Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-28 / 23. szám, szombat
www.ujszo.com SZALON ■ 2017. JANUAR 28. Hal figyelmet fordítottak a roma holokauszt mélyebb megismerésére. „Magyarországon a Kemény István szociológus vezetésével készült 1971-es országos cigány felmérésben interjúk is készültek, amelyekben számos interjúalany emlékezett vissza a vészkorszakra, s mondta el az 1940-es évekbeli üldözésekkel kapcsolatos személyes történeteit. Miközben ezek a múltbeli történések a romák mindennapi életébe ágyazott tudást jelentették, a kutatók nem fordítottak rá elegendő figyelmet, és tekintetük átsiklott ezeken a momentumokon” - mondta Szász Anna Lujza a roma holokauszt kutatásáról. A szociológus szerint a kutatás hiányának egyik fontos oka az, hogy a felmérés eltérő profiljából fakadóan a kutatók figyelme máshol volt, azonban fontos egy további aspektust is beemelni a lehetséges magyarázatok közé: a kutatott témával kapcsolatos előzetes ismeretek szükségességét. „Csak arra tudok rákérdezni, amiről már van fogalmam. A megismerés tudatos gyakorlatában szükségszerű, hogy a fogalom, amire rá szeretnék kérdezni, már a tudatomban legyen. Szükségszerű, hogy a kutatóknak legyenek előzetes ismereteik a vészkorszakról; egy fogalomkészletük, amely azt leírja, illetve az annak megismerésére irányuló képességük ahhoz, hogy a roma holokauszt emlékezete tematizálódjon ezekben az élettörténet-interjúkban” — mondta lapunknak Szász Anna Lujza. Össztársadalmi feladat A faji alapon való diszkrimináció a világtörténelem egyik legsötétebb korszakát idézi - a második világháborút és annak borzalmait. Ennek ellenére társadalmunk egy részének ma is hiányosak az ismeretei a múltbeli eseményekkel kapcsolatban. A szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy a fiatalok többsége egyáltalán nem ismeri a saját történelmét, illetve az iskolában megszerzett tudást sokszor nem tudja összekapcsolni a valós élettel. A szociológus szerint tény, hogy az oktatásnak vagy az iskolának | mint szocializációs térnek kiemelt | fontossága van. „Ugyanakkor a negatív társadalmi előítéletek le- J küzdése, megváltoztatása össztár- j sadalmi feladat. Nem lehet kizárólag az oktatásra bízni a változás, változtatás feladatát. A társadalom minden szintjén érezhetővé és láthatóvá kell tenni a diszkrimináció elleni küzdelmet, akár az egyenlő munkaerőpiaci részvétel megteremtésével.” Németh Viktória beket haza is engedtek, a munkaképeseket kényszermunkára vitték, de innen indultak vonatok Dachauba, Bergeri-Belsenbe és Ravensbrückbe 1944 telén” - mondta lapunknak Szász Anna Lujza. Becslések szerint a korabeli Magyarországról több mint 25-30 ezer romát deportáltak a haláltáborokba. A tömeges zsidó deportálások Magyarország területéről 1944. május 15-én kezdődtek, amikor egy hónap leforgása alatt több mint 400 ezer zsidót szállítottak táborokba. Mengele lánya A losonci származású Stern Rózsa, ma már Viola Fischerová Mengele lánya című könyvében mondja el a haláltáborban megtapasztal borzalmakat. A deportálás időszakára a következőképpen emlékezett vissza: ,A vagonból, amelyben anyukámmal voltam, már mindenkit leszállítottak. Én mindvégig anyukámmal maradtam, és fogtam a kezét. Annak ellenére, hogy forró nyári éjszaka volt, reszkettem. Nem tudtam pontosan, mi fog történni, de sejtettem, hogy ami ezután következik, szörnyű lesz... Miután Losoncot 1938-ban Magyarországhoz csatolták, annak a reménye, hogy megmenekülünk, pillanatok alatt szertefoszlott. Azok, akik Szlovákia területén maradtak, már 1941-től viselték a sárga csillagot és a deportálások már 1942-ben elkezdődtek, de mi úgyszólván még biztonságban érezhettük magunkat. Egészen 1944 júniusáig.” Viola Fischerová megemlékezik találkozásáról Josef Mengelével is. ,A rámpán már ott »üdvözölt" minket a Halál Orvosa. Harminc méter távolság volt köztünk. A felsorakozott foglyok előtt járkált, és az ujjával mutatta, ki merre menjen - a bal oldal a gázkamrát jelentette, a jobb oldal pedig a kényszermunkát vagy a kísérleteket.” Erősödő nacionalizmus Az ENSZ határozata alapján január 27.