Új Szó, 2017. március (70. évfolyam, 50-76. szám)
2017-03-18 / 65. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. MÁRCIUS 18. 12 TÁRCA A SZALONBAN Csobánka Zsuzsa Emese: Mimi Hall A bolt előtt már vastag faácsolmányokon nagy ládákban állt a gyümölcs és a zöldség, a szőlők duzzadt fürtjei mellett a szilva, abból később két szemet a földön fedezett fel, míg ácsorogva kávézott A másik bolt előtt. így hívták a boltot, a névválasztásban nem volt semmi modorosság, a téren szemközt vele állt az egyik bolt, amolyan mindenes. Velinger Ábel az előbb kért egy hosszú kávét, közben kirakta a pultra az üres tojásosdobozokat. A pult világos színű fából készült, mögötte hol a franciás vonású fiatal lány, hol a bolttulajdonos Willi állt. Willivel ilyenkor szertartásosan elszívott egy-egy cigarettát, ő kifizette a kávét, aztán a gőzölgő papírpohárral egyensúlyozva kisétált a bolt melletti pádhoz, Willi a pult alá nyúlt a csomag dohányért, azzal a kezében követte. Míg hűlt a kávé, Willi sodorni kezdett, akkurátusán csippentett a dohánylevelek közül, a cigarettapapírba szorította a filtert, mellé szórta a dohányt, hirtelen mozdulattal pödörített egyet rajta, aztán a szájához emelte, megnyalta, és lerakta maga mellé a padra. Jobb tenyere élével szedte össze a kihullott szálakat, régi szokása volt, félhold van a te tenyeredben, suttogta éjjelente Mimi, amikor nyugovóra tértek, és Willi olyankor mindig végigsimított az arcán. Willi soha nem gyújtott rá. Pontosabban, mióta a felesége meghalt, csak Velinger Ábelnek készített dohányt, olyankor ugyanis három-négy percig nem szóltak egymáshoz, Velinger kortyolt és utána mélyre szívta a füstöt, Willi pedig a falnak dőlve, nyitott ajkakkal lélegzett, hátha felidézhető marad valami az emléknyomból, amit Velinger Mimi neve rejtett. Ábel húga néhány évvel korábban ment el, három hónap alatt elvitte a diagnosztizált tumor, a legdühítőbb az utolsó két hét volt, amikor Mimi az évszakkal együtt kitavaszodott, az ötvennégy éves nő arca együtt virágzott a cseresznyefákkal, és a kerület hódító illata Mimi hajából áradt, a rügyek neki pattantak, a nárciszok irigyen térdepeltek, amerre járt, csak a betont felgyűrő fák maradtak hallgatagok, sokat megélt, százéves platánok a körúton, ők tudták, olyan nincs, hogy a betegség csak úgy eltűnik a testből, mesebeszéd, hogy valaki örökre kigyógyul, ha egyszer már felütötte a fejét a rák, hazugság, susogták a platánok éjszaka, ha feltámadt a hajnali szél, de mindegy volt, mert Willi és Ábel is az álmoknak hitt azokban a hetekben, hiszen végigaludták az éjszakát. Nem úgy április 17-én, amikor Willi reggel a szokásos óracsörgésre kelve kiballagott a konyha felé, közben Ábel néhány házzal arrébb egy másik világszintbe került, Schüller Magda felé nyújtotta azon az éjjelen is a kezét, de hiába, mert mikor elérte volna, felébredt, mindig túl korán jött az ébredés, nem úgy, mint Willinek, akinek túl későn, mert Velinger Mimi addigra már meg- foghatadan világoké lett. Nem is volt olyan réteg, nem volt olyan levegősűrűség, amiben Willi el tudta volna dadogni, mi történt az azt követő néhány órában, fogalma sem volt, hogyan fogta fel, hogy Mimi tényleg nem lélegzik, hogy Mimi nem él. Ki tudja, ki hívta a mentőt, ki Ábelt, ki ért előbb oda a házhoz, a sziréna vagy a testvér, mert mindkettő harsogott, szét akart szakadni Willi feje, az eszét akarta elveszteni, akkor Mimi hátha