen az, mikor az embernek a saját hazáját kell elhagynia. Mi Júlia küldetése ebben a világban? Az, hogy szerelemet és szeretetet vigyen bele. Azt hiszem, Horečná hisz benne, hogy a szeretet képes lenne véget vetni a háborúknak. Hogyan birkóztál meg azzal a kihívással, hogy színészileg is helyt kell állnotok? A második felvonás alatt például, amikor Júlia felébred és meglátja halott kedvesét, tánc nélkül kell meggyőznöd a közönséget Júlia fájdalmáról. Ott sírnom kell, és ezt hitelesen alakítani óriási kihívás számomra. Megbeszéltük a koreográfussal, hogy hol milyen emóciókat kell átélnünk és közvetítenünk a közönség felé, de táncosokként nem szoktunk ilyen feladatot kapni, ezért nem volt könnyű beleszokni ebbe a szerepbe. Horečná balett-táncos, a Neder- lands Dans Theater és a hamburgi balett tagja is volt, most koreográfusként működik. Mégpedig nagyreményű koreográfusként, hiszen két éve Taglioni-díjjal jutalmazták, amelyet Európa legjobb fiatal koreográfusai kapnak. A társulatban bizonyára mások is szívesen táncoltak volna főszerepet az ő rendezésében. Horečná nagyon kellemes és nagyon pozitív ember. Érzékeny. Megpróbálja kiérezni az emberek személyiségét maga körül. A saját, személyes érzései alapján választja a táncost a koreográfiájához. Nem az a fontos számára, hogy a főszerepet egy szólista, vagy egy príma ballerina játssza. Típusokat keres inkább. Engem azzal szólított meg, hogy úgy érzi, Júlia-karakter vagyok számára. Nem érdekelte, hogy csupán kartáncos vagyok, de az sem jelentett volna előnyt, ha szólista lennék. Az elejétől kezdve meg volt róla győződve, hogy én leszek a Júliája, és a végsőkig ragaszkodott az elképzeléséhez. A partnered pedig Peter Dedinský volt. 0 egy ízig-vérig profi táncos. Idősebb nálam, pár éve már szólista. Stabil, tudtam, hogy vele minden rendben lesz. Nagyon jó barátok vagyunk, ez rengeteget segít. Sok gondot okoz balett-táncosoknál, ha olyanoknak kell együtt táncolniuk, akik nem kedvelik egymást túlságosan. Ilyenkor nehéz egy közös koreográfiát jól kidolgozni. Főleg olyat, mint ez a Rómeó és Júlia, ahol rengeteg intim részlet van. Nehéz lenne ezt a szerepet úgy táncolnom, ha nem bíznék meg teljesen a partneremben. Ezenkívül minden táncosnak kicsit különböző a testi energiája. Megtörténik néha, hogy a két táncos energiaszintje nem tud összehangolódni. Péter stílusa és mozdulatai is nagyon közel állnak hozzám. Nem azt éreztem, hogy két különálló ember táncol, hanem azt, hogy a két testnek teljesen egyforma a ritmusa és az energiája. Teljes egyensúly volt köztünk. A másik szereposztásban, Ilinca Grinincea és Igor Leushin más típusú párost alkotnak, ezáltal a produkció is más ízt kapott. Igor fiatalabb, mint Péter, ő egy sokkal naivabb Rómeót alakít. Péterből árad a tapasztalat, inkább egy férfias Rómeót táncol. Igor és Ilinca pedig mindketten klasszikusabb táncot táncolnak. Az ő produkciójuk így könnyedebb, levegősebb volt. Péter és én is foglalkoztunk modem balettel, és ezt erősen érezni a táncunkon. A mi táncunk súlyosabb, földköze- libb volt. Olykor szinte állatias. Különös az állatias jelzőt hallani balettel kapcsolatban. A klasszikus balett könnyednek szeretne látszani, a légiesség illúzióját kelti. A kortárs balett azonban visszatér a földre. Sokkal szabadabb, megengedőbb. A mozdulatok a klasszikus balettből származnak ugyan, de újra vannak értelmezve. A légiesség helyett a súlyra, a földhöz való közelségre irányítják a figyelmet. Ezért a kortárs tánckoreográfiákhoz nem használunk klasszikus balettcipőt, hanem zokniban táncolunk. így sokkal erőteljesebben érezzük a talajt, amellyel mindvégig szorosabb a tánc kapcsolata, hiszen a táncos közelebb helyezkedik hozzá, mint a klasszikus balettben. Drezdában találkoztál először kortárs balettel? A pozsonyi konzervatóriumban is belekóstolhattunk a kortárs balettbe, a hangsúly azonban a klasszikus baletten volt. Igazán komolyan a drezdai táncfőiskolán kezdtem modem balettel foglalkozni, ahol ennek sokkal nagyobb hagyománya van. Itthon például azt tapasztalom, hogy a Nemzeti Színház közönsége számára egy klasszikusbalett-előadás a megszokott. A hazai színházakba késéssel érkezik a kortárs balett. Egyelőre nem is tudjuk megmondani, milyen lesz a fogadtatása, meg tudjuk-e majd szerettetni a közönséggel. A Rómeó és Júlia az egyik első darab, amely kimondottan a közönséget célozza meg. Azt szeretné bemutatni, miről szól a kortárs balett. Mi áll hozzád közelebb? Úgy tudom, azért mentél el Antwerpenből, ahol a Royal Ballet of Flanders tagja voltál, mivel a társulat kizárólag modern balettet táncolt. Mindkettőt, a klasszikus és a modem balettet is szeretem és szeretném táncolni. A modem talán egy kicsit