-két a holokauszt nemzetközi emléknapjává nyilvání- | tották, mivel 72 évvel ezelőtt ezen a napon lépte át a Vörös Hadsereg az auschwitzi koncentrációs tábor kapuit, ami a több éven át tartó népirtás végét jelentette. A legnagyobb náci haláltáborban több mint 2 millió ember vesztette életét. A feltörekvőben lévő nacionalizmus és extrémizmus kapcsán Zuzana Kumanová elmondta, be kell ismernünk, hogy társadalmunk több téren is kudarcot vallott. ,A szétnyíló szociális | olló a populistáknak kedvez. A megoldások nem egyszerűek, de vannak hosszú távú problémáink, amelyekkel végre kezdeni kell valamit. Ki kell egyenlíteni a regionális különbségeket, hogy munkahelyek jöhessenek létre. És persze toleránsabb társadalmat kellene építenünk, amiben az oktatás kulcsfontosságú” - tette hozzá Kumanová. Németh Viktoria Tizenkét jóravaló ember (Dvanásť statočných) címmel figyelemreméltó és elgondolkodtató könyv jelent meg a múlt év végén. Egy tucat olyan közéleti személyiséget mutat be, akik példamutató önzedenséggel segítettek az elesetteken, s komoly megaláztatások után is képesek voltak hittel és derűvel újrakezdeni az életüket. És akkor is kiálltak az igazság mellett, amikor tudták, hogy ebből csak káruk származhat. Beszélgetések jóravaló emberekkel M ivel olyan személyiségekről van szó, akiket már a sajtóból is ismerünk (például a Fehér Holló díjjal kitüntetett Zuzana Melicherčíková, aki miután felhívta a figyelmet munkahelyén, a Komenský Egyetem jogi karán burjánzó felvétek korrupcióra, a Mc Donaldsban végezte eladóiént, vagy a Rózsahegyi Katolikus Egyetem azóta elhunyt rektora, Tadeusz Zasepa, akit az egyházi elöljárók „mondattak le”, miután egyes alkalmazottak kiemelt jutalmazása ellen emelt szót), az interjúk nem meglepők, igazán új információkat sem tartalmaznak. Inkább csak azt a szomorú szállóigét bizonyítják, hogy „Szlovákiában ez már csak így van”. Ha csak erről szólnának, szomorú olvasnivaló volna a könyv, de az interjúkból, szerencsére az is kiderül, hogy így vagy úgy, de minden meghurcolt, félreállított ember képes volt újrakezdeni az életét, és ami a legfontosabb: nem bánta meg, hogy nem hallgatott. Ma, amikor egyre inkább elhatalmasodik rajtunk az apátia és meggyőződésünkké válik, hogy úgyis a hatalmasok döntenek, ezek nagyon fontos tanúságtételek. Leginkább ezért érdemes idővel visszatérni az akaratukon kívül lett hősökhöz akkor, amikor már nincsenek reflektorfényben. Van jövőnk szolidaritás nélkül? A könyvben megjelent interjúkat többen készítették, a profi újságíró Andrej Bántól kezdve bloggereken keresztül egészen egy diáklányig, ezért a színvonal hullámzó, az olvasónak időnként hiányérzete van, mert bizonyos kérdéseket még biztosan feltett volna. Máskor viszont olyasmit is megtud, amit eddig még sehol nem olvashatott — ami ismert személyiségekről lévén szó, nem kis dolog. Krčméry professzor például arról is beszél - épp Andrej Bánnak - miért vonzotta a szerzetesi élet, vagy hogyan vett részt a hetvenes évek elején Wojtyla érsek, a későbbi II. János Pál pápa miséjén egy tátrai erdészházban. O hívta fel a szerzők figyelmét a kötet egyik legérdekesebb interjúalanyára, a magyar metodista lelkész Iványi Gáborra. Krčméry a hegyeshalmi menekülttáborban találkozott vele, amint egy reggelen a latrinákat tisztította. „Egyszer csak előbukkant a ködből egy impozáns alak, kétméteres, hatalmas férfi, ősz hajjal, hosszú szakállal. A latrinákhoz ment és csendben tisztította w Van-e jogunk keresztényeknek vallani magunkat, szolidaritás, szeretetés jócselekedetek nélküli azokat. Nem mertem megkérdezni tőle, ki ő, nehogy azt mondja: Vagyok, aki vagyok.” Iványi Gábor a vele készült interjúban nemcsak azt mondja el, miért vállalta ezt a