Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-21 / 43. szám, kedd
www.ujszo.com | 2017. február 21. KULTÚRA 117 „Turista vagy a saját ifjúságodban" A Trainspotting folytatásából kevesebbet tudunk meg a mai korról, mint az eredetiből a 90-es évekről Jonny Lee Miller és Ewan McGregor (Képarchívum) JUHÁSZ KATALIN A Trainspotting minden idők legfontosabb brit filmjeinek egyike. Most itt a folytatás az eredeti főszereplőkkel, akik húsz évvel ezelőtti önmagukkal kelnek versenyre a vásznon. És úgy maradnak alul, hogy a rajongók mégis elégedettek, mert hiszen összekacsintanak velük. Danny Boyle 1996-os kultuszfilmje egyszerre volt depresszív és szórakoztató, főleg, ha a bemutató évében kapta telibe a fiatal nézőt. Egy generáció öndefiníciója volt, megmutatta, mennyire hatott a skót ifjúságra a popkultúra, és mit tudtak kezdeni a fiatalok olyan hagyományos értékekkel, mint a család, a barátság vagy éppen a hazaszeretet. A főbb szereplők más-más módon emésztették meg a tényt, hogy be kell(ene) illeszkedniük a társadalomba, átvéve a kínált szerepeket. Renton híres monológja a film elején (Válaszd az életet) olyasfajta cinizmust és kiábrándultságot mutatott, ami a politikaigazdasági „fáziskésés” miatt ránk itt, keleten csak évekkel később várt, és talán a Trainspottingnak (is) köszönhetően nem ért minket olyan váratlanul, mint a film szereplőit. A tervezett második rész hírét sokan örömmel fogadták, de legalább annyian tartották rossz ötletnek. A T2 alapja végül - több okból - nem a Pornó című Irwine Welsh-regény lett, hiába tartja az író ezt a 2002-es müvet a történet szabad folytatásának. A forgatókönyvet Boyle régi harcostársa, John Hodge jegyzi, Welsh utólagos áldásával, aki csak ötletgazdaként szerepel a főcímben. A karakterek felélesztéséhez ugyanis már nem volt szükség rá. Az első rész végén Renton (Ewan McGregor) lelép a drogüzletből származó szatyor pénzzel, amit a barátokkal négyfelé kellene osztaniuk. Egyedül Spud (Ewen Bremner) találja meg a részét az értékmegőrzőben, amiről - ezt már a második részből tudjuk meg - senkinek sem beszélt. Renton húsz év után visszatér Edinburghba, és változatlan, reménytelen helyzetben találja barátját, aki nem tudott lejönni a szerről. „Narkós vagyok! Mit gondolsz, mire költöttem azt a pénzt?!” — támad neki Spud, aki most is egyszerre vicces és szánni való figura, lúzerként kezeljük mi is, hogy aztán a film végén alaposan meglepődjünk. Beteg Srác, vagyis most már Simon (Jonny Lee Miller) a nagynénje kocsmáját üzemelteti, de ez csak fedőtevékenység, valójában zsarolásokból él: egy bolgár szexmunkásnő, Veronika segítségével (Anjela Ne- dyalkova) kompromittáló videókat készít köztiszteletben álló urakról. (Nagyjából ennyi maradt meg Irwine Welsh regényéből a filmben.) Begbie (Robert Carlyle) még veszélyesebb pszichopata, mint volt. Megszökik a börtönkórházból, és üldözőbe veszi Rentont, mert nem képes megbocsátani neki a húsz évvel ezelőtti cserbenhagyást. Vajon nem tette volna ugyanazt, ha előbb ébred aznap reggel a szállodában? Mert Simon bizony bevallja, hogy ő is lelépett volna a közös pénzzel. Mind a négy színész remekül hozza a régi karakterét, pedig sok minden történt velük is azóta, egészen más szerepekben tündököltek - Millert például egy amerikai sorozatból vették kölcsön. Nyilván rendezői utasításra itt-ott felerősítenek néhány gesztust az eredeti filmből, ugyanúgy ülnek le ugyanoda, vigyorognak be egy autóba, fúrnak, grimaszolnak. És nyilván kapóra jöttek a régi snittek, FILMKOCKA T2 Trainspotting ■ Színes, angol film, 2017.117 perc ■ Rendező: Danny Boyle ■ Forgatókönyv: John Hodge ■ Operatőr: Anthony Dód Mantle ■ Szereplők: Ewan McGregor, Robert Carlyle, Jonny Lee Miller, Ewen Bremner, Anjela Nedyalkova r A film előzetesét megnézhetik az ujszo.com-on. amikor bevillan nekik egy-egy emlék. Ez meglehetősen olcsó húzásnak tűnhet így leírva, de egyrészt nem viszik túlzásba az önparódiát, másrészt ez kimondottan segíti a nézőt a nosztalgiázásban, meghatódásban. Mert itt ez a lényeg. „Turista vagy a saját ifjúságodban” - mondja a legnosztalgikusabb jelenetben Simon Rentonnak, és részben nekünk is. A T2-ből sokkal kevesebbet tudunk meg a mai korról, mint a TI-bői a kilencvenes évekről, sokkal fontosabb, mi hogy an történt akkor. A társadalomkritikát legtöbbször humorba ágyazza a forgatókönyvíró, a reálisan meleg helyzetekből mesebeli fordulatokkal menti ki a szereplőket, félresiklott életeken kell kuncognunk, még az öngyilkossági kísérlet is humorba fullad. Az első részben forradalminak ható