Új Szó, 2017. április (70. évfolyam, 77-99. szám)
2017-04-01 / 77. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. ÁPRILIS 1. U Nakajima Tamotsu: Téli tájkép heggyel Győrffy Ákos: égyen ide vagy oda, de tíz éve nem jártam a Csóványoson, a Börzsöny legmagasabb csúcsán, és most, hogy a családdal épp a nevezett orom felé kapaszkodunk, olyan érzésem van, mintha időspirálba keveredtem volna. Az erdőben persze nem nehéz ilyen tapasztalatokat szerezni, mén másféle időszámítás uralkodik errefelé, mint az emberi világban. A Szénpatak például, ahonnan indultunk, körülbelül harmincezer éves, ez a hegyoldal pedig, ahol most járunk, nagyjából tizenötmillió. Tíz év nem sokat számít a földtörténetben. Az ember életében azért mégsem elhanyagolható idő. Amikor legutóbb erre jártam, még nem voltak meg a gyerekek, nem laktunk itt a közelben, a hegység peremén egy tölgyerdőben, nem ott dolgoztam, ahol most, és nem fájt a lábam minden lépésnél. Mert némiképp felelődén módon egy néhány hetes bokasérüléssel indultam el, aminek, félek, meglesz a böjtje. Ahogy ballagunk első úti célunk, a Foltán-kereszt felé, amely egy hétszáz méter magasan fekvő réten áll, megpróbálom végiggondolni ezt a tíz évet, de mint minden ilyen végiggondolási kísérlet, ez is eleve kudarcra van ítélve. Egyrészt azért, mert a kisebbik fiam egyre hangosabban követeli, hogy vegyem fel, másrészt pedig azért, mert végül is nincs mit végiggondolni rajta. Sosem értettem, hogyan képes valaki végiggondolni az életét, annak ellenére, hogy nekem is támadnak olykor hasonló késztetéseim. A múltból következik a jelen, persze, ez mindnyájunk számára evidencia, a baj azzal van, hogy ez a bizonyos múlt egyrészt elérheteden, örökre eltűnt, másrészt nagyon is jelenvaló és ugyanúgy alakítja az életet, mint korábban. A feleségem szokta mondani olykor, hogy furcsa, mennyire nem emlékszem bizonyos dolgokra, mennyire nem maradnak meg bennem emlékek. Igaza van, tényleg sok mindenre nem emlékszem, néha magam is megijedek, hogy egészen hosszú időszakokról csak néhány halvány emlékkép ugrik be. Holott soha nem drogoztam például, és a piálás is mindig az egészséges határokon belül maradt. Életem jó részét alvajáróként éltem, aki sehol nem volt jelen, akinek szinte alig volt kapcsolata a többiekkel, de nemhogy a többiekkel, önmagával sem. Egy alvajárónak pedig miféle emlékei lehetnének. Ennek ellenére amikor meglátom messziről a Foltán- keresztet, összeugrik a gyomrom, mert eszembe jut egy régi ősz, amikor egy jó barátommal erre jártunk, megittunk egy üveg bort a kereszt alatt, aztán felmentünk v > valahová a Csóványos alá sátrat verni és hallgatni a szarvasbőgést. A kereszt körüli kerítést kicserélték, és pihenőpadokat raktak ki az erdő szélén, valamint néhány információs táblát a környékről, illetve konkrétan a keresztről. Fokán Jánost, az uradalmi erdészt ezen a helyen ütötték agyon fejszével a fatolvajok 1890-ben. Leülünk a padra, szendvicset majszolunk, folyamatosan öltöztetjük és vetkőztetjük a gyerekeket, mert időnként hűvösebb szélrohamok érkeznek a magasabb hegygerincek felől, amikor viszont nincs szék szinte nyárias a meleg. Itt fent még nem tavaszodik olyan intenzíven, mint a völgyekben. Az erdő alja tele van hóvirággal, amelyek odalent már régen elhervadtak. Régóta fel akartam már jönni ide, de most, hogy végre itt vagyok, nincs bennem semmi elégedettség vagy öröm. Nem mdom, mi van bennem. Mintha tegnap jártam volna itt, vagy mintha kétezer éve. Negyvenéves fejjel ideje lenne már leszámolnom azzal a tévképzettel, hogy várok valamit egy helytől, hogy arra számítok, valami majd történni fog a vágyott megérkezés pillanatában. Nem történik semmi. Ölyvek keringenek a bükkös fölött, harkály kopog egy kiszáradt kőrisen, zúg a szél, a közeli hegyek sápadt, halványkék párában lebegnek, a gyerekek rohangásznak a tűzrakóhely körül. Fokán János testét egy közeli patakmederben rejtették el a gyilkosai, ott találtak rá napok múlva. Levágták a fejét? - kérdezi a nagyobbik fiam. Nem mdom - válaszolom, és egy pillanatra elképzelem, ahogy az egyik gyilkos a levágott fejet lóbálja a kezében lelefé menet, miközben a társa a testet vonszolja. Innen még háromnegyed óra a Csóványos csúcsa, de a mi tempónkban lesz az bő egy óra is. Ahogy felállók a pádról, a bokámba belenyilall a fájdalom. A kisebbik gyerek rögtön odaszalad hozzám és mondja, hogy apa a legerősebb, mert fel tud vinni a hátán a kilátóig. Hát persze — mondom neki, és magamban arra gondolok, hogy egy ideje már érzem a testi hanyatlás tüneteit, és hogy az egyetlen, amire koncentrálnom kell innentől, hogy távol tartsam magamtól a bevégezeden és semmibe szórt életről sugdolózó