mégis életre kel, de maradt a hasadás. Most az októberi fényeket nézve az első pofonra gondolt, az első szerelemére, akiben nyoma sem volt még Miminek, csak később telítődött meg értelemmel minden, ahogy az elme visszatekintve kiszínezi az éveket, fogódzót keres, és összekötí a láthatadan pontokat. Pókhálóként feszült a két pofon közön eltelt huszonkét év, az első, amit tízévesen kapott, és a másik, amit harminckét évesen egy moziban ülve. A különbség csupán annyi, hogy az első alkalommal a pofon a szerelem vége volt, a másik esetben a szerelem kezdete. Mert Finszter Klára haját addig húzkodta rajongását kifejezve, míg az akkora pofont adott, hogy hetekig folyt a genny a füléből. Klára pár nap múlva megjelent náluk, az édesanyja tapintatosan behúzta maga mögött az ajtót, miután kiment, és Klára egy bocsánatkérésnek köszönhette élete első csókját, azonmód, tízévesen. Williben megfordult a világ, s bár a jobb fülére egész életen át nem hallott tökéletesen, feledtette az a néhány hét, amit Klárával töltött a betegszobában. A moziba vélede- nül tért be, zsongott a feje az egész napos munkától, akkoriban a filmgyárban dolgozott, és éjt nappallá téves festette a díszleteket, sosem felejti el, az is október volt, nyáriasan meleg napok. Csak arra vágyott, ne kelljen még hazamennie, bam- bulni akart, az utca viszont tele volt emberrel a jó idő miatt, zsongott a Lenin körút, mint legédesebb rétek méhekkel a horizont felett, a Vörös Csillagban az Annié Hallt adták. A filmet később vagy tízszer látta, akkor belealudt. Hosszúk voltak az éjszakák a filmgyárban, egymást követték a röviditalok, vodkával nyújtották meg a napos órák számát, talán ezért kezdte rugdosni a széket. Rossz szokás. A térdével kitámasztotta, mélyen a székébe süllyedt, először meg sem hallotta, hogy az előtte ülő hátra szól, legyen szíves. Nem tudta, mennyi idő telt el, álmodta vagy tényleg szólt megint, de akkor már tegezte, élesebbé is vált a hang. Hagyd már abba. De belealudt megint. A csat- tanásra kelt, egy pillanattal később érkezett az égő fajdalom, azt hitte, álmodja ezt is, ugyanott, ugyanúgy, Klára keze a fülén, sajgó fajdalom a dobhártya felett, de nem Klára volt, hanem az előtte ülő nő, aki már fordult is vissza, mint aki jól végezte dolgát, ügyet sem vetett rá többé, így kezdődött. A filmre ez után végképp nem figyelt, ugyanis Willi onnantól az előtte ülő nőt nézte, akiből persze nem látott semmit, csak valami kevéskét a feje búbjából, a haját, a mozifényben szöszösen szálló szálakat, de egy óra elég volt ahhoz, hogy bénultan várja a film végét, és közben arra gondoljon, többet ő nem akar nézni semmit a világon, amiben nincsenek benne ezek a szöszös szálak, amiből hiányzik ez az árnyék és ez a fény. A csengő után a torkában dobogó szívvel várta, hogy a nő felálljon, de arra nincs szó, mit érzett, amikor meglátta, hogy a nő egy férfihoz tartozik, összenéznek, egymásra mosolyognak, a nő úgy nyúlt a sál után, aztán valamit leejthetett, mert a föld felé hajolt. Williben zakatoltak a mondatok, hogy mit kellene mondani, hogyan lehetne a nő mellől ezt a férfit eltüntetni, aki benne épp valahai évfolyamtársára ismert. Hauptmann Willi! Szevasz, Velinger, válaszolta kásás hangon a döbbenettől, mert erre végképp nem számított. Ismered Mimit, kérdezte vigyorogva, és a hangjában nevetés bujkált, pontosan tudta, hogy Mimi őt vágta pofon a film közben. Willi egyre dühösebb