Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)
2017-05-27 / 121. szám, szombat
L I2Ö SZALON ■ 2017. MÁJUS 27. www.ujszo.com Egy naplólap éhány napja meglök I néztem az Alien: I Covenant című ^ filmet. Szégyen A ^ ide vagy oda, még mindig szeretem a sci-fit, bár mostanában elvétve láttam csak érdemleges darabot ebben a műfajban. A film számomra egyeden emlékezetes jelenete az volt, amikor Dávidtól, az idegen bolygón immár egy évtizede egyedül élő androidtól megkérdezi az egyik szereplő, hogy ugyan miért kísérletezte ki azokat a szörnyeket, amelyek elpusztították a teljes élővilágot. David tömören azt válaszolta: Tétlenségben az ördög ad munkát. Utólag eszembe - jutott, hogy valószínűleg nem a forgatókönyv írója találta ki ezt a mondatot, annyira elütött a filmre sajnos jellemző, olykor vérlázítóan primitív párbeszédektől. Es valóban, kissé más formában ugyan, de rábukkantam a forrására. Archibald Joseph Cronin skót író A mennyország kulcsa című regényében szere- pel'ez a mondat, amely Bíró Sándor fordításában így hangzik: Téden kéznek ördög a munkaadója. Jövök haza kora hajnalban egy úgy- • nevezett céges buliból, amit szemérmesen csapatépítésnek neveznek hivatalos helyeken. Már régóta csak alkalomszerűen iszom alkoholt, a hajdani nagy berúgásoknak már az emlékétől is rosszul leszek. Egy ideje észrevettem magamon, hogy nem tudok olyan keveset inni, hogy ne legyek tőle mégis másnapos. Már két sört megétzek. Nem tudom, hogy a korral jár-e. Annyira öreg azért nem vagyok még talán. Vagy csupán a szervezetem elégelte meg egyszer és mindenkorra a pi- álást. Állítása szerint akkor golyózott be, amikor egyszer egy agyonlőtt horvát család elásását bízták rá. Onnan kezdve én már csak úgy mellékesen létezem, mondja nevetgélve... Az éjszaka elég csúnya véget ért egykét kolléga számára. Volt, akit úgy kellett bevinni a házba, mert képtelen lett volna egyedül feltápászkod- ni a fűből. Az ilyen részegeskedéseknek mindig van egy olyan fázisa, amikor néhányan őszinteségi rohamot kapnak, és olyan mondatokkal rukkolnak elő, amelyekre igazán nem számítana az ember. Most is elhangzott néhány ilyen mondat, tót, egy egész monológ is az egyik munkatársam szájából, aki magánéleti válságának titkaiba avatott be. Amikor legközelebb találkoztunk a munkahelyen, láttam, hogy kerüli a tekintetemet, zavarban van, nem tud mit kezdeni a helyzettel. Nyilván utólag megbánta, hogy elmondta, amit elmondott. Az Bo Bartlett: School of the Americas ember egy idő után hajlamos haragudni arra, akivel őszinte volt. Azt gondolja, kiszolgáltatta magát neki, s a rá bízott titokkal a másik biztosan visszaél. Lám, én is megírom most ezt, tehát visszaélek vele, még ha nem lehet is ráismerni az érintettre. Hajnal van tehát, ballagok hazafelé a céges buliból az út mellett, épp befordulnék a kanyarba, ahol az erdő kezdődik, amikor egy termetes borz sétál át előttem. Ritkán látni borzot napközben, meg is örülök neki. Volt a pillanatban valami időtlen, ahogy a hajnali csendben felbukkant a patak felől és kényelmes tempóban átballagott az orrom előtt, majd eltűnt a bozótban. Vadállattal találkozni mindig időn kívüli pillanat. Néhány óra múlva, amikor a kisebbik fiamat vittem az óvodába, a borz már ott feküdt elütve az út szélén. Nem tudom másként mondani, majdnem elbőgtem magam, pedig sírásra a legkevésbé sem vagyok hajlamos. Nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy van ebben valami jelképes. Valami, ami túlmutat a borz halálán. A kérdés csak az, hogy mi lehet az. Nem tudok rájönni. Karcsi, az egyik hajléktalan „ügyfelünk” meséli, hogy milyen rendhagyó munkája volt majdnem öt éven keresztül. Egyszer találkozott egy kutyát sétáltató idős nénivel valamelyik buszmegállóban. Beszédbe elegyedtek, és a néni felajánlott egy munkát Karcsinak. Az ajánlat abban állt, hogy étel és némi dohány fejében minden nap vigye el a kutyát sétálni, de úgy, hogy közben végig labdát kell dobálni neki, mert különben a kutya unatkozik. Ezután éveken át minden nap labdát dobált a kutyának egy tömbház mögötti parkolóban. Karcsi a Vajdaságból származik, a délszláv háború idején be is sorozták. Állítása szerint akkor golyózott be, amikor egyszer egy agyonlőtt horvát család elásását bízták rá. Onnan kezdve én már csak úgy mellékesen létezem, mondja nevetgélve, és kéri, hogy mutassak