Új Szó, 2017. május (70. évfolyam, 100-124. szám)
2017-05-27 / 121. szám, szombat
Győrffy Ákos tárcája a Szalonban 2017. május 27., szombat, 11. évfolyam, 21. szám Nincs működő társadalom kultúra nélkül 5>Az az elgondolás, mely szerint a művész a társadalomtól elzárva ül az elefántcsonttornyában, a múlté.” N émeth Hona a legismertebb hazai magyar képzőművészek egyike, akit nemcsak itthon, hanem külföldön is elismernek. Provokatív alkotásaival az aktuális társadalmi kérdésekre hívja fel a figyelmet, s egyben állásfoglalásra készteti a nézőt. Munkásságáért idén Andrej Kiska államfőtől állami kitüntetést kapott, Dunaszerdahely városától pedig Pro Űrbe díjat. Legutóbbi kiállítása Mindent becsomagolni... címmel volt látható Budapesten, júniusban nyílik a bécsi Knoll Galériában. A kiállított installációk három történelmi időszakba engednek bepillantást, és nem ismeredenek a szlovákiai közönség számára sem, hiszen Pozsonyban látható volt a tárlat egy része tavaly. A kiállítás címadó darabja a második világháborút követő kitelepítések időszakából származik Azon kívül, hogy a családja szemszögéből vizsgálja, miért választotta ezt a történelmi pillanatot? Olyan példaértékű történéseken keresztül közelítettem meg ezt az időszakot, amelyek nemcsak a családunkat, hanem a régiónk történetét is befolyásolták Valahogy úgy képzelem a történelmi csomópontokat, mint a biliárdasztalon a golyókat. Amikor megütünk egy golyót, az asztalon beinduló mozgások révén különböző összefüggések alakulnak ki. Hasonlóképpen, vannak olyan pillanatok, amikor különféle módon alakulhatna a történelem, de az, ahogyan végül bekövetkeznek az események, kialakít egy helyzetet, melynek hatása lesz az elkövetkezőkre. Ez pedig tükröződik mind a családtörténetben, mind a régió történetében vagy egy nemzet történelmében. A kitelepítések témájába a férjem családja miatt vágtam bele, amely a fiainkon keresztül az én múltbeli családom is. A kiállítás címadó darabja egy asztal, amely olyan töréspontot jelez a család életében, amit máig nem sikerült áthidalni. Az asztal, amely köré egy hanginstalláció épül, a férjem nagybátyjáé volt, akit Csehországba hurcoltak kényszermunkára. Az, hogy egy jómódú parasztcsaládból származó tizennyolc éves fiú leszáll a tábori vasútállomáson, hogy rabszolgának viszik a cseh gazdák, hogy ez az érettségizett fiatal egy ólban robotol két éven át egy olyan trauma, amit sem a család, sem az érintett nem tudott kiheverni. Egyébként, amikor a pozsonyi SODA galériába készítettem ezt a kiállítást, nem is tudatosítottam, hogy idén van a kitelepítések hetvenedik évfordulója. Bátor vállalkozás tragikus sorsokat közel álló személyeken keresztül feleleveníteni. Még a legközelebbi családján belül is olyan témákat vesz górcső alá, amelyek fájdalmas emlékeket idézhetnek. Kiállításai visszatérő témája édesapja politikai karrierje, aki mezőgazdasági szakpolitikusként kormánytag volt a hetvenesnyolcvanas években. Megszoktam, hogy ezeket a dolgokat a nyilvánosság elé tárom, mivel a pályám kezdetétől jelen van ez a fajta nyitottság. A legtöbb munkám személyes tapasztalatból indul ki. Néha elgondolkodom azon, hogy például amikor egy festő aktot vagy önarcképet készít, akkor vajon jobban vagy kevésbé tárulkozik-e ki, mint én, amikor végiggondolok bizonyos folyamatokat a családommal kapcsolatban. Azt hiszem, hogy egy aktkép megfestése nem