Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-18 / 41. szám, szombat
SZOMBATI VENDÉG www.ujszo.com 12017. február 18. 9 Franciák dicsérik a Szerelmét Makk Károly: „El kellene tűnni innen egy időre, átlógni valahová Ausztriába vagy le, Dalmáciába..." SZABÓ G. LÁSZLÓ Szédületes fogadtatása volt Makk Károly Szerelem című filmjének az 1971-es cannes-i fesztiválon. El is nyerte a zsűri díját. Negyvenöt évvel később, a tavalyi mustra Cannes Classics elnevezésű válogatásán ismét komoly szakmai visszhangot váltott ki a film. S most itt az újabb siker: Párizs mellett több francia nagyvárosban felújított és digitális változatban vetítik a Szerelmet. Közben a legrangosabb francia lapok dicsérik. A Le Monde Intim elszámolás az önkényuralommal című cikkében méltatja. A Li- bération egyszerűen remekműnek nevezi. Darvas Lili, Törőcsik Mari és Darvas Iván játékáról ugyancsak felsőfokon írnak. A Déry Tibor novellája alapján készült, ötvenes éveket megidéző alkotás főszereplője két asszony, akiknek az élete ugyanarról a férfiról szól. Luca, a fiatal tanárnő hűségesen várja haza a politikai okokból bebörtönzött férjét, de haldokló anyósával elhiteti: fia Amerikában filmez, s csak akkor jön haza, ha végez a munkával. Makk Károly, túl a kilencvenen, budai otthonában olvasgatja a francia kritikákat, időnként pedig azon meditál, belevágjon-e még egy filmbe. Kedve s ereje lenne hozzá, mondja meggyőzően, csak attól tart, megfelelő munkatársakat nem találna maga mellé. Van még néhány hete a döntés meghozataláig. Addig is pihenget. Lakása előszobájában világos ingben fogad, aztán zakót ölt, hogy beszélgetésünk is kellő formát kapjon. Új vívmánya Cannes-nak, hogy a régi nyertes filmekből sorozatot állít össze. Ezt a kategóriát tavaly indították el. De elevenítsük fel előbb az 1971-es ottani bemutatót. Négy és fél évtized távlatából mire emlékszik a legélesebben? Nagyon erős belső képem van Cannes-ról, hiszen hatszor vagy hétszer voltam ott. Minden alkalommal versenyben. Családtagnak tartanak. A 71-es vetítés a felhajtások felhajtása volt. Vörös szőnyeg, tapsőrület, fotósok, riporterek, bevonulás, levonulás, a Jóisten tudja, mi minden. Vonultunk Darvas Lilivel és Törőcsik Marival, jött mellettünk egy mu- ki, aki egy ideig észrevétlenül diktálta a tempót, aztán csak annyit mondott, lassabban, lassabban. Néha meg is kellett állni, mert a fotósok folyamatosan kiabálták, hogy „Mari, Lili, Károli!” Én álltam középen, belém karolt a két nő. Boldog állapot volt az. A vetítés után, a lépcsőn lefelé jövet majdnem szétszedtek bennünket. Óriási várakozás előzte meg a filmet. A fesztivál harmadik napján mutatták be, de előtte is, utána is mindennap volt róla beszélnivaló. Még Fassbinderrel is összeismerkedtem. Jöttek hozzám, hogy ki mit mondott a zsűritagok közül. Gaál István is zsűritag volt. Időnként félrevont, mert a zsűri tagjainak nem illett a versenyben levő rendezőkkel beszélni, és csak annyit mondott: „Jól állunk nagyon!” Michéle Morgan, a zsűri elnök asszonya, a jeles francia színésznő Gaál Pistától üzent, hogy szeretne velem találkozni, de titokban, mert botrány lenne, ha lámák, hogy társalog velem. Találkoztunk egy eldugott helyen a fesztiválpalotához közeli utcában, ott beszélgettünk öttíz percig. El volt ragadtatva a hölgy. Megilletődve mondta, hogy: „Majd megszakadt a szívem, Károli!” Mindezt az érzést, gondolom, vitte magával a Cannes Classicsra. Vittem, de már nem azt a helyet találtam, mint negyvenöt évvel ezelőtt. Iszonyatos volt a nyüzsgés, a ritmus. A régi szellem, a régi hangulat, az ottani kultúrdivat már csak kukucskál a mostani mögött. A szálloda kertjében rendezték meg a sajtótájékoztatót, aztán egy hatalmas hajóra kaptunk ebédmeghívást, ami átment egy nagyon kellemes estébe, meghitt hangulatú fogadásba. A bemutató is csendesebb, családiasabb volt. Egy kisebb teremben vetítették a filmet, lehetett vagy háromszáz ember. És most szerény leszek: a fele odajött hozzám, puszit, autogramot vagy ölelést kért, mások a vállamat veregették, a kezemet szorongatták. Az egyik este hajnalig meséltem egy bárban. És kaptam egy aranypecsétes oklevelet. Nagyon szelíden rá van írva, hogy: „Szerelem, klasszikus alkotás, Makk Károly filmje.” Magasabbra már nem tudok jutni, alászol- gája! Már akkor jelezték, hogy a francia mozik újra vetíteni fogják a filmet. Készítettek is hozzá egy kísérőanyagot. Kétszer is filmeztek. Kevés rendezőnek adatik meg, hogy már életében klasszikussá avatják. A dolog marha egyszerű. Kap róla az ember egy finom papírtekercset, hivatalos iratot. Éjjel kettő volt, amikor Cannes-ban kinyitottam és elolvastam. Mivel telnek azóta a napjai? Jelent meg egy könyvem, a Szeretni kell, és a ldadóval azt tervezzük, megint írok valamit. El is kezdtem már, csak aztán mindent elsodort a kilencvenedik születésnapom, az egész nyár ezzel telt. Mondtam is már Hannának, a feleségemnek, hogy el kellene tűnni innen egy időre. At- lógni valahová Ausztriába vagy le, Dalmáciába. Itthon csak Badacsonyig jutunk, de ott is megtalálnak. És mi lesz a könyvben? Két régi, megvalósulatlan forgatókönyv, és egy új arról, hogy miben és hogyan élünk. Mindennap olvasom az újságokat, a fele valódi vicclap. Verik a Ludas Matyit. Mintha egy abszurd vígjáték zajlana körülöttem, szerencsére nem nekem kell játszanom benne a hálátlan szerepet. Én már kívülálló vagyok, és kacagok. Ez így nagyon kellemes érzés. Visszatérve a könyvre: a terv az, hogy a forgató- könyvek mellett lesznek benne hozzájuk illő történetek, amolyan rövidke novellák. De a levegőben lóg egy film is, Lengyel Menyhért A Waterlooi csata című színdarabja alapján készülne. Arról szólna, hogy amatőr filmesek hogyan keverednek bele egy szegény magyar produkció hálójába. Ebből lesz mindenféle bonyodalom, történe- tecske. Talán kijöhet valami belőle. A szívem jól működik, a látásom megromlott, a közérzetem jó. Kérdés, hogy bírom-e még reggeltől estig a forgatással járó strapát. A francia kritikák, gondolom, megadták hozzá a lendületet. Motiválnak azok is, igen. Igaz, hogy a Liliomfi cannes-i bemutatójára azért nem engedték ki anno, mert az illetékesek távol akarták tartani egy újabb viharos szerelemtől? Annyi sok hülyeséget összeírtak már a lapok! Már a forgatás során arról cikkeztek, hogy én összejöttem Krencsey Marianne-nal, a Liliomfit játszó Darvas Iván valaki mással, és hogy ezért kellett nekünk a negyven forgatási nap a Balatonnál. Hogy jól érezzük magunkat. Marhaság! Arról viszont egyetlen szó nem esett, hogy én miért nem megyek Cannes-ba. Arról sem tudtam, hogy a Ház a sziklák alatt kint volt San Franciscóban. A filmgyár