Új Szó, 2017. február (70. évfolyam, 26-49. szám)
2017-02-17 / 40. szám, péntek
8 I KULTÚRA 2017. február 17. | www.ujszo.com Mesébe illő húsz esztendő Badin Ádám szerint a színészek félnek az interaktivitástól, mert kockázatosnak tartják (Képarchívum) RÖVIDEN Jared Leto krimit rendez Los Angeles. Jared Leto Oscar- díjas amerikai színész és ismert rockzenész James Ellroy amerikai krimiíró 77 című eredeti forgatókönyvéből rendez fil- met.Leto korábban több dokumentumfilmet forgatott, számos zenés videó és reklámfilm fűződik a nevéhez, munkáival több mint tucatnyi dijat nyert világszerte. Játékfilmet azonban most rendez először. A történet 1974-ben játszódik Los Angelesben. Két rendőr egy elrabolt ifjú örökösnőt keres, miközben egy kollégájuk brutális meggyilkolásának ügyében is nyomoznak. Közben nemcsak korrupcióval találkoznak, de egy sötét összeesküvés is kirajzolódik előttük. Leto, aki a Mielőtt meghaltam mellékszerepéért kapta Oscar-díját, legutóbb a Suicide Squad- Öngyilkos osztag című filmben szerepelt, legközelebb pedig a Szárnyas fejvadász folytatásában lesz látható. (MTI) Képzőművészek zenélnek a Moziban Somorja. Holnap a somorjai Mozi klubban lép fel a Tapasz- talt Ecsetek, a legendás Bizottság óta a legtöbb híres képzőművészt foglalkoztató magyar zenekar. A szórakoztató fúziós dzsessz és a kortárs zene határ- mezsgyéjén mozgó formációban a Bizottság egyik alapító tagja, Wahom András szaxofonozik, énekesük Marjai Judit fotóművész, Szurcsik József basszusgitáron játszik, a szólógitáros Kopasz Tamás, mindketten Munkácsy-díjas festőművészek. A dobok mögött a több más zenekarban is játszó Molnár Gábor ül, a billentyűs hangszereket Chris Allan, az egyéb ütőhangszereket pedig a Balázs Béla-díjas Ulrich Gábor kezeli. A csapat tagj ai - saj át bevallásuk szerint - ott folytatják az igényes népszórakoztatást, ahol Miles Davis 1975-ben abbahagyta. A kezdés időpontja 19.30. (juk) Idén húszéves a rozsnyéi Meseszínház, Badin Ádám messze földön híres utazó látványossága, amely szuperhősök ás idomított fókák nélkül is remekül működik. A szemályautában elférő társulat elsősorban a hazai magyar nápmesekincs színházi formába való átlónyegítását tekinti feladatának. Már a név is jelzi, hogy ez nem hagyományos bábszínház, sem szimpla gyerekszínház... Olyan stílust próbáltunk megteremteni, amelyben ötvöződik a mesemondás, a bábokkal való játék, az interaktív színházi kommunikáció és a zenei sokszínűség. Ez egyfajta beavató színház, amely a gyerekek számára nagyon fontos, mivel ők maguk is szereplőivé válhatnak a történetnek. Egy ilyen kis színház, mint a miénk, évente maximum egy előadást tud létrehozni. Ezért szinte az összes eddigi előadást repertoáron tartjuk. Persze igyekszünk minden alkalommal valami újat létrehozni. Nem kizárólag az általunk kitalált stílus határain belül mozgunk, és nem is csak a magyar népmesékre fókuszálunk, hiszen azóta hozzányúltunk Mikszáth Kálmán elbeszéléseihez, francia, cigány, burját népmesékhez, és legközelebb egy indián mesét állítunk színpadra. Ezek újabb és újabb világokat nyitnak meg előttünk. Ön annak idején a kecskeméti Ciróka Bábszínházból jött haza, és kezdte a