közelebb áll hozzám. Antwerpenben azonban egyre kevesebb klasszikus produkció volt a repertoárunkon. Sőt, úgy nézett ki, hogy a következő évadban kizárólag modem balettprodukciókat készítünk majd. Ez az edzéseinket is befolyásolta volna, olyan stílusú edzéseket terveztek, melyek a klasszikus balettől erősen eltérő mozdulatok felé orientálják a táncost. Úgy éreztem akkor, hogy ha maradnék a társulatban, hiányoznának a klasszikus balettre felkészítő edzések. A klasszikus balett fizikailag igényesebb, jobban kimeríti a táncos testét. Azonban biztos voltam benne, hogy szeretnék még klasszikus balettet táncolni. A drezdai Palucca Táncművészeti Főiskolán a bakalár fokozatot végezted el. Egyértelmű döntés volt, hogy a pozsonyi konzervatórium után külföldön tanulj tovább? . Igen, bár emlékszem, hogy az egy hirtelen döntés volt akkor. Megtudtam, hogy felvettek, és két hét múlva már ott is voltam. Zene és táncteóriát is tanultunk, de a drezdai iskola kimondottan a táncra összpontosít. Kiváló tánctanároknál tanulhattam Drezdában. Olyanoknál, akik a táncos egyéniségét akarták kihozni belőlünk. Nagy különbséget éreztél az itthoni és a külföldi táncoktatás között? Nálunk a balettképzés az orosz iskolából indul ki. Amikor egy balettórán több lány táncol, az elvárás az, hogy precízen tudják teljesíteni a mozdulatsort. Hogy egyforma magasságban tartsák a kezüket vagy ugyanolyan magasba emeljék a lábukat. A konzervatóriumban odafigyeltek ránk egyénileg is, de a folytonos elvárás, hogy az összes mozdulat a lehető legprecízebb legyen, korlátozza az egyéniség kibontakozását. A fiatal táncos így gyakran fél önmaga lenni. Az, hogy maximális precizitással tudjuk teljesíteni a figurákat, jól jön a klasszikus, nagy kartáncoknál, azonban nem fejleszti a táncos saját egyéniségét. Pedig minden táncos számára az a cél, hogy egyszer szólista legyen. A kartáncban elmosódik az egyéniség, a szólistának azonban úgy kell táncolnia, ahogyan csak ő tud. Nem érdekes, hogyan táncol mindenki más. Az emberek már nem a tömegre kíváncsiak, hanem egyéniségeket akarnak látni a színpadon. És ez főleg a modernebb produkciókra érvényes, ezekben már alig vannak kartáncok. A Rómeó és Júlia kiváló példa erre. Ebben a darabban minden egyes szereplőnek nagyon erős energiája van. Ez pedig valóban azt kívánja, hogy egyéniségek táncoljanak a színpadon. Tehát nem érezted még magadban a táncegyéniséget, amikor Drezdába mentél. Érezhető volt a különbség köztem, és az ottani táncosok között: ott kész táncosok hagyják el a konzervatóriumot tizennyolc évesen. Erős táncos karakterek, akik gondolkodás nélkül jelentkeznek és táncolnak profi színházak társulataiban. Tizennyolc évesen én nem voltam kész táncos. Amikor befejeztem a pozsonyi konzervatóriumot, két lehetőségem volt. Az egyik, hogy belépjek a Szlovák Nemzeti Színház társulatába, a másik pedig, hogy a drezdai Palucca Táncművészeti Főiskolán tanuljak tovább. Úgy éreztem, hogy mindenképpen szükségem van még pár évre, hogy kibontakozzon a bennem rejlő táncos. Hogy elérjem azt, hogy a tánc magától jön, amikor színpadra lépek, és én a saját egyéniségemet tudjamnyújtani. A Palucca nagy on jó volt ilyen szempontból, mivel ott mindegyikünket egyéniségként kezeltek. Mi jellemzi a te táncos egyéniségedet? Ezt nehéz szavakkal meghatározni. Annyit el tudok mondani magamról, hogy mindig próbálom önmagamat nyújtani a színpadon, ezért nagyon élvezem a táncot. Ezt azok is mondják, akik kívülről néznek. Hogy sugárzik belőlem az, hogy élvezem, amikor táncolok. Sok táncos már szinte rutinból táncol, úgy jár próbára, mint aki a napi munkakötelességét végzi. Nekem a tánc a hobbim, az életem, a mindenem. Lehet, hogy egy gyerekkori illúziót kergetek még, de szeretném, ha a tánc sosem válna hétköznapivá. Most abban vagyok biztos, hogy szeretnék minél többet táncolni, mindegy, hogy kartáncot vagy szólót. Persze, óriási lenne, ha a jövőben is kapnék majd nagyobb szólókat. Ez a Júlia-szerep volt az első nagy lehetőség, hogy megmutassam magam. Meglátjuk, kinek mennyire tetszik, és milyen pozícióban számolnak majd velem a társulaton belül. Nem egész egy év távlatából elégedett vagy a döntéseddel, hogy hazajössz? Azt hiszem, ez volt az egyik legjobb eddigi döntésem. Örülök, hogy itthon lehetek, és a családom is boldog. Most azt érzem, hogy először élek száz százalékra. Viszont ha nem mentem volna külföldre, nem tanultam és táncoltam volna messze itt- hontól, most nem érezném így. Ezeket az utakat be kellett járnom, és ez így volt jó. Nem jutottam volna ide, és most nem lennék az, aki vagyok. Ezt táncosként és emberileg is így gondolom. „Mindig próbálom önmagamat nyújtani a színpadon" (Fotó: Cséfaivay D András)
