Új Szó, 2017. március (70. évfolyam, 50-76. szám)
2017-03-11 / 59. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. MÁRCIUS 11. 32 r L Péterfy Gergely Mikor lesz elég? M ost. Nem csak a Jordán Tamás-ügy miatt, nem csak a Várba-köl- tözés miatt, nem csak a küszöbön álló újabb pszichedelikus március 15-i beszéd miatt, hanem úgy egyáltalán. A hülyeségnek, a pofátlanságnak és az arcádanságnak van egy olyan foka, amikor az ember azt mondja, hogy: jól van, gyerekek, én akkor leléptem. Én a magam részéről lelépek regényt írni. Az elmúlt két évben tengernyi, szekérderéknyi tárcát megírtam, amitől természetesen az ország nem lett jobb hely, nem is az volt a terv, de szó, ami szó, elegem van az idegeskedésből. Ráadásul már azt sem tudom, miről írjak tárcát, már úgy értem, közéletit, mert kikapcsoltam magam a magyar újságolvasásból, rádióhallgatásból, tévénézésből. A Jor- dán-ügyet is a feleségem mesélte, amikor épp nem tudtam befogni a fülem. Borzasztó. Rettenetes. Nem érdekel. Mint amikor az ember eljut oda, hogy becsukja az ablakot, amikor odalenn balhéznak az utcán. Első héten lement, próbált magyarázni, megvédte a védteleneket, kapott a pofájára, büszke volt rá, elment megvarratni, elmesélte a barátainak. Aztán második héten is lement, megint ugyanaz, beverik a pofid, elmész megvarratni, de már nincs kedved elmesélni. Harmadik héten már csak a mentőért telefonálsz, negyediken hozzájuk vágsz valamit az ablakból, és így a végére, mondjuk a hetedik héten, becsukod az ablakot. A magyar szellemi életet értelmetlenül felfokozott állapotban tartja a kultúrharc, és ennek a felfokozott állapotnak egy idő után jelentkezni kezdenek a káros mellékhatásai. Az ember figyelmetlen lesz a finomabb rezgések, a pasztellebb árnyalatok iránt, hajlamos elhinni, hogy ami nem ezt a harcot beszéli el, ami nem a sérelmeket sorolja, ami nem érvel ebben az erőtérben, az nem érvényes, az felesleges, sőt, káros, mert elveszi az időt a lényegestől, a harctól, az ellenfél megsemmisítésétől. Ezt az elmúlt évek alatt egyszerűen eluntam, kész. Nincs tovább kedvem hozzá. Hetek óta nézegetem a Facebookoldalam, hogy kéne már rá valamit írni, de nem megy. Valami jó kis provokatívat, amely megmozgatja- a lájkolóimat, felhergeli ellenfeleimet és rosszakaróimat, hogy megpróbáljanak beszólogatni, hogy erre én meg aztán alaposan elverhessem rajtuk a port, és megsemmisítsem őket védheteden, ráadásul briliáns érveimmel. Mint egy Pázmányba oltott Bornemisz- sza. De aztán azon kapom magam, hogy már második órája egy poszton gondolkodom, miközben elvileg regényt írok a szent, sérthe- teden és hisztérikusan védelmezett délelőttömön. És akkor elfog a rémület. w A magyar szellemi életet értelmetlenül felfokozott állapotban tartja a kultúrharc, és ennek a felfokozott állapotnak egy idő után jelentkezni kezdenek a káros mellékhatásai. Igaz, hogy elfoglalják az országot. Igaz, hogy elveszik a publikálási felületeket. Igaz, hogy ellehetetlenítenek mindenkit, aki nem az ő infantilis, agyalágyult, szánalmasan topis világképüket szolgálja. Igaz, hogy a Sátán munkáját végzik, megrontják a létet. Ez ellen — vagyis mit beszélek! nem ellen, hanem csak úgy, teljesen függetlenül mindettől - egyet tudok tenni, az pedig a regényírás. A tárcaírással azt bizonyítom, hogy ők léteznek. A regényírással azt, hogy én. Apage, Satanas. Mit néz? SAROKPONT Mészáros György az Új Szó webmenedzsere Mi kell egy jó filmhez? Átgondolt, árnyalt karaktereket felvonultató forgatókönyv? Pipa. A Hell or High Water című film egyik legnagyobb erőssége Taylor Sheridan csavaroktól mentes, lassan csordogáló, ám stílusos és feszültséggel teli forgatókönyve. A film középpontjában két testvér áll, akik bankrablásból szerzett pénzzel próbálják megóvni a családi birtokot a bank behajtóitól. Két ranger ered a nyomukba, és