Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-12 / 86. szám, szerda
www.ujszo.com I 2017. április 12. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR I 7 A párki nekrológja Még a kutyát is sajnálni kellett, hogy megette szegény * * zönlenek berkeinkbe a M 'V hírek, hogy a párkinak ■ vége. Meghalt, nincs töb- bé. Ki vagyon múlva. De ha ki nem is, el mindenképpen. Egyre több olvasónk jelzi ugyanis, hogy életének egykor megbízható és finom alkotóeleme, a virsli munkanéven elhíresült élelmiszeripari tömegtermék megszűnt létezni. Mert bár kapható a boltokban ilyen nevű képződmény továbbra is, viszont nincs köszönőviszonyban azzal, amit megismertettek velü(n)k anno. Vagy mi lettünk igényesebbek, vagy a virslik változtak meg. Esetleg mindkettő. Szóval önök küldték, hogy virslibe harapva csontdarabbal találkoztak, illetve magával a nagy semmivel, a virsli ugyanis már a tányéron szétfolyt, egy villaszúrás után. Még a kutyát is sajnálni kellett, hogy megette szegény. Ám mégiscsak étel, amit kidobni nem illik, a kutya pedig a legbarátságosabb köztes megoldás köztünk és a szemeteskosár közt. De ez egy másik téma, amely szintén messzire vezet. Mindenesetre megnyugodhatunk legalább amiatt, hogy tapintásunkkal győződhettünk meg a hazai húsipar ütőerében pulzáló fejlődésről: ami húsz éve még ilyen volt, az ma már amolyan. Persze azért ahhoz, hogy utolérjük a nyugatot, ebben is pedáloznunk kell egy kicsit: mikor lesz, amikor Lesbe Ni- elsenhez hasonlóan (Csupasz pisztoly) este bedobjuk az ellenséget a húsfeldolgozó egyik tartályába, másnap a focimeccsen elfogyasztott hot dogban pedig már az ő pecsétgyűrűjére harapunk rá. De valljuk be, ehhez szerencse is kell, bár ugye a szorgalom és az igyekezet az első. A valódi párki tehát elindult a mamut, a dodó madár, és Steller tengeri tehene által kitaposott úton, vagyis kihalt. Létezik még néhány ritka és élvezhető alfaja bizonyos kombinátokban, de megvenni úgysem fogja senki, ha van olcsóbb is, hisz ki az a hülye, aki drágábbat vesz. Örülhetnek legalább a nyelvőrök és nyelvművelők, mert hiszen a párki szót, nyelvünk ragyogó viaszkos vásznának legbamább foltját nem sikerült ugyan lesikálniuk, de megszűnt legalább az, amit eredetilegjelentett (idővel kikopik talán a kölcsönszó is). Ez pedig majdnem akkora bravúr, mintha a térítőt fordítottuk volna meg egy rántással, úgy, hogy az asztalt közben le sem pakoltuk. Az eredmény is éppen olyan dicső. Reméljük, hamarosan a botaszki is ilyen sorsra jut, sarkában a tyeplákival. (MTI-felvétel) Médiaguruk '^7 MARIÁN LEŠK0 | H ónapok óta tart a szlovák közszolgálati televízió és rádió igazgatójának megválasztása előtti taktikázás és helyezkedés, és az egyre hangosabb pengeváltások zaja immár kiszűrődik a zárt ajtók mögötti kormánykoalíciós egyeztetésekről. Andrej Danko SNS-elnök pártja hétvégi kongresszusán azt mondta, „én már nem játszanám tovább ezt a közszolgálatosdi színjátékot, megszüntetném a tévédíjakat és állami televíziót hoznék lére”. Danko tehát ismét az új lengyel „megoldást” szorgalmazza, amit Jaroslaw Kaczyúski és pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) vert át. E filozófia nyers és világos: aki megnyerte a választást, az a „néphatalom” nevében kormányoz, és minden területen köteles átvenni a hatalmat - nemcsak a törvényhozóit és a végrehajtóit, hanem a közszolgálati médiát is uralnia kell. A PiS ezt úgy hajtotta végre, hogy módosította a közszolgálati média igazgatóinak kinevezéséről szóló törvényt, és azt a végrehajtó hatalom kezébe adta, konkrétan az államkincstár vezetőjének kezébe. Az új igazgatók kinevezése után annak rendje és módja szerint megkezdődött a tisztogatás, több száz embert távolítottak el a közmédiából. Az így létrejött párttévét és pártrádiót természetesen párthű emberek irányítják, mégpedig Kaczyúski következő kijelentésének szellemében: „A televízió segítségével olyan képet alakíthatunk ki, amilyet akarunk, mert az emberek nem mérlegelik és elemzik a látottakat, hanem egyszerűen elfogadják azt igazságnak”. Az így „államositott” lengyel köztévé nézettsége nagyot zuhant másfél év alatt, és a felmérések szerint egyre kevesebben tartják ob- jektívnek és hitelesnek a műsorait, de ez mit sem érdekli a PiS elnökét. És nyilván nem főne emiatt Andrej Danko feje sem, ha ö irányíthatná a szlovák köztévét és közrádiót is, valahogy úgy, mint az állami vasutakat. Robert Fico viszont egyáltalán nem beszél a közmédia államosításáról, hiszen minek ide a törvénymódosítási hercehurca, amikor az egészet el lehet intézni azzal, hogy a megfelelő embert ülteti a közmédia igazgatói székébe. Fico szerint az RTVS jelenlegi vezetése nem teljesíti a feladatát, „nem tudta biztosítani a közszolgálatiságot”, szerinte a hírműsorok „ellenzéki hangvételűek”, ezért személycserére van szükség az intézmény élén. Ezzel szemben a felmérések