Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)

2017-02-25 / 47. szám, szombat

www.ujszo.com SZALON ■ 2017. FEBRUAR 25. 13 k. N. Tóth Anikó Minden út hova vezet pontján nem kell tartania attól, hogy bárki megzavarja. Bár ha rajtakapják, sem történik semmi. Ráförmednek. Esedeg. Megvető­en nézik. Szánalomból elfordítják a fejüket. Szendvicsmaradékok gyűlnek. Néha megkezdeden son­kás kifli is akad. Egy kerítés be­tonlábazatán megpihen, kétfelől a lábának támasztja a szatyrokat, rág­csál. Amióta kiverték három fogát, 99 Fel tudja emelni a kezét. De a lába. A lába nem hajlik. Pedig mennie kelL Dolga van. Üresek a szatyrok. egy. Mendegél. Csoszog. Sú­lyok a lábában. Nem hajlik Nem emelke­dik. Húsz centit csúszik előre a ko­pott bakancs szaggatott ritmusban. Lötyögnek a sárga kordbársony nadrágszárak. Hullámot vernek a foltok, pacák A fekete műbőr kabáton egymást keresztezik a ha­sadások. A szürkészöld kötött mel­lény több helyen fölfeslett, szálai szanaszét meredeznek. Elrongyoló- dott inggallérra lóg a loncsos sza­káll. Négy nagy műanyag szatyrot cipel. Sípol, szuszog, harákol. Megy. Mendegél. Megvannak a napi útvonalak. Északon kezd. Amióta a lakótelepeken rácsok mögé zárták a szemétgyűjtő kon­ténereket, nehezebb a dolga. Meg kell várnia, hogy megteljenek any- nyira, ne lehessen lezárni a tetejü­ket. Kampós bottal kiráncigálja a felső zsákokat a földre, a rácsos ajtó alatti résen kihúzkodja, turkál, válogat. A maradékot visszagyö­möszöli. Ezt még három helyen megismétli. Hétfőnként négyen. Valamikor a szemeteseknél dolgo­zott. Munka után hófehér inget húzott, kizárólag öltönyben lépett ki az utcára. Mégis elhagyta a fe­lesége. Az iskola mellett bokrok takarják a kukákat. A délelőtt bizonyos tovább tart minden falat feldolgo­zása. Néha eszébe jut a nagyanyja rántott levese a kék pöttyös tányér­ban. Felkanyargó páracsíkok. A vi­aszosvászon terítő rózsái. A fahóra tompa ketyegése. Megy. Mendegél. Az élelmiszerüz­letek mögött kincsek. Lejárt sza­vatosságú mindenféle. Kartondo­bozokat hajtogat, belegyömöszöli a legnagyobb szatyorba. Vonszolja maga után utcahosszat. A járda repedéseit követi a tekintete. Nem néz körül, ha áthalad az úton. Dél­utánját a város szívében tölti, az emlékmű előtti pádon. A szatyrok kétfelől a lábának támasztva. Maga elé bámul, hidegen hagyja a nyüzs­gés, az autók zaja. A tűző nap. Az eső. Néha megnyomkodja a lábszá­rát. Megvakarja a fejét. Sajognak a sebek Belenyúl valamelyik sza­tyorba, mintha ellenőrizné, meg- van-e mindene. Aztán feltápász- kodik, indul a dolgára. Csoszog a téren rohanó emberek között. Érzi a szelüket. Megszokta, hogy keresz­tülnéznek rajta. Kiesett az arca az ismerősök emlékezetéből. Megy. Délnyugatra tart. Próbálja szaporázni a lépteit, oda kell érnie. Súlyok a lábában. Hiába erőlteti. Nem hajlik. Ha késik, már a ka­puban várják. No mit, hangzik a rettentő kérdés. Mutatja a szatyrok tartalmát. Sose elég. Sose elég jó. Jelzik ököllel, rúgással. Van, hogy ' beljebb kerülhet. Éjszakára is ma­radhat. A dohos szobában a vaságy sodronyai szinte a földig lógnak. Minden