lett, az mégiscsak sok, hogy ilyen idióta vigyorral az arcán szembesíti azzal, hogy az övé a nő. Amit maga tett, azt csak egyetlen nőnek engedtem meg egész életemben. Amit meg maga, magázta vissza csípősen Mimi, az megbocsáthatatlan egy Woody Allan-film közben. Egy, kettő, három, négy és öt. így számoltam magamban, míg nem történt semmi, csak álltunk, és néztük egymást, Ábel feszélyezetten toporgott kettőnk között, idézte később fel Mimi, és aztán elnevetted magad a székek fölött, vágott a szavába Willi, igen, vette vissza a szót a felesége, annyira leheteden volt az egész szituáció, és te annyira jóképű voltál, én pedig végtelenül dühös rád, és akkor kérdezte Ábel, miközben rám mutatott, hogy ismered-e testvérem. Miután Mimi meghalt, a nőnek tett ígéretéhez híven, nekilátott mindent újratanulni. Betűnként a világot, az egyes számot az igék végén. Mintha a filmet kellett volna visszafele néznie, éberen virraszta- nia a hátráló pofon felett. Az volt elviselheteden. Amikor Mimi az égő arcról elhúzta a kezét, és leült a mozivászonnal szemben. Hirtelen értelme lett a korábban oly idegesítő lábrázásnak, a lelkiismeret-furda- lás és az önvád mozdulata lett. A boltot miatta nevezte el így, a felesége halála után más volt a reggel, a borotválkozás és a nyakkendő tapintása is, valamit csinálni kellett, hát megvette a földszinti saroklakást, és felújította. El akarta különíteni a két életet, a Mimi előttit és a Mimi utánit, ótokban azt remélte, azok párbeszédbe kezdenek egymással, és megszűnik az a borzasztó űr, amit a Mimi után hagyott terek jelentettek. Ábel volt a kapocs a két világ között és a közös dohányzás. A két idős férfi hallgatása a hosszú hónapok alatt az utcasarok részévé vált, megkedvelték a lombok és a szarkák is, a szél megengedően fésülte bele saját láthatadan köreibe. A másik bolt előtt az autó, rajta vörösre festett mintaként valamiféle kerék, a bolt szimbóluma és védjegye is egyben, a gyerekkori malomjátékra emlékeztető, amit Mimivel éjszakákon át szerettek játszani, egymásra húzódó apró paralelogrammák, középen kör, az egész forma egyeden kerék, ha elég távolról nézi az ember. Minden rendben van. Mimi szokása volt ezt mondani, amikor vesztett. A moz- duladan női testet ő is ugyanígy ringatta a karjában fogva, ismételgette, minden rendben van, míg a mentő kiért. Willi most a kereket nézi mereven, miközben messziről hallja a visító szirénát, aztán egyre halkul, nahát, csodálkozik rá magában, akkor ez elég közel lehet, itt lehet a baj, fordítja a fejét, de az nem mozdul, a hang elhallgat, vakkant még egyet feleslegesen. A szabály szerint három bábut kell egy vonalra állítani, hogy meglegyen a malom, Willi nézi, nézi az autó oldalán a mintát, de az istennek nem látja a táblát, csak az őt körülvevő két alakot, rázogatják, paskolják, jó, fogalma sincs, mennyi idő telik, de ha nincs idő, akkor meg kell szűnnie a térnek is, és valóban, az üresség fogalma értelmét veszd, egyszerűen csak elkezd nevetni, hogy istenem, akkor ennyi volt, se idő, se ördögszekér, se tér, Mimi, minden rendben van. Mit olvas? Nagy Hajnal Csilla költő Gyűjtögető vagyok, szégyentelen gyűjtögető. Tele a polcom könyvekkel, amelyeket lelkendezve vettem meg, és hónapokig hozzájuk sem értem. Ezek a könyvek az első hetekben elnézően kacsingatnak, biztosak benne, hogy hamarosan, például ha jön a tavasz, ki fognak nyílni. Azután elkezdenek türel- medenkedni, és