nulláról. A bábjátéktechnikák közül elsőként a tárgyjátékot alkalmazták akkori munkatársával, Écsi Gyöngyivel. Miért esett erre a választás? Tulaj dóriképpen kényszerből. N em volt pénzünk bábokra, ezért a királynőnk például egy átalakított demi- zson volt. Ez a technika a műfaj alapja, hiszen a gyerekek fantáziája nem ismer korlátokat, ha egy madzagból lehet óriáskígyó, két vadgesztenyéből és néhány gyufaszálból ember, akkor egy demizsonból miért ne leBadinÁdám hetne királynő? Tudtam, hogy részükről nem lesz probléma ezzel, és igazam volt, azonnal vették a lapot. A második előadásban már annyit léptünk előre, hogy szalmabábokat csináltunk. Ez volt Az őzzé változott fiú, amivel nagy szakmai sikert arattunk, több díjat nyertünk, pedig ezt a megoldást is a kényszer szülte. Sokat köszönhetünk Kömyei Aliznak, aki egy teljesen egyedi játékstílust teremtett Magyarországon: ő kezdte el használni a népzenét és a naiv, népi figurákat a gyermekekkel való közvetlen játékban. Sokat inspirálódtunk a munkáiból, ami segített kifejleszteni a saját stílusunkat. Mi a legfontosabb különbség a Meseszínház és az összes többi, gyerekeknek szóló színház között? Az, hogy ez a műfaj nagyon személyiségfüggő. Tulajdonképpen lehetetlen másokra „átírni” az előadásainkat, esetleg utánozni műiket, mert csak azok a konkrét személyek tudják működésbe hozni az adott mesét, akikre ki lett találva, rá lett szabva. A klasszikus bábszínházakban egy-egy színész bármikor helyettesíthető, és többnyire észre sem lehet venni a változást. Rendezett klasszikus bábszínházban is Kassán, méghozzá a Braček jelenček című mesét, amely akkora siker lett, hogy a társulat körbeturnézta vele Európát. Azt kérték, tanítsam meg nekik a mi stílusunkat, amelyet egyébként „magyar stílusnak” neveznek a szlovákok és a csehek. A szlovák folklór alapján összeállítottam egy dramatikus és zenei alapanyagot, valamint igyekeztem nekik átadni az interaktív játék alapjait, ami nem volt egyszerű, mivel teljesen másféle képzést kaptak, máshoz voltak szokva. A színészek ugyanis alapból félnek mindenfajta interaktivitástól, mert kockázatos dolognak tartják. Uralniuk kell a helyzetet, kezelni a váratlan történéseket. Erre csak az képes, akinek van hozzá érzéke, illetve némi tapasztalata. Irányítaniuk kell a gyereket, közben arra is vigyázni, hogy semmit se kényszerítsenek rá, de ne is zökkenjenek ki az eredeti meséből. Változtak a gyerekek az elmúlt húsz év alatt? Másképp reagál a közönség ma, mint a Meseszínház első előadásain? Valamennyire igen, de a gyermeki lélek szerintem alapvetően nem változik. Ebből a szempontból ugyanolyan nyitottak, ugyanúgy rácsodálkoznak a világra, mint húsz évvel ezelőtti társaik. Viszont tele van a fejük a tévében látható, meséknek nevezett förmedvényekkel, amelyek nem segítik a fejlődésüket, maximum lefoglalják őket egy darabig. Ezáltal már egész kis korban elferdülhet a gondolkozásuk. Ráadásul sokan nem kapnak otthon kellő odafigyelést, egyre kevesebb idő jut a szülőkkel, nagyszülőkkel való közös mesélésre, az élő szóra. Ennek ellenére azt mondom, a gyerekek minden korban gyerekek maradnak, nem lehet megrontani őket, még akkor sem, ha