mozdulatra sikkantanak. Mindig ugyanazt álmodja: fehér ingben áll az utca sarkán, készü­lődik benne az öröm. Ugyanezt álmodja akkor is, ha nem marad- ». hat. Ha csapódik a kapu. Ha a kerítésen át utánahajítják az üres szatyrokat. Megy, mendegél az éjszakában. Fényfítylak lógnak az utcai lám­pákról, köd szitál. Négyen vagy öten lehetnek, a semmiből bújnak elő. Nyerítenek, amikor körbeve­szik. Az egyik alacsony, talán gye­rek még. Durva szavakat vágnak hozzá. Próbál továbbmenni, ez felhergeli őket. Ócska mondatok röpködnek Egymást biztatják. Némasága még inkább felbátorít­ja őket. Lökdösik, taszigálják. Egy erős ütés a gyomorszájra leteríti. Arccal zuhan a nyirkos járdára. Orrából vérpatak indul. Az első rúgás a bordáit éri, a második a combját, a harmadik a forgóját, a többit nem tudja különválasztani. Ég, lüktet, sajog, hasogat, dagad a - test. Csattannak, puffannak a dob­hártyán a gyorsan távolodó léptek A harsány röhögést felszívja a köd. A nyöszörgést feloldja az éjszaka. Hall engem? Ki tudja nyitni a sze­mét? Meg tudja mondani a nevét? A címét? Legközelebbi hozzátar­tozóját? Fel tudja emelni a kezét? Meg tudja mozdítani a lábát? Hallja. Megpróbálja kinyitni. Em­lékszik a nevére. De felrepedt a szája, nem tud beszélni. Fel tudja emelni a kezét. De a lába. A lába nem hajlik. Pedig mennie kell. Dolga van. Üresek a szatyrok Sípol, zihál. Felnyitja a szemét. Fehér falak és fehér köpenyek fo­rognak körülötte. Legközelebbi hozzátartozók Jelentést írnak Feljelentést tesznek. Ismeretien a tettes. Ismeretien az áldozat. Szuszog. Sóhajt. Aztán csak megy. Hófehér ingben mendegél a kifakuló utcákon. > Mit olvas? SAROKPONT Kerényi György szerkesztő Nagy matrac, ezek hevernek rajta. Acemoglu -Robinson: Miért buknak el a nemzetek? Már elolvastam, de szívesen memori­zálnám. Édes hazám, mivé lettél! Mondjuk ez a tone pont nem passzol a könyvhöz - de olyan jó látni, miért buknak majd el Orbánék! (És ez a felkiáltójel is - miért, hogy a nemzetrontók mindig kihozzák az emberből az archaikust?) És akkor majd kezdhetjük megint fölfele gör­getni a követ. Miroslav Kusý: A magyarkérdés Szlovákiában. A benne lévő interjúval kezdtem, aztán el is akadtam. (Most látom, jó sok nackós - pontosabban: naciona­lizmusokkal foglalkozó - könyv vesz körül, mióta félig kint (az olvasóknak: itt) élek. A jaffás perspektíva, ugye: azt hiszem, nekik (Önöknek) fontos, holott nekem.) Paul Scheffer: Érkezési oldal. Alapos munka a menekült/ migránskérdésről, de az is látszik, miért sikerül olyan kevés újságíró könyve tökéletesre. Naomi Klein: This changes everything. A balos idol. Szeren­csére nem csak borongás. Varga Ágota: Aczél-történetek. Révész Sándor könyve jelentősen komolyabb minőség a szocia­lizmus kultúrpolitikusáról. Az megvan, amikor Aczél György elmegy a Népköztársaság úti (útjai?) Fikába (Fiatal Művészek Klubja) valamikor a ’70-es évek végén? Találkozó a rendellenes ifjú művészekkel. Előadás végén kérdések. Dixi feláll: Én csak azt szeretném kérdezni, hogy szabad itt kérdezni? (Biztos urban legend, és kit érdekel már, hogy mi volt akkor? Engem.) Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között. Szikár. Széky János: Bárányvakság. Már ezzel is végeztem, de itt ragadt. Imponáló elemzés, imponáló szabadságszeretet. Imádom az orosz és titkosszol­gálati konteóit. Michel Foucault: A rendellene­sek. Pusztán sznobságból. Bárdi Nándor: Tény és való. Régi elmaradás. Jó páran az ő kisebbségpolitikai köpönye­géből bújtak ki - nekem is véleményvezérem. John Connolly: Szeretők Persze épp ezt, a thrillert fejeztem be. Szarkóma K edves Fonzi! A lexi­konok szerint szü­lettél májusban, meghaltál szeptem­berben, mi mégis azt a végzetes februári napot tartjuk számon, amikor egy szülinapi zsúr közepette tudtuk meg, hogy kóma. Most megint sorra került, de no para, semmi búsongás, hozzád méltó kegyelettel poharazgatunk ilyenkor, s közben felemleget­jük legszebb bepöccenéseinket. Köztük azt, amikor az Irodalmi Szemle zöldfülű szerkesztőjeként azzal hencegtem neked, hogy egy Mészöly-kéziratban kijavítottam egy szarvashibát. Jól megszívattad Tudorkát, akinek pályája csúcsát egy hiánypótló lábjegyzet jelenti majd a filológia panteonjában. Szarkazmusod máig meghalad­hatatlan mérce. Csoportos össze­fogással se érünk a nyomodba. A mostani évfordulós partin viszont komoly hátszelet kaptunk. Bekap­csolva maradt a rádió, és egyszer csak ismerős hang reccsent ránk a hangtárból: Egy nagy író megen­gedheti magának, hogy ne ismer­je a nyelvtant, de kis író nem. És mivel nálunk csak kis írók terem­hetnek, jól meg kell szorongatni a magyar szakos írópalántákat. Hár­mat találhatsz, ki mondta. Igen, ő. Akinek a vizsgán ikes igeként ragoztad el a trafikot. (Én trafóm, te trafói, ő trafik.) Alkalmi társaságunk ahajt bekó- mázott. Mondhatni a tiszteleted­re. Csak úgy spriccelt belőlünk a vitriol, miközben beáraztuk az irodalmi díjakat, diplomákat, publikációkat. Tromfra tromf. Az igazi dáridót viszont az egyetemi oktatók életrajzának taglalása je­lentette, amelyekben Kossuthok, Attilák, Madáchok mennek szem­be ezzel az eszmei forgalommal. Egyébként te Jól jártál. Nálunk. Egy egyetemi kirúgás - amire bosszúként az egymondatos „Gá­lyák Imbrium tengerén” a válasz („No, ezt elemezze mondattanilag, Horgerkém!”) - felér egy Kossuth­tal. No, de már meg ne sértődj, a trafikért ma is kirúgnának, még ha szarkazmusnak szánod is. Bár ha jobban belegondolok, régi alma materedben ma már ilyesmi elő se fordulhatna, mert felvilágo­sult nyelvszemlélete nem váltana ki belőled ilyen zsigeri ellenállást. Én bizony néha a katedrán is eszek, iszok, trafók. Hol van ez a te nyelvi pedantériádtól!? Ugyanakkor a falakon kívül még nyomul az a poszthumusz eszme, amely számos kis Talamonnak veszi el a kedvét írástól, beszéd­től, gondolkodástól. Mert a kicsi szellem a nagyvilágot csak úgy tudja befogadni, ha a saját mére: téré szabja. Ez a mi kisstílűségünk örökzöld titka, ez a ki-kiújuló szar­kóma. Innen ölellek, vagyis inkább on­nan, ahol magyar szakos olvasók tartanak elevenen a halhatatlan­ságban. Nem féltelek. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.

Next

/
Thumbnails
Contents