megkezdődik a macska-egér harc, amely el- kerülhetedeniil robog a véres leszámolás felé. Mi kell egy jó filmhez? Remek színészek? Pipa. Chris Pine és Ben Foster legjobbját nyújtja a Howard testvérek szerepében. Chris Pine visszafogottan játssza a csendes és nyugodt Tobyt, aki azért küzd, hogy gyermekeinek egy jobb világot teremtsen. Az ő ellenpólusa a vad Tanner, aki még az élő fába is beleköt. Öt a mindig kiváló Ben Foster kelti életre. A show-t azonban egyértelműen a nyugdíjas napjaira készülődő, morózus vén ranger szerepében tündöklő JefFBridges lopja el. Nem volt véleden a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-jelölés. Mi kell egy jó filmhez? Egy jó rendező? Pipa. David Mackenzie skót. Lehet, hogy pont egy külföldi kellett ahhoz, hogy ilyen jól elkapja Nyugat-Texas dögrovásos vidéki életét. Ahol a gazdasági apokalipszisben a kisember harcot vív a mindent bekebelező bankok ellen. Ahol minden ember nadrágzsebében ott egy óriási mordály, amivel kész kiharcolni a saját igazát. Az ezen a vidéken élő emberek kétségbeesését elnézve már nem is olyan meglepő Trump győzelme. David Mackenzie neo-westernjét ajánlom mindenkinek, aki szereti a stílusos, lassan csordogáló, ám annál feszültebb filmeket, amiket nem felejtünk el másnapra. Mongyő! a fránya elme! Hogy milyen emlékeket képes legyártani, csak hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben! Soha meg nem történt dolgokra emlékszem kristálytisztán. Őrzök egy emléket hároméves koromból, amit ha felidéztem, a családom mindig megcáfolt, mert ellentmondott a valóságnak De kibabráltam velük idegeneknek kezdtem el mesélni. Nekem is szükségem volt valamilyen emlékre a fiatalon elhunyt, folyton emlegetett nagybácsiról, és csak így sikerült felzárkóznom a családi emlékezetkultúrához. Ilyen misztifikátori múlttal a hátam mögött nem lehetek háklis mások emlékezetkieséseire. Annál inkább piszkálja a csőrömet, ha az anyaországba szakadt honfitársaim lebratyiszlavázzák az én nagyon is konkrét Pozsonyomat. Egy odaát sikeres pályát befütó gimnazistatársam friss blogbejegy- zéséből értesültem arról, hogy a régi Tokaj borozó cégéréről a hungarofób hogyishívjákok leverték a T-t, y-ra cserélték a j-t. Mert a mai Pozsony már csak ilyen Bratyiszlava, ahol az Okay kóser, a Tokaj nem. No, most akkor, ácsi, tesó! Át- ugortál egy napra, megálltál egy sarokház előtt, amelyről egy született pozsonyi se tudná felsorolni, hogy a kazettás portál fekete üvegén aranyló Tokaj felirat alatt hány csip-csup kóceráj üzemelt már. Azt viszont mindenki tudja, hogy abból nem lehetett leverni semmit, mert föstve volt, szecesszióilag. A felirat a borozóval együtt szűnt meg. Van ilyen. Sokan sajnáltuk Elfogadható minőségű kis-kárpátoki zöídszilváni volt a fő vonzereje. Most pedig állok a Lőrinc-kapu utcán a két éve felújított épület előtt, amit egy kétnapos cikk miatt ejtettem útba, és a saját két szememmel látom a feketén ragyogó portált, alatta a decens Mondieu kávézót és az Orbis gyorséttermet. Most akkor mi a fest food van? Értem én, hogy etetni kell odaát a kollektív emlékezet konjunktúráját, mert onnan jött a Kossuth-díj. De azért a nagy mesélés közepette nem kellene gondolni arra a pozsonyi magyar kisiskolásra is, aki nemcsak a feliratokat, hanem az odaáti Nagy Bácsi cikkét is el tudja olvasni? Mert az a pimasz kis túlélő kérdezgeti anyut. És nemcsak szimbolikusan szeretne magyarként megmaradni a szlovák fővárosban, hanem a valóságban is. Kukás akar lenni vagy programozó. Mi keresnivalója lenne egy nemzeti giccstől ihletett fentasyhen? Hiszen nálunk minden gyerek tudja, hogy magyarországi tokaji bármelyik boltban, kistoronyai pedig a Sánc utcai borházban kapható. Kistoronya, Szőlőske, Csörgő stb. Nemcsak szép magyar nevek, hanem helyek is. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
