Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)
2017-01-21 / 17. szám, szombat
[18 SZALON 2017. JANUAR 21. www.ujszo.com JÉ idei évre úgy /* _ fordulunk rá, LJ r W hogy az eu/% ^ rópai integráJL É dót kiködő két legfontosabb válság továbbra sincs megoldva. Az euróválságban megmutatkoztak az északi és déli tagállamok érdekkülönbségei, a menekültkérdésben pedig a nyugati és keleti tagállamok kerültek egymással szembe. Mindkét esetben jogosan fel lehet vetni Berlin felelősségét - még akkor is, ha a „német hegemóniáról” szóló szokásos vádak felettébb túlzók és igaztalanok. Berlin azonban nem is járult hozzá az említett két válság megoldásához, sőt. Az euróválság során Angela Merkel csupán a német exportérdekeket nézte, és egyfajta sváb mentalitást várt volna el a dél-európaiaktól. A görögöknek juttatott egykori „segélyek” valójában a felelődenül hitelező német bankok kisegítésére kellettek. Az euróválságban a déli tagállamok - amelyek persze maguk is meg- gondoladanul költekeztek - úgy érezték, hogy Berlin felmondta velük az európai szolidaritást. Az Európára nehezedő másik válságban, a menekültproblémában viszont -éppen fordított a helyzet: Berlin itt maga vádolja a többi tagállamot, különösen a kelet-európaiakat, szolidaritáshiánnyal. Ami közös a két válságban, hogy Berlin gyakorlatilag egyedül maradt: a déliekkel szemben túl önzőnek, a keletiekkel szemben pedig túl dogmatikusnak tűnhet. Felesleges arról vitatkozni, mennyiben helyesek Berlin pozíciói - az eredmény ugyanis mindenképp negatív. Európa ma megosztott, egyik legfontosabb tagállama tavaly népszavazáson döntött a kiválásról, és minden országban erősödik az EU- ellenesség. A nyugati világ vezetője Merkel politikája is felelős azért, hogy mára Berlin egyre inkább magányosnak érezheti magát az európai politikában. Peer Steinbrück, a német szocdemek egykori kancellárjelöltje még 2013-ban azt állította a kelet-német Merkelről, hogy NDK-s szocializációja miatt kevéssé elkötelezett az európai egység mellett. Tény, hogy Merkel mind az euróválságban, mind a menekülthelyzetben szembekerült az EU számos tagállamával, és befarolt olyan álláspontokba (a spórolás vagy a nyílt határok politikájába), amelyekkel csupán mélyítette az Európai Unióban fejlettségi és kulturális okokból eddig is meglévő különbségeket. Hiába felelős azonban Merkel maga is e válságokért, ma éppen ő biztosítja a politikai stabilitást Európában. Sőt, mióta egy nyíltan oroszbarát üzletember, Donald Trump lett az Egyesült Államok elnöke, egyenesen a német kancellárt lehet tekinteni a nyugati világ vezetőjének, amint azt a The New York Times írta tavaly novemberben. Merkelnek egyelőre biztos a belpolitikai helyzete. Az idei szeptemberi németországi választásoknak ő a kizárólagos esélyese. Mivel a német baloldali és liberális értelmiség egy jelentős része is elismeréssel tekint a német kancellárra, igazából nincs baloldali kihívója. Merkel egyeden alternatívája így tényleg a nevében is ezt hirdető, jobboldali populista Alternatíva Németországnak (AfD) párt lett. Mindez persze Merkelnek is kedvez, mert emiatt végső soron mindenkinek Meddig még? Ma már nem az a kérdés az Európai Unióban, hogyan is vagyunk - hanem hogy leszünk-e még egyáltalán egy év múlva. Az euró- és migrációs krízisbe belefáradt európai egységre idén immáron tényleges veszélyek leselkednek: Párizsban és Rómában akár még az EU-ellenes erők is hatalomra kerülhetnek, miközben Berlin anélkül marad a stabilitás biztosítéka, hogy tényleges lendületet adhatna az európai integrációnak. a támogatására számíthat, aki nem ért egyet az AfD EU-elle- nességével. Egy ilyen helyzetben még a baloldal is kényszeredetten ugyan, de beáll az amúgy konzervatív kancellár mögé, holott Merkel politikáját joggal lehetne bírálni. De maga Sigmar Gabriel, a szocdemek (SPD) elnöke is arról beszélt a Spiegel német hetilapnak január közepén, hogy vélhetően szeptember után is marad Merkel és mögötte az eddigi nagykoalíció. Hosszú távon azonban semmiképp sem tesz jót a német demokráciának, ha a kormánypolitikával, Merkellel