démonokat. Az e[dobén eltűnő ösvény talajában az apró ásványszemcsék csillogva szórják a fényt. A Foltán- keresztnél TÁRCA A SZALONBAN Mit olvas? SAROKPONT Rácz Vince a Pátria rádió munkatársa Jobbára csak rendezgetem, tologatom, pakolgatom a hónapokon át egyszerre olvasott négy-öt könyvet, bűntudatosan megsimogatom a borítójukat, ropogtatom a gerincüket, ilyenkor Idpottyan a könyvjelzőként használt ceruza, kitörik a hegye (kis szentségelés), sóhajtozva szippantom be illatukat, hogy aztán este nem ritkán akár öt oldalt is elolvassak belőlük, így olvasom, folyton elfelejtve, hol hagytam abba félálomban Tony Judttól a Balsors ül e tájon-t a köznyomor és a magánbőség kiáltó ellentétéről, állampárti pampogás a szabadpiac elszabadulásáról, arról, hogy a kényszerű egyenlősdit felváltotta a korlátlan kapzsiság és hogy egyik sem jó, ilyesmi. Aztán György Péter Digitális édene nyomaszt még, de csak mert túlzottan apró betűs, lehet, szemüveg kell. Egyebekben a magyar közmitológiáról szól, a Szomszédoktól Vámosi Jánosig a társadalmi tudat dizájnerei- ről és arról, hogy az ízlés mint kulturális tőke az elnyomás eszköze milliónyi magyar ember mindennapi érdes kultúrájával szemben. Amúgy, György Péter fór president, szívesen viselnék a nevével pólót, de nincs olyan. Ott van még Claudio Magris Dunája, na jó, épp most fejeztem be, úgyhogy nem ér, de mégis, mert hiába olvastam el, mentálisan még nem tettem le. Aztán olyan is van, amit majd úgy hagyok abba, hogy nem fejezek be, sejtem előre, de még kicsit hazudok magamnak, Felipe Fernandez-Armestótól a Szóval emberek vagyunk? ilyen könyv:' a totemisztikus gondolkodásról szól, szódán barátainkról, arról, hogy nincs műszaki határzár állatország határán, és hogy igazság szerint az osztrigáknak akár még szavazati jog is járna, ha jól értem. Akciós volt. Maria Vargas Llosa A látszatcivilizációja viszont igazi trófea, nem volt könnyű levadászni, a gyanúsan könnyen megszerezhető jó kulturális lelkiismeretről elmélkedik, azt kérdezi, hol a kultúra mostanában, szerinte sokak szerint leginkább talán egy Shakira-koncerten. Amivel pedig egyelőre csak szemezek, H. Nagy Péter Alternatívák című kötete a populáris kultúráról, régi és új celluloid mítoszokról, Lady Gagáról mint avantgárd alienről. Utcapajtás „Jaj, már megint a földet nézi, arany csibém! Fel a fejecskét, ide kuksizzon a szemembe, ni!” - Rudy, az Amerikai téri lélekdoktor télen- nyáron ingyen s bérmentve rendel. Nála nincs sorszám, nincs várakozás, soha nem megy szabadságra. És a Nota Benéből se kell venni tőle, sose tukmálja. Első pillantásra egy széles mosolyú, frissen borotvált, köpcös alak, a másodikra kicsit slemil, ha pedig megszólal, az is kiderül, hogy a múltja se patyolat. No, de nem is állítja magáról, hogy szent. Ugyanakkor boldoggá se kell őt avatni, mert teljesen önellátó ezen a téren, sőt, két marokkal osztja a derűt. Kapcsolatunk félszegen indult, lassan érlelődött. Szemkontaktus, biccentés, mosoly. Munkába menet inkább az utca túloldalát választottam, és oldalt sandítva figyeltem azokat a szerencséseket, akiket figyelmével kitüntetett. Csalhatatlan érzékkel tippelte ki a sehonnan sehova se tartó tömegből a rászorulókat. Kezdetben Pavel Vilikovský egyik regényfiguráját láttam meg benne, aki egy forgalmas londoni kereszteződésben bibliai idézetekkel borzolja a járókelők idegzetét. Lám, egy pozsonyi szerző fejéből kipattan egy utcaistennek nevezett alak, pozsonyi olvasójának pedig egyszeriben megtestesül. Schön. Szeretem ezt a várost, sőt szeretem is szeretni, de néha a hömpölygő tömeg ellenére is annyira ki tud ürülni, hogy az ember kénytelen járdára szegezett tekintettel közlekedni. Periferikus látásával észlelni a közeledő-távolodó lábakat, rutinból kerülgetni a lámpaoszlopokat, a vakokat navigáló berregésre lépni a zebrára.- Elveszített valamit, Aranyoskám? (Zlatíčko.) Én segítek magának megkeresni, de előbb nézzen ide, ni! - és a hang instrukcióit követve egy mosolygós dióbarna szempárral találtam magamat szemtől szemben. - Nocsak, horogra akadtam! Valahogy úgy találtunk egymásra, ahogy ez a két magyar szó a szlovákban: utca és pajtás. Magyarul nem létezik, a szlovákban pedig magyarnak vélik. Hontalan. Egyik nyelv szókincsében sincs állandó bejegyzett lakhelye, mégis van. Legutóbb megígértem Rudynak, hogy megírom őt a magyaroknak. Azt kérte, hogy a nyilvántartási számát se felejtsem, mert az alapján lehet őt azonosítani. Nála nincs sorszám, neki viszont van: 192. Bár szerintem, aki beéri azzal a látvánnyal is, amit a valóságos utca számára felkínál, akármerre veszi is az irányt, előbb-utóbb az ő karjaiban köt ki. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