neki valami második világháborús videót a neten. Mit olvas? Korpás Árpád idegenvezető, a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás alelnöke Most éppen Juraj Kucharík Bratislava című útikönyve a fő olvasmányom. A Dajama Kiadó gondozásában tavaly megjelent bedekker úgy adatgazdag, hogy az nem terhelő, és benne van minden, ami lényeges. Könnyen emészthető szövegéhez sok-sok fotó, átnézeti térkép és praktikus információ társul. Igaz, amikor a városnéző sétáimra ' készülök, a részletesebb szakiroda- lomból indulok ki, de érdekel, hogy mi az, ami a nagyközönségnek szánt kézikönyvben szerepel. A szerző részletes történeti összefoglalóval szolgál az őskortól napjainkig. Érzékletesen kibontja, hogyan lett Pozsony a mohácsi vész után helyettes magyar főváros, koronázó város és az országgyűlések helyszíne. Bőven esik szó Mária Terézia és II. József Pozsonyáról, a szlovák nemzetébresztők jelenlétéről és a 20. század pozsonyi fordulatairól. Minden témánál eligazít, hogy egy-egy korszakra vonatkozóan milyen látnivalókat találunk a városban. Kucharík tematikus fejezeteket is kínál, hogy a könyv valóban hasznos segítőtárs legyen akár közlekedési vagy más kérdésekben. Bár a szerző a magyarokhoz szorosabban kötődő mozzanatokra is kitér, a Petőfi-szobor kálváriájáról, az 1919-es sortűzről és más eseményekről az érthető terjedelmi keretek köze- . pette is szívesen vennék konkrétabb és részletesebb kifejtést. Egy kollégámmal már többször is tartottam szlovák tematikus városnézést a multietnikus Pozsonytól, és tudom, hogy a szlovák közegben is nagy az érdeklődés a magyarokkal és más nemzetiségekkel kapcsolatos események iránt. Bratislava SAROKPONT Behaluskázva K álmussal álmodtam. Talán nem kellett volna éjszakára egy egész tál brindzás sztra- pacskát betermelnem. Vagy pedig a Beszterce megyei ispán magyar támogatottságáról szóló cikket elolvasnom. Már nem is tudom, mi volt előbb: a haluška vagy Kodéba? Régi álmom teljesült, hogy Mik- száthtal álmodtam. Sok-sok éber álmodozás előzte meg az aktust. Volt egy hosszú időszakom, amikor csak őt olvastam. Vele keb tem, vele ébredtem, és ahelyett, hogy a disszertációmat írtam volna (róla), az életrajzi szerző nyomában jártam. De hiába simogattam végig a szklabonyai és a horpácsi gyűjtemény darabjait, hiába zarándokoltam el Selmecre, Kürtösre, Bátyiba, hiába kortyolgattam kedvenc csevicéjét - csak nem akart nekem megjelenni. Pedig fontos diskurálni valóm lett volna vele egy fejezetről. Ki gondolta volna, hogy épp a haluskaevés következményei fújják meg a végítélet harsonáit, és egyszeriben egy palócföldi Zrínyiászban találom magamat? „Hallottam, dúsa moja, hogy országos napilap kolumnistájának tetszik lenni. Üzennék az én földijeimnek, a kürtösi, rőcei és szombati járásokba. Talán a maga kis bulváros firkálmányait elolvassák. Mert engem már jobbára csak koszorúznak. Különben nem kívánnák megválasztani újra ezt az ugribugri tornatanárt. Ach, Haluška Jánosok gyülekezete! Pedig a választók cinikus megvezetése ősrégi férfimesterség.” Kicsit csalódott voltam, hogy nem a filológiai munkásságomat hozta szóba, de így lapzárta előtt jól jött a segítsége. Hagytam hát, hogy üzenetét tollba mondja. „De nehogy ám irodalmi utalásokba burkolja a lényeget, lelkem, mert ezeknek hiába írja, hogy Beszterce ostroma meg A fekete város. És a választói öntudatot se babrálja, úgysincs nékik. Érdekli is őket, hogy fortélyos obstrukcióival uniós forrásoktól fosztja meg településüket! A kis humanista csacskaságait pedig mellőzze. Már megbocsásson, de palóc lélektanban teljesen pan- cser. Azt hiszi, megnyitja majd a szívcsakrájukat, ha arról világol nekik, hogy a cigány is ember, ráadásul magyar? És hogy a nagy rendrakás nevezetű játszmában ők az előre tolt bástya?” Ezeknél a szavaknál már komolyan bánni kezdtem korábbi törleszkedésemet, és a fenébe kívántam pikírt megjegyzéseivel egyetemben ezt a nagyarcú palócot. De még egyet rúgott rajtam. „Nem kell túlspi- lázni a stílt, mint ahogy szokása. Diktálom, de szó szerint ezt írja: Ne baszakoggyatok, palóc atyafiak!” Ennyi. Azzal, huss, szertefoszlott. Meg se tudtam tőle kérdezni, hány gy-vel kívánja, hogy írjam e nemes cselekedetet. Mit tehetnék hozzá ehhez az abszurd álomhoz? Meghalt Mikszáth Kálmán, oda az igazság. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