szemben a baloldal hallgat, s csak a jobboldali populisták állítanak alternatívát. Párizs végveszélyben Franciaországban például ez az alternatíva már az idei államfőválasztás egyik legfőbb esélyesévé lett. Francis Hollandé őszinte visszavonulása után mindenképp egy új politikus lesz a franciák elnöke tavasszal, s a felmérések szerint Marine Le Pen bizonyosan ott lesz a második fordulóban. A Nemzeti Front elnöke kivezetné Franciaországot az euróból, az EU-ból és a transzadanti szövetségből. Párizsban ma már leginkább az a kérdés, hogy ki tudja esetleg esély- lyel megakadályozni mindezt. Az ultrakatolikus társadalompolitikát és neoliberális megszorításokat ígérő, konzervatív Francois Fiiion? Vagy a liberális forradalomról, a reformok szükségességéről szónokló, még csak negyvenéves Emmanuel Macron, aki bár Hollandé gazdasági minisztere volt, de magát nem tekinti balosnak? Le Pen esélyes kihívói között nem akad egyeden baloldali sem. Ahogy Németországban, úgy a franciáknál is a baloldal végül beállni kényszerülhet egy jobbközép politika mögé, hogy legalább a szélső- jobboldali fordulatot elkerülhesse. Berlin minden bizonnyal Macron győzelmének örülne, mert a fiatal, agilis politikus a német gazdasági szemlélet, a piacgazdaság és a konzervatív költségvetési politika támogatója. Külpolitikailag is közelebb áll Macron Merkelhez, elvégre Fiiion sokkal békülékenyebb hangot ütne meg Moszkvával szemben. Macron azonban hiába lett pár hónap alatt a francia média kedvence, nézetei nehezen érthetők a hagyományosan etatista francia többség számára. Azonban Fiiion is neoliberális irányvonalat követne - olyannyira, hogy mindkettőjükkel szemben Marine Le Pen egyfajta szociális jelöltként pozícionálja magát. Nemzeti és szociális jelöltként, egészen pontosan. Marine Le Pen győzelme gyakorlatilag az EU végét jelentené. El- képzelheteden, hogy Berlin szót tudna vele érteni, s ő maga is Franciaországot éppen kivezetni akarná az európai integrációból. Mivel az európai egység gondolata a németfrancia együttműködésre épült a második világháború után, egy esedeges EU-ellenes francia államfő immáron nem az unió üzemzavarát, hanem a végét jelentené. Róma dőlhet Olaszországban is erősödik közben az EU-ellenesség. A déli állam lakosai mára már csak az euróválság miatti megszorításokat - értsd: a berlini „diktátumokat” - azonosítják az európai egységgel. A 2011- ben megbukott Silvio Berlusconit végül nem követte stabilitás a római politikában. A frusztráció mind a politikai elit, mind a nép körében megnőtt. 2013-ban a baloldal jutott ugyan hatalomra, de először saját kormányfőjelöltjét puccsolta meg, majd egy év után kormányfőt is váltott. Matteo Renzi végül maga is belebukott a baloldali belső vitákba. Azt, hogy tavaly decemberben elvesztette az alkotmányreformjáról szóló népszavazást, nagyban köszönhette pártja azon öregjeinek is, akik régóta vártak a pillanatra, amikor a fiatal politikus elé kitehetik a lábukat. Renzi elesett, de idénre már újra talpon van, és a baloldal újraszervezésére készül. A közvélemény-kutatásokban már ott lohol a nyomában az Öt Csillag Mozgalom (M5S), amelynek csupán a neve szórakoztató. Az egykoron baloldali komikus Beppe Grillo alapította párt gyakorlatilag elhelyezheteden a bal-jobb skálán. Követelései is rendszeresen változnak, szavazóit leginkább csak a düh tartja össze. Egykori kommunisták, fasiszták, keresztény- demokraták ők, akik dühösek a római elitre, a brüsszeli politikára, a berlini javaslatokra. Beppe Grillo pedig torkaszakadtából ordítva ad szó szerint hangot az ellenérzéseknek. A mozgalmat azonban nem szabad kinevetni. Számos olasz várost, köztük Rómát és Torinót irányítják, mára ők a legnépszerűbb olasz párt - és követeléseik igencsak veszélyesek egész Európára. Grillo kilépne az eurózónából, de január óta már a NATO-ból is. Moszkva tehát különösen drukkolhat neki. A római elitnek viszont egyelőre sikerült Grillo kaotikus csapatát távol tartania a hatalomtól - de csupán az ügyes taktika, kamarillapolitika nem lesz elég az elégededenek