klipes vágások, beállítások, világítási trükkök, kimerevítések itt is megvannak, de ma már nem csodálkozunk rájuk. A két film szerkezete, felépítése is hasonló, a velős „bemondásokon” pedig nagyon érződik, hogy szállóigéknek szánták őket, vagy legalábbis címjavaslatoknak a recenzensek számára. Nos, ez utóbbi rajtam ne múljék... Először kapott díjat szlovák film a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Iveta Grófová a Kristály Medvével (Fotó: Benjamin Colle) Berlin/Pozsony. Iveta Grófová Az ötödik hajó (Piata lód) című, szlovák-cseh-magyar koprodukcióban forgatott filmje a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Generation Kplus versenyében a legjobb filmnek járó Kristály Medvét kapta. A berlini mustrán a Kristály Medvével a gyermekek részére készített legjobb filmet jutalmazzák - sorsáról gyermekzsűri dönt. Iveta Grófová alkotása argentin, brazil, brit, lengyel, kínai, mexikói, amerikai, kanadai, német és ausztrál produkciók mezőnyében került az élre. Az ötödik hajót a Generation Kplus szekcióban öt alkalommal vetítették, és mind a gyermek-, mind a felnőtt közönség pozitívan fogadta, de a film kritikai fogadtatása is kedvező volt. Grófová családi drámájával először nyert díjat szlovák film a Berlinalén. „Nagyon meglepődtem, mert egyáltalán nem számítottam ilyen sikerre. Az a csodálatos benne, hogy filmünket gyerekek találták elismerésükre méltónak. Különösen jó érzés gyermezsűritől díjat kapni” - nyilatkozta a rendező. Hozzátette, reméli, hogy a közönség Szlovákiában is megtalálja az utat a filmhez. A Kristály Medvét odaítélő gyerekzsűri értékelésében azt emelte ki, hogy Az ötödik hajó kreatív és autentikus film: „Két gyerekről szól, akik megteremtik a maguk kicsi világát, melyben saját szabályaik szerint próbálnak meg élni. Nagyon megérintett bennünket a történet, és a szereplők hiteles játéka egyaránt.” Az ötödik hajó témája az átalakuló családkép. A tízéves Jarka és a nála fiatalabb Kristián papás-mamást játszanak, úgy alakítva a kapcsolatukat, ahogy ők képzelik az ideális családot. Az ötödik hajó azt mutatja meg, hogyan képes a játék beleszólni az élet menetébe, és mennyire befolyásolhatja a komoly, nehéz helyzeteket a gyermeki képzelet és a jó szándék. (tb) SZUBJEKTÍV Zsákutcába jutott A Dal Egyértelmű volt, hogy A Dal most nem úgy alakul, ahogy az elmúlt években. Eddig joggal tarthattuk korunk legfontosabb magyar zenei tévéműsorának: olyan formátum került képernyőre, amelyben nem „színpadra termett őstehetségek”, agyonsztárolt percemberek énekelik mások slágereit, hanem vadonatúj szerzemények mutatkoznak be, amelyek felfrissítik a zenei kínálatot. Gondoljunk csak a Honeybeast A legnagyobb hős vagy Bogi We All című felvételére, de az eddigi győztes dalokat is kiemelhetjük. Lehet, korai még, de megkockáztatom, örökzöld slágerek lettek, a mai napig gyakran hallhatók a rádióban. Az idei mezőnyben nem akadt ilyen szerzemény. Az elmúlt években a tévéműsorba bejutottak decemberi bejelentése után legalább egy tucatnyi számot kezdett eljátszani a rádió. A Dalnak köszönhetően az éves kicsúcsoso- dás, a karácsonyi zenepiac után sem durrant ki a lufi, gyorsan felfrissült a kínálat. Ezúttal azonban a Soulwave együttes Kalandorát leszámítva a többi felvételt nem vagy csak ritkán lehet hallani. (Sőt, az elsősorban tinédzserkedvenc Kalandor még december előtt rádiós sláger lett, nem meglepő hát, hogy a közönségnek köszönhetően a döntőig menetelt.) Ilyen szempontból tehát jóval gyengébb volt a mostani felhozatal. Vagy fogalmazzunk inkább úgy, hogy más volt. Mintha a zenészek nem a magyar közönség igényeit tartották volna szem előtt, hanem azt, hogy kijussanak az Eurovíziós Dalfesztiválra, ahol ugye jelentős részben a zenei piacon életképtelen zeneszámok versenyeznek. Pápai Joci győztes, Origó című felvétele jól példázza a leírtakat: nincs meg benne az a plusz, amitől sláger lehetne. A Dal elvesztette azt, amiért fontos és szerethető volt, s a mesterségesen életben tartott, súlytalan, agyonszidott Eurovíziós Dalfesztivállal vett fel hasonlóságot, ami nagy hiba. Hiszen pont azért kedveltük, mert attól függetlenül volt működőképes. Ez az út zsákutca, jövőre vissza kell térni a régi kerékvágásba. Ha máshogy nem megy, rá kell venni ajelentkezésre olyanokat, akik maguktól nem neveznének, és jelenlétük garancia arra, hogy a tévéműsor nemcsak dalokat, hanem slágereket is ad. Különben oda süllyed, mint az összeurópai megmérettetés, s a benne szereplő dalok a műsor után gyorsan el is felejtődnek. Az pedig mire jó? Puha József