feltédenül kell, hogy intimebb legyen, mint amikor nem figurális, analitikus módon próbálom áttekinteni a személyes, illetve családomat érintő történéseket. A Javított verzió című kiállításom a Tranzit galériában még 2014- ben nyílt Pozsonyban, a kiállítás egyik inspirációja Esterházy Péter Javított kiadás című munkája volt. Ezen a tárlaton állítottam ki először édesapám kilencvenes évekből megmaradt tárgyalóasztalából készült interaktív objektemet. Ez a tárgy úgy működik, hogy amint elég közel lép hozzá a látogató, az asztal kinyílik, részenként kicsomagolja magát, majd visszacsukódik. Szimbolikusan megnyit egy vissza nem térő lehetőséget, amelyet vagy sikerül kihasználnunk, vagy elveszik, az is lehet hogy örökre. Ezt a sorozatot folytattam és vittem most Budapestre és Bécsbe is. Ha az egyénen és a családon túllépünk, megértünk arra, hogy konfrontálódjunk a történelmi traumáinkkal? Nem tudom, hogy egy nemzet vagy egy kisebbségben élő nemzetrész mikor érik meg erre. Viszont nem látok más lehetőséget, mint azt, hogy konfrontálódjunk a traumákkal. Mert ennek hiánya elfojtott feszültségeket szül, és olyan helyzetet teremt, amikor nem is tudjuk, miért, mi miatt nem működik valami. Sem a magánéletben, sem történelmi viszonylatokban nem vagyok híve az elfojtásnak. Azonban azzal én sem számoltam, hogy mennyire feldolgozatlan a kitelepítések időszaka nemcsak a magyarok, hanem a szlovákok számára is. A pozsonyi SODA galériában megrendezett kiállításon a kiállított tárgyakhoz hozzárendeltem korabeli, kétnyelvű dokumentumokat, amiket a pozsonyi Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma segítségével fakszimile nyomtatásban készítettünk el. Nem sejtettem, hogy amikor a közönség, s a kollégáim, művészek, a képzőművészeti egyetem tanárai elolvassák ezeket a dokumentumokat, akkor ott szembesülnek ezekkel a történelmi tényekkel először. Valami hasonló történt most Budapesten, ahol hallottak ugyan már ezekről az eseményekről, de a magyar oktatásban erőszakolt lakosságcsere helyett inkább önkéntes kitelepülésként jelenik meg a téma. Kevesen tudnak arról, hogy a szlovákok gazdag birtokokra jöttek, a magyarok viszont ötvenkilós csomaggal mentek el. Vagy harminckilóssal, ki hogyan. Mi ebben a művész szerepe? Gyorsíthatja ezeket a folyamatokat? A művészet fontos szerepe lehet az, hogy nemzeti, politikai vagy akár magánéleti traumákat segítsen feldolgozni. Az, hogy egy művész milyen úton halad, leginkább habitus és művészeti program kérdése. Valószínűnek tartom azt is, hogy éppen a családi indíttatás lehet az, ami nagymértékben befolyásolhatja az alkotó tevékenységét. Elkerülheti a művész a politikai-társadalmi kérdéseket? Mit gondol azokról, akik szerint a művészetnek kizárólag az esztétikummal kell foglalkoznia? Ha provokálni akarnék, azt is mondhatnám, megrekedtek a tizenkilencedik században. Vannak különböző művészeti programú művészek, és el tudom fogadni azt is, ha valaki belemerül egy konkrét művészeti kérdésbe. Ilyen módon számos alkotó művészeti programja távol áll a politikától. Viszont az az elgondolás, mely szerint a művész a társadalomtól elzárva ül az elefántcsonttornyában, szerintem a múlté. Mivel engem foglalkoztatnak a társadalmi, történelmi, politikai kérdések, bekerülnek a művészetembe. Ugyancsak elképzelhetedennek tartom a művészet és a magánélet különválasztását. (Folytatás a következő oldalon.)