megnyugtatására hosszú távon. Ugyan Róma nem olyan fontos tartópillére az EU- nak, mint Berlin vagy Párizs, de az eurózóna bizonyosan nem élné túl, ha a harmadik legerősebb nemzet- gazdasága kilépne vagy politikai káoszba süllyedne. Közép-Európa látszata Míg a szakadékok a régi tagállamok között nőttek, az Európai Unió keleti szélét adó Közép-Európa országai 2016-ban bizonyos tekintetben közelebb kerültek egymáshoz. A menekültek elutasítása akár régi történelmi sérelmeket is háttérbe szorított. Azonban a visegrádi országok újkeletű együttmozgása nem csupán azért csalóka, mén pusztán valami ellen, s nem valamiért sikerült összefogniuk, hanem azért is, mert közben az eltérő érdekek ugyanúgy megmaradtak. Például az orosz külpolitika aktivizálódására másképp reagálnak Varsóban, mint az oroszokkal Marine minden mennyiségben. Franciaországban már zajlik az elnökválasztási kampány. (Fotó: SITA/AP) megértőbb Pozsonyban vagy Budapesten. Az euróválság is eltérően érinti a visegrádiakat, elvégre csak Szlovákia tagja a valutauniónak. A korábbi nézetkülönbségek - például a kisebbségi jogok terén — pedig nem tűntek el pusztán azért, mert Orbán Viktor és Robert Fico hirtelen talált egy közös ellenséget, a menekülteket. Berlin menekültpolitikája is felelős persze azért, hogy e térség eltávolodott az európai egységtől, s inkább magába fordult. Amint Oliver Jens Schmitt bécsi történész írta decemberben a Neue Zürcher Zeitungban: a merkeli dogmatikus menekültpolitika megfelelő alkalmat adott Moszkvának arra, hogy a keleti EU-tagállamok elégedetlenségét kihasználva erősíthesse az EU-n belüli pozícióit. Prága, Pozsony és Budapest mára közismerten az orosz gazdasági érdekek fontos képviselője az EU-ban, ráadásul a budapesti kormány értékválasztásaiban is a putyini autoriter utat követi. Ugyan retorikailag a történelmi sérelmek miatt keményen (néha már-már irracionálisán keményen) oroszellenes az új varsói kormány, de céljaikban és eszközeikben valójában Jaroslaw Kaczynskiék se állnak túl messze Vlagyimir Pu- tyintól. Donald Trump győzelme csak újabb löketet adhat a térség azon politikusainak, akik szerint meghaladott a liberális demokrácia vagy a politikai korrektség - holott Közép-Európában igazából még ki se teljesedhettek ezek. Mindazonáltal miközben Párizsban vagy Rómában az ottani populista erők nyíltan az EU-ból, de legalábbis az euróból való kilépéssel fenyegetőznek, hasonló hangok egyetlen közép-európai országból sem hallhatók. Amikor Varsó vagy Budapest kritizálja az EU-t, vagy Pozsony egy-egy EU-s döntéssel szembehelyezkedik, nem gondolnak a kilépésre. Azt ugyanis jól tudják, hogy gazdaságaik mennyire rászorulnak az európai támogatásokra és piacokra. Míg a régi tagállamok között ma már a polgárok tényleg az EU-tagság vagy a kilépés között választhatnak, az új tagállamok kormányai bent maradnának, de sokkal lazábbá tennék az együttműködést. A nemzetállami szuverenitást erősítenék a vélt európai föderalizmus terhére. Igaz, az Európai Unióban a mai napig a nemzetállamok a szuverének, övék a döntés joga. Éppen ezért működik ennyire vontatottan és hatékonytalanul az Európai Unió - mégis a kritika állandóan Brüsszel, s nem az európai hatékony döntéseket blokkoló nemzetállamok ellen irányul. A 2017-es év tehát döntő lesz a tekintetben, hogy a tavaly beindult folyamatok folytatódnak-e. Lesz-e EU-ellenes elnök Párizsban, és ezzel véget ér-e a második világháború utáni német-francia béke? Kilép-e Olaszország az eurózónából? Menynyire marad egyedül a világ- és az európai politikában Angela Merkel? És mennyiben tudják az európai erózió folyamatát akár fel is tartóztatni a közép-európai tagállamok? Az okok azonban, amiért idénre ennyi baljós kérdés összesűrűsödhetett, sokkal régebbiek, mint akár csak a brexit vagy Trump tavalyi győzelme. És éppen ezért, még ha túléljük is az idei évet, a megoldások csak hosszabb távon várhatók. Jelenleg azonban még az is kérdéses, hogy egyáltalán várhatók-e. Techet Péter A szerző külpolitikai elemző, a németországi Európai Történeti Intézet munkatársa Mainzben
