Új Szó, 2017. január (70. évfolyam, 1-25. szám)

2017-01-19 / 15. szám, csütörtök

www.ujszo.com UTAZAS ■ 2017. JANUAR 19. Hl Villámlátogatás Toszkánában Meggyőződésem, hogy Toszkána min­den évszakban meg­éri az árát. Kiválóan alkalmas arra, hogy picit megnyújtsuk a nyarat és akár ok­tóberben vagy no­vemberben is napfúr- dőzzünk Olaszország egyik legnépszerűbb régiójában. Szeren­csére a fapadosok térhódításával ez már könnyedén kivitelez­hető, lazán itt hagy­hatjuk a szutykos, nyirkos zimankót. Ha az időjárás mégis cser­benhagyja a turistát, az olasz gasztronómia biztosan nem teszi. B ár ezelőtt még sosem jártam erre, a tar­tomány számomra a romantika maga. Toszkána mindig is úgy élt bennem, mint az örökké napfényben furdőző táj, szőlődű­lőkkel, kőházakkal, ciprusokkal, lankás dombokon kanyargó kes­keny autóúttal, melyen igazi él­mény lehet nyitott tetejű kabrióval lassan végighömpölyögni. Nos, ez lett volna az elképzelés. Ehhez viszont semmiképp sem elegendő két és fél nap. Az október végi villámlátogatás megerősített abban, hogy ide vissza kell térni, akár egy-két hétre is, hogy megta­pasztaljuk a romantikus képzelgést a gyakorlatban is. Jómagam nem feltédenül a kötelező látnivalókat szoktam előnyben részesíteni, de aki először jár Olaszország legfel­kapottabb tartományában, az Fi­renzét nem hagyhatja ki. Mivel a gép Pisában landolt, adta magát ez a város is. Csak azt kellett kitalálni, hogy a fennmaradó egy napot mire fordítjuk. Jó lett volna megnézni Sienát, vagy lemenni a tenger­partra, vagy megnézni a középko­