udvarán közölték velem, hogy díjat kapott a film. Krencsey Marianne aztán mégis a felesége lett. Méghozzá úgy, hogy a Psota Irénnel köttetendő házassága előtt hirtelen meggondolta magát. Mindenkinek van egy története erről. Irénben ez így maradt meg. Csak ez nem egészen így volt. Mint ahogy az sem, amit Krencsey Marianne állított. Hogy azért hagyta el az országot, mert Aczél György arra akarta rákényszeríteni, hogy jelentsen rólam. S mivel nem tette meg, elüldözték. Hülyeség! Ki üldözte őt el? Tíz év alatt harminc filmben játszott. Aczélnak nem volt szüksége közvetítőre. Ha félre akart volna állítani, bármikor megtehette volna. Irénnel egyébként nagyon szerettük egymást. Nehéz természete volt. Hol összevesztünk, hol kibékültünk, de békéből is, boldogságból is volt elég. Élete utolsó éveiben milyen viszonyban voltak? Egy darabig hívogattam őt telefonon. „Most nem jó - mondta. - Gyere fel a jövő héten!” Megint hívtam, megint mondott valamit. „Jaj, nem tudnál később telefonálni?” Mikor? „Egy hét múlva.” Jó. Hívom, felveszi. „Jaj, most le kell tennem, majd visszahívlak.” Nem hívott. Eléggé bezárkózott, alig volt ember, akit fogadott. Az unokahúgával is összeveszett. A szakmára megsértődött. Nem hívták őt. Fájt neki. A végén mindenkire megharagudott. Törőcsik Marival szoros kapcsolatban van. Tegnap beszéltem vele telefonon. Beteg szegény. Hetekkel ezelőtt eltörött négy bordája. De Krencsey Marianne-nal is állandó levélváltásban voltunk. Ha hazalátogatott a féijével Amerikából, mindig találkoztunk. Galgóczi Erzsébet megrázó erejű regénye nyomán forgatott filmje, a két nő szerelméről szóló Egymásra nézve most jelent meg DVD-n. Ezt az alkotását hogyan fogadta annak idején Cannes közönsége? Nagyon erős siker volt. De nemcsak Franciaországban. Amerikában is. Ottmég nagyobb visszhangja volt, mint a Szerelemnek. Oscarra is jelölték, csak itthon kevés szó esett erről. Kádár János mondta annak idején, hogy: „Magyar film ennyit még nem ártott nekünk, mint az Egymásra nézve. Ötvenhat, két nő szerelme... ez túl sok!” Nem érdekelt. Én már akkor elmondtam a magamét ezzel a filmmel. Két lengyel színésznője, Grazy- na Szapolowska és Jadviga Jan- kowska Cieslak a legjobb női alakítás díját kapták a cannes-i mustrán. Magyar színésznők szóba sem jöttek? Ki vállalta volna fel akkor, azokban az években, hogy egy hazai kolléganőjével csókolózzon a mozivásznon? Bár Törőcsik és Psota is nyilatkozták valahol, hogy eredetileg nekik ígértem a szerepet. Lehet, hogy dumáltam nekik a filmről, de oda nem ígértem nekik, az hétszentség! Ez sem nekik, sem nekem nem lett volna jó. Valamiért nem. Magyar színésznőben nem is gondolkodtam ez esetben. Megtaláltam ezt a két lengyel lányt, és el is dőlt minden. Csodálatosak a filmben. Szóval lesz újabb könyv és újabb film is talán. Utóbbit azért ne vegyük biztosra. Még nem állapodtam meg senkivel, és ha nem forgatok már semmit, úgy is jó. És az sem biztos, hogy tudnék még olyat csinálni, ami érdekes lehet. Nagyon legyengült a látásom. De azt, ami körülöttem történik, fél szemmel is látom. Itt ez a könyv az asztalán. Eben Alexander A mennyország létezik című kötete. Hisz, vagy csak hinni szeretne benne? Ez a kérdés egyáltalán nem foglalkoztat. Tényleg nem! „Ha nem forgatok már semmit, Úgy is jó..." (Szkárossy Zsuzsa felvétele)