munkát, és mit gondol a migránsokról, hanem arról is beszél, hogy mindannyian felelősek vagyunk közös dolgainkért. ,A legszegényebbek helyzete, a szólásszabadság, az alapvető emberi jogok szavatolása - ezek azok a témák, amelyekben nem pártszimpátiák, hanem emberi tisztesség alapján válnak szét az útjaink” - vallja. A metodista lelkész szokadan nyíltsággal beszél arról is, hogy Európa akkor követett el hibát, amikor nem tudott különbséget tenni az üldöztetés előtt menekülő és a gazdasági okokból szerencsét próbáló migránsok között. Elmondása szerint az előbbieket minden elképzelhető módon segíteni kell, utóbbiaknak pedig a tudomására hozni, hogy bár az elképzelésük légióm, nem előbbre való, mint a puszta életüket mentők érdeke. Az Európa keresztény mivoltát firtató kérdésre egy újabb kérdéssel válaszol, amelyet valamennyien feltehetnénk magunknak. „Vajon van-e jogunk egyáltalán keresztényeknek, Krisztus-követőknek vallani magunkat, van-e jövőnk szolidaritás, szeretet és jócselekedetek gyakorlása nélkül?” Saját kérésére távozzon A mindenki számára ismert nevek mellett - Miroslav Vlk bíboros, aki arról is beszél, miért állt ki Bezák érsek mellett, vagy az örök optimista Anton Srholec - az újdonság erejével hat az orosz Andrej Zubov professzor, akit azért rúgtak ki a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetéből, mert egy újságcikkben bírálta az oroszok krími invázióját. A cikk megjelenését követő napon felszólították, hogy „saját kérésére távozzon”, és miután erre nem volt hajlandó, súlyos erkölcsi vétségre való hivatkozással mondtak fel neki. A könyv többi szereplője közül ugyan kirí, mert semmiféle szlovákiai vonatkozása, kapcsolata nincs, a szerkesztő magyarázattal sem szolgál, miért esett rá a választás, de az interjú érdekes, önmagában is megállja a helyét. Az orosz professzor azt mondja, egy nem szabad országban is szabad ember marad, mert az, aki lemond a szabadságáról, az emberi méltóságáról is lemond. „Nem szabad félni. Sokan félnek, és a félelmük még az előző, totalitárius rendszer által megtört generációk feleimében gyökerezik, de épp ez a félelem teszi lehetővé olyan embereknek, mint Putyin és a környezete, hogy büntetlenül árthassanak a nemzetünknek és Oroszországnak.” A beszélgetés legérdekesebb része, amikor Zubov gyakorló pravoszláv hívőként arról beszél, mennyire kiszolgálják a kormányt az egyház jelenlegi vezetői. Paladiót temette A üzenkét jóravaló ember között ott van még Zuzana Wienk, a szlovákiai Fair Play Szövetség alapítója, Jana Teleki, a gúnyvers miatt meghurcolt szlovák újságíró vagy Jakub Schwarz Trojan, a Charta 77-et aláíró cseh evangélikus lelkész, aki annak idején Jan Paladiót temette. A polidkai gesztuson túl a tragédia emberi és vallási oldalát is közelebb hozza az olvasóhoz, amikor arról beszél, hogy lelkészként el kellett döntenie, öngyilkosságot követett-e el az elhunyt. „Az a kétségbeesés és tanácstalanság jele lett volna, de ezt a lehetőséget ebben az esetben elvetettem. Átgondolt cselekedetről, tanúságtételről, kiáltásról volt szó, arra irányuló kísérletről, hogy összefogjon bennünket a konszolidálódó hatalom ellen, így értelmeztem a cselekedetét, és ennek szellemében prédikáltam. Elutasítottam, hogy kétségbeesésében követett volna el öngyilkosságot, úgy értelmeztem a tettét, mint a remény gesztusát, mint egy vészjelzést, valami olyasmit, aminek az a célja, hogy felriassza a nemzetet” — emlékezik a ma 90 éves lelkész. A könyv utószavát Iveta Radičová írta, ebben az erkölcsi értékek, a civil kurázsi, a kulturált politízálás és az állami intézmények megbízhatóságának fontosságát hangsúlyozza. Érdemes a szlovákiai magyar olvasóknak is kézbe venniük a könyvet, hogy lássák, nem olyan rossz hely ez, ahol élünk. Amíg vannak emberek, akik nemcsak akkor szólalnak meg, amikor őket éri sérelem, hanem másokért is szót emelnek, addig nincs minden veszve. Vrabec Mária