óriási adag szemetet kapnak mese gyanánt. Ezt onnét tudom, hogy a mai gyerekek is abszolút nyitottak a mi stílusunkra. Az új, egyszemélyes előadásom, az Ogajlo csodaszarva például egy finom, csöndes, nyugodt tempójú húrját népmese, és olyan érzékeny témákat érint, mint a beteg és az egészséges ember viszonya, az önfeláldozás, a testvéri szeretet. A mai színházcsinálók egy része azt hiszi, harsánynak, hangosnak, villogónak kell lennie egy előadásnak ahhoz, hogy lekösse a gyereket. Szerintem ez nem így van, sőt, egyenesen igénylik ezt a fajta elcsendesülést, amiben manapság oly ritkán lehet részük. Januártól kívül-belül megújult az Irodalmi Szemle Új külsővel és megújult online felülettel jelenik meg januártól az Irodalmi Szemle, amelynek impresszumában is felfedezhetünk kát új nevet. A nyomtatott lap szerkesztőségét Németh Zoltán, az online felületét (www.irodalmiszemle.sk) Nagy Hajnal Csilla erősíti. így az idei első lapszám stílszerűen Háy János Változás című versével nyit, ezt követik Pollágh Péter és Hajtman Koméi versei. Izgalmas és aktuális az az ízelítő, amelyet „a cseh Pasolini”, Bofivoj Kopie életművéből kapunk, Csehy Zoltántól. A prózai vonalat Benedek Szabolcs, Forgács Péter, Nyerges Gábor Ádám és Tóth Kinga egy-egy szövege erősíti. Szászi Zoltán továbbra is rendszeresen postázza Fél-vidéki leveleit. Marosán Bence Péter Sartre és Merleau- Ponty szerelem-elméletéről értekezik, míg Major Ágnes tanulmánya Lovas Ildikó Spanyol menyasszonyát a Csáth-kultusz alakulástörténete, az irodalmi kultuszkutatás szempontrendszere szerint járja körül. Kritikát olvashatunk a Szlováknak lenni csodás című antológiáról Balogh Magdolna tollából, Győrffy Ákos A hegyi füzet című kötetéről Fleisz Katalin, a kassai Thália Színház A falu rossza című előadásáról Soóky László ír. A februári szám már „klasszikus”. A kérdésre, hogy mi tesz egy szerzőt vagy művet klasszikussá, sokféle válasz létezik. Az azonban tény, hogy a „klasszikus” szóhoz valamilyen értékfogalom kötődik, és amit gondolunk róla, azt spkszor az iskolában tanuljuk meg. Épp ezért gyakran megfeledkezünk arról, hogy a konszenzusos megállapításokon túl mennyi apró részlet lehet kérdéses. A lapszám tanulmányai ismert szerzőkkel kapcsolatos, kevésbé ismert problémákat feszegetnek: Fekete Norbert Kölcsey Ferenc álnévhasználatáról, Wirágh András Chol- noky László kompilációs szövegalkotási stratégiájáról, Vincze Dániel Janus Pannonius müveinek kalandos angliai felbukkanásáról ír. De újabb értelmezést kapunk Babits művéről, A gólyakalifáról Papp Dénestől, Gyürky Katalin jóvoltából szóba kerül Nyikolaj Mihajlovics Karamzin itthon szinte elfeledett életműve, Hajtman Koméi pedig a kora újkori közköltészetről értekezik. A szépirodalmi szövegek is a klasszikushoz fordulnak vissza. Csehy Zoltán Statius Achilles ifjúsága című eposzának egy részletét adja közre, Zuzana Mojžišová Aphrodité című novelláját (Vályi Horváth Erika fordításában), Tatár Sándor Esterházy Péternek ajánlja versét. Szerepel még a lapban Mirkka Rekola verse (Polgár Anikó fordításában), Szászi Zoltán Fél-vidéki levele és Soóky László színikritikája, ezúttal Székely Csaba Bányavakságáról. (k)
