Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-18 / 41. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. FEBRUAR 18. Ül Csobánka Zsuzsa Emese Női minta K intről koccanás zaja szűrődik be. A szoba szőnyegpadlójának mintáját nézem, mustárszínű alapon barnás kacskaringó. Bár ekkor még a mustárszínre nincs szavam. Szemben a rácsos ágy, aztán megfordul a tér, mintha ébrednék, és nemrég nyitottam volna ki a szemem, egy pillanatra nem tudom eldönteni, benne vagyok-e, vagy rajtam kívül van a rács. Mögöttem a krémszínű szekrénysor szorosan egymáshoz csavarozott elemei, tudom, hogy van benne tükör is, de majd csak évek múlva nézek először bele. Még fel sem érem. Láttam már előtte állni másokat, olyankor hátulról érkezik a fény, az ablak merőleges a szekrényre, a nyitott ajtóban olykor feltűnnek a felhők is, ha elég gyorsan kergeti őket a szél. Magasan lakunk. Ingerültek odakint. Veszekednek A rácsos ágy üres, de már nem vagyok magam. A testvérem nem keresem, utálom, hogy nem vagyok egyedül, utálom, ha ott van a szobában, és szuszog. Van, hogy lassabban lélegzőn, visszatartom, mintha helyettem lélegezne ő. Egy kilégzés elég egy szobára, egy belégzés egyetlen éjszakára, régen ez elég volt, szeretném, ha megint régen lenne. Nem békülnek Semmi okuk arra, hogy ne akarjanak közeledni, mégis pontosan érzem, hogy minden lélegzetvétel erőgyűjtés az újabb támadáshoz. Nem érzek semmit. Illetve az ürességet érzem, kitölt, és betölti a körülöttem lévő teret is, a levegőt, a padlószőnyegből kisöhdörgetett szöszös szálakat. A szoba maga az üresség, ahogy engem lélegzik Beszív és kifúj, odakint a vita erőre kap, a csönd persze még ennél is rosszabb, mert tudom, hogy utána valami fájóbb következik. Nem lehet könnyebb és puhább, túl nagy a csönd, a folyosó kongása visszhangzik bennem. A padlón műanyag, mintája szerint gyerektenyérnyi négyzeteken lépeget anyám és apám, miközben veszekszenek. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam és aki a világra hozott. Anya sírva nyit be. Bezuhan a szobába, az ürességnek hirtelen karja lesz, megtartja a testét. Nézem anyát, ahogy a karjába vesz, egyszerre húz le, és tart meg a súlya, amivel a padlóra nehezedik Nem tudok örülni az érintésének, hideg. Az aranycirádás barna sötétítőfüggönybe kapaszkodom, legalább a szemem tartaná meg valami, ha már anyát nekem kell, de az előbbihez már túl nagy vagyok, az utóbbihoz viszont túl kicsi. Hallom, ahogy gurul a függönyön a szemem. A függőlegesekben akkor tanulok meg nem bízni, falra hányt borsóról anya még nem beszél, majd csak kamaszként és vádló hangsúlyként élem meg, de már most ezt tanítja némán, konokul. Azzal, ahogy leszorítja a szemét, és magába néz, miközben azt várja, én ringassam őt. A nyakamba dünnyög. Nem értem, amit mond, a könnye csikizi a fülem, nem akarom látni az arcát, mert félek, felismerhetedenné torzította a fájdalom. Nem mondja, csak mutatja, hogy lesz amorf tőle a test. Az évek alatt ebből páncélt növeszt, sosem találom meg mögötte azt a nőt, akiben otthon voltam, és aki a világra hozott. Ez itt még nem lehet bárhogy, de eldöntőm, nem fogom soha megtalálni, csak keresni akarom. A megtalálásban elveszek. Nem akarom érteni, de sikerül beXÍ Pan: Anya és gyermek lém beszélnie. Nem baj, mi itt vagyunk egymásnak. Érzem, ahogy fogy a tüdőmből a levegő, kapkodok az üresség után, abban legalább volt valami otthonos, most ez még annál is nehezebb, mintha magamból költöznék ki. Nem értem. Mi az, hogy apa nem szeret. A kettőből hirtelen leheteden újra egyet teremteni, nem mondja ki, csak a hangsúlyból érzem, hogy választani kell, és csak őt lehet, csak az a jó, a nyomatékban benne van apám összes bűne, főleg azok, amiket nem követett el, és amiket soha életében nem fog ellenem elkövetni. A létező létezhetedenek. Anyám szavaiban nagymama csalódásai, a generációkon edzett női minta négyzethálója, a háborúk és a század hazugságai, mint a pókháló, napról napra szövi be a testem. Érzem, ahogy szűnök meg lenni. Mint a tavaszi záporok utáni utca, hirtelen lesz éles fény körülöttem, felettem kergetik egymást a felhők, nincs már, ami vészjósló lenne, nincs már az sem, aki vagyok. Anya szorít, mondja, hogy szeret. Belül ismételgetik a sejtek is, hogy aki szorít, az szeret, aki szeret, az szorít. Tanulok hazudni, tanulom az életet. Egyeden pukkanás. A gömb nincs, a színek legurulnak a felületről. A levegőben szappanszag dereng, odalépek mellé. Hagyja, hogy átöleljem, csöndesen sír, mint aki már egy élet óta zokog, és végre belefárad. Az izmokig érzem a fájdalmát, már nincs bennem számonkérés, se düh. Finoman ringatni kezdem, mint