egy idő után úgy csinálnak, mintha ott sem lennék, mert szerintük én is így csinálok. Tűrnek, de mindennek van határa - amikor egy könyv megelégeli a vakságomat, rám üvölt a polcról, és mindig nagyon jól teszi. Mostanában két könyv is rám üvöltött. Először Tóth Krisztina Akváriumi tette, hogy aztán hetekig némileg, de felszabadítóan nyomasztó figuráihoz térjek vissza időről időre, etessek halakat, tanúskodjak abortuszról, süssek lángost, felejtsek el mosolyogni az esküvőmön. A másik könyv valójában nem is üvöltött, csak finoman közel húzott, és mire kinyitottam, már Olaszországban voltam, Italo Cal- vinonak köszönhetően hetekig Láthatatlan városok vettek körül, azzal a nyugalommal töltve el, hogy bár a saját városaim láthatóbbak, de egyáltalán nem biztos, hogy valóságosabbak is ezeknél a városoknál. Most egy ideje Vonnegut Börtöntölteléke köszörülgeti a torkát. Azt hiszem, hamarosan üvölteni fog. SAROKPONT Na, szép! érintem nem csak nekem tűnt fel, hogy egyre gyakrabban és egyre többen fakadnak ki nyilvánosan azzal a szándékkal, hogy számon kérjék a világon a szépet. Természetesen a sajátjukat. Egy ilyen par excellence esztéta napja általában úgy kezdődik, hogy reggel kinyitja a szemét, és onnantól kezdve folyamatosan kommentálja a fejében lévő mentális képek és a valóságban látottak' közötó különbséget. Sziszifüszi munka. Hiszen az érzékeinkkel befogadható valóság egy par excellence renitens hogyishívják. Nem akarja a mi igazságunkat. Hát még a szépségeszményünket! Akármennyit dolgoztunk is rajta bent a fejünkben, az odakinti világgal összevetve semmi se stimmel. De esztétánk hajthatatlan, ráadásul mindig szerencséje van, mert bármivel, bárkivel szembesül, az csak snassz lehet. A milói Vénusznak se lenne nála esélye, ha éppen kínai cipőben sasszézna előtte az utcán. Micsoda vizuális környezetszennyezés! - hördül fel sértődötten, ha egy csípő tájt terjedelmesebb földlakó száll fel előtte a buszra. Pedig csak egy munkásasszony cipeli kereszt- csontján fáradt hátsóját éjjeli műszak után, aki, gondolom, szíves örömest hagyná otthon rakományát, csak hát egyrészt lecsatolhatadan, másrészt milyen jó szolgálatot tett most neki, hogy végre leülhetett: - No, végre nyugi, nem szeretem az éjszakai szmenát. Tévedés. Esztétánk valóságtól elcsatolt világában soha nincs fajront, rögvest a klasszikusok míves beszédére inti Magna Materünket, merthogy abban mutatkozik meg a magyar észjárás csavarossága és képi szépsége. Nocsak! Én meg nehezen tudom elképzelni, hogy a radvánci Gyöngyösi, a szabadkai Kosztolányi és a szklabonyai Mikszáth fülét sértené a nép szava, amit ráadásul ért is, hiszen nemcsak nálunk, hanem Kárpátalján és Vajdaságban is nevezik szmenának a műszakot. Egyébként érthető a buzgalom. Legyen minden szavunk arany. No, de a mai Nagyszalontán felcseperedő Arany Jancsi édesanyja is salopetát mondana montérka helyett, s nyilván mondott is neki idegeneket, ezzel szemben mégis ott a nagy mű. Ahogy a mai Gyöngyösi is kénytelen lenne választani, hogy a míves közmagyar pendrive-ra vagy a kárpátaljai flesre mentse ki legfrissebb művét, amire Mikszáth nonsalansszal kontrázna, hogy usb-kulcs. Mert az a bizonyos csavaros észjárás egy srófra jár: beszélni és beszélni hagyni. A mai Jánosok, Istvánok, Kálmánok és Dezsők abból mívelik azt, amire majd esztéta úr unokája hivatkozhat. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