szerint egyre nő a közszolgálati televízió nézettsége, és egyre többen tartják megbízható, kiegyensúlyozott, hiteles hírforrásnak. Nemzetközi összehasonlításban a szlovák közmédia függetlenségének mértéke olyan, mint a németé, és csak a skandináv országok közmédiái előzik meg ezen a téren. A Smer elnökének Bugár Bélára is szüksége van ahhoz, hogy a kedvére való változás történjen a közmédia vezetésében. A Híd elnöke eddig ellentmondásos nyilatkozatokat tett. Részben ő is csatlakozott az STV bírálóihoz, amikor a tévé nézettségének és megbízhatóságának növekedését úgy kommentálta: „Éppen azért, mert növekszik a megbízhatósága, a valóságnak megfelelően kellene tájékoztatnia”. Mintha nem a műsorok miatt tartanák egyre többen kiegyensúlyozottnak a csatornát, hanem valami ettől teljesen független dolog miatt... Másrészt a Híd elnöke azt is mondta, „kicserélhetjük az igazgatót, csak nehogy még rosszabbul süljön el a dolog”. Az ellen, hogy Danko államosítani, a Smer pedig uralni akarja a köztévét, a két párt képviselőinek nincs semmi kifogása. De Bugár Bélának már nincs ilyen szerencséje a saját képviselőivel. Ezért a Smer vagy az SNS jelöltjének támogatását nemcsak a választóknak, hanem a sajátjainak is meg kell magyaráznia. A szerző a Trend hetilap kommentátora Miért hallgat a szlovákiai magyar értelmiség CEU-ügyben? NAGY ZSÓFIA A címben feltett kérdést nem olyan nehéz megválaszolni, részben már többen megtették. Mostantól arról érdemes gondolkodni, hogy mit jelent ez a csend és merre mutat. Nagyjából egy hete, április 3-án lett nyilvános annak a 99 erdélyi értelmiséginek a levele, akik kiállnak a CEU mellett és a magyarországi felsőoktatási törvénymódosítás ellen. Ezek után többen várhattak a többi határon túli közösségtől is egy hasonló, közös, egyértelmű gesztust, de ez nem történt meg. A szlovákiai magyar társadalom ismeretében világos, hogy egy réteg akár örömmel is fogadhatta a híreket, de mi van azokkal, akiket eddig független értelmiségiként ismertünk? Minden politikai naivitást félretéve: nem kell úgy tenni, mintha nem tudnánk, hányán függnek a magyar állami pénzektől és hányán félnek a pénzcsapok hirtelen elzárásától. Ha ez a félelem bármilyen szinten reális, akkor is tudható, hogyan lehet ellene védekezni. Ha egymást erősítve mindenki feláll és kiáll, nem fognak kollektív büntetést alkalmazni. És bár nehéz elképzelni, de ha mégis, hosszútávon nem az erkölcsi győzelemmel jámánk-ejól? A rövid távú önérdek, a szervi- lizmus és a gyávaság nem sokat segít abban, hogy hitelesen beszéljünk a tudomány autonómiájáról, a művészet szabadságáról és a független értelmiségi létről. Ezek nélkül azonban nem sokra megyünk, csak tovább ismételhetjük, hogy a szlovákiai magyar egy lefejezett, értelmiség nélküli társadalom - de tenni megint nem tettünk ellene semmit. Ez a hallgatás hosszú távon több kárt okoz, mint bármilyen pénzmegvonás, ami ráadásul csak egy feltételezés. A rövid távú önérdek, a szervilizmus és a gyávaság nem segít abban, hogy hitelesen beszéljünk a tudomány autonómiájáról, a művészet szabadságáról, a független értelmiségi létről. Ha a független értelmiség lelkiismeret nélkül funkcionál, minden megnyilvánulása hiteltelenné válik. Ha az értelmiségi lét a kritikai gondolkodásról és a moralitásról szól, akkor ez a szlovákiai magyar csend most nagyon szomorú üzenetet hordoz. Marad nekünk a provinciális összekacsintás és egy újabb elszalasztott lehetőség, ami akár végre identitást adhatott volna az egyébként közösségként szinte soha nem funkcionáló közösségnek. Gondolom, az állandó önsajnálatunk és a megmaradás-diskurzus miatt nem tettünk fel soha kérdéseket például a Magyar Művészeti Akadémia mögé beálló íróinknak, és most se nagyon firtatjuk, hogy a Fórum Intézet milyen mélyen hallgat, miközben a Soros Alapítvány ezt az intézményt is finanszírozta. Ezek a társadalmi-kulturális objektumok nem csak akkor szívügyeink, ha minden kritikától megvéd- jük őket (épp ellenkezőleg), a nyilvánosság kontrollját pedig épp akkor sorvasztjuk el, amikor a legfontosabb lenne. Valószínűleg sokan azért nem találják problematikusnak ezt a nemkiállást, mert úgy gondolják, egy újabb szolidaritási nyilatkozat sem menti meg az intézményt, ellenben mi esetleg rosszul járhatunk, ha kinyitjuk a szánkat. Éz óriási tévedés. Egy szolidaritási nyilatkozat sosem csak arról szól, akivel együttér- zünk. Rólunk, az együttérzőkről is szól. Biztosít minket identitásunkról és egy olyan morális alapról, ami nélkül az értelmiségi-művészi munka tulajdonképpen értelmetlen és ijesztően üres. Másrészt nem lenne alávaló gesztus az sem, ha az összmagyarsággal való összetartozás vágya nem csak akkor kapna hangot, amikor pénzért nyújtjuk a markunkat. A szerző az ELTE Bölcsészettudományi Kara Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének PhD-hallgatója VERES ISTVÁN