az égboltot szokták a csillagok, ha elég sokáig nézi az ember. Vibrálnak a sárga hólyagok, mellkas tájékán szakad ki belőlem, és indul meg felé. Valami hála, valami nehézkedés, de íve van, az nem kérdés. Sőt, ívei vannak, és mind egy irányba halad, anyám testében akar megmártózni, és egyszerre kíváncsiság lesz rajtam úrrá, hogy mi történik, de anyám befogadja. A hő végigsiklik benne, és legnagyobb meglepetésemre visszafordul felém. Akkor már elnyílik a szám a csodálkozástól, és készül a bugyogó nevetés, mintha táncolnánk, egyeden erős áram a testből, külön van, de mire megérint, már eggyé válik kettőnkben, csadakozik egy bennem lévő tengermélyi áramlathoz, az viszi felfelé, és robbantja ki a kacagást, ő elhallgat, kimerevednek az arcán csörgő könnycseppek, látom benne tükröződni a saját arcomat, a felhőket a fejem felett, eldönthe- teden, engem kergetnek-e, vagy ők állnak mozduladanul, és én hátrálok, ki tudja, mit jelent ésszel felérni bármit. Rácz Noémi kép: izo művész Bevallom, általában egyszerre két-három könyvet olvasok több nyelven, több helyen. Az egyik az ágyamban van, és elalvás előtt olvasok belőle pár oldalt, amíg bele nem alszom. Aztán mindig van az asztalomon egykét szakkönyv, most a digitális festészet rejtelmeit próbálom felfedni, és ödeteket meríteni a tanításhoz. És van egy író, akinek mostanában több könyvét is elolvastam, annyira megfogott a stílusa. Anthony Doerr, akinek A láthatatlan fény című műve Pulitzer-díjas lett 2015- ben. Budapesten jártam az írók boltjában, ott bukkantam rá. Két kamasz sorsa fonódik össze a történetben a 40-es években. Egy vak francia kislány és egy német árva rádiós kisfiú. Nem szerelmes történet, van benne gyémánt, legenda, kegyetlenség, félelem, rádiózás, fegyverek, tenger, madarak, csigák de legfőképp emberség. A regény szerkezete nagyon érdekes, mert több idősíkon fut, a fejezetek rövidek, de mindig elgondolkoztatok. Egy idő után az ember azt veszi észre, hogy nem tudja letenni a könyvet, és a szereplők be- lopóztak a gondolataiba. Ügy érzem, a mai világban megint nagy szükség van arra, hogy az emberek felfedezzék a bennük rejlő láthatadan fényt. SAROKPONT Édeshármas N incs nekem bajom a plázákkal, mert kerülöm őket. Nekem egyszerűen nem jött be ez a mindent egy helyen szisztéma, ami az én rendszerem szerint: alig valami, szanaszéjjel, mesz- szire egymástól. Viszont ha nem akarok uszodába bumlizni, kénytelen vagyok a közeli pláza sportcentrumába járni. Persze, előre megtervezett útvonalon, célirányosan a lifthez, usziba be- ki, lift, lépcső és cső. Csak a közeli Food Court gyomorforgató égettolaj-szagát kell megúsznom, a felvonóra várva. Legutóbb viszont úgy kiúsztam magam, hogy nem bírtam hazáig, levágódtam a kajaudvar legszélső asztalához, hogy behabzsoljam a táskám mélyéről előkotort, reggeliről maradt sajtot. Közben már a félbehagyott munkám járt a fejemben, bambultam magam elé, de egyébként se találtam volna semmi érdekeset az intimitás hiányától szenvedő, felfuvalkodott hodályban. „Én már úgyse bírom. Különben is túl sós, az orvosom tiltja” - tette le elém tányérját egy idős férfi, és miközben teli szájjal próbáltam tiltakozni, nyugtatólag felemelte a kezét, tudja ő jól, hogy van ez a mai világban, sokan nélkülöznek, és azzal visszaült a szomszéd asztalhoz olvasgatni. No, most mi lesz, Habzsikám? Nem megmondták neked ezerszer, hogy lassan egyél, jól rágd meg az ételt, úgy könnyebb megemészteni?! Öt euróért pancsikoltál egy órácskát, most meg nyertél három zsírban tocsogó hogyishívjákot - mert csak ennyit tudtam megállapítani az elém rakott panírozott cuccokból. Le voltam taglózva. Egyébként maga a gesztus tetszett, kívülről nézve minden szép volt és jó. Magam is adakozom, jóleső érzés. Csakhogy én most úgy voltam helyzeten belül, hogy az adakozás túlsó oldalán. Nem nagyon tudtam a szereposztással kibékülni. És minél tovább fodroztam az én kis árva csirkefalatkáimat, annál jobban szerettem volna újságot olvasó kisnyugdíjas lenni. Hogyan fogok kiszabadulni az adakozás Bermuda-háromszögé- ből?- Étkezéssel, édesem, bizony ám! És semmi trükk, ha jót akarsz. Hát, akkor helló, transz-zsírsavak, pápá HDL-koleszterinszintí És majszolgatni kezdtem az in- kognitós pipihusit, komótosan, minden ízében kiélvezve azt a pillanatot, amikor hármasban maradtunk ebben a csicsásán hivalkodó, mégis kieden hodályban. Egy adakozó, egy rászoruló és egy szándék: hogy legalább azt ne rontsuk el, ami még működik ebben a mai világban. Hizsnyai Tóth Ildikó A mellékletet szerkeszti: Czajlik Katalin. Telefon: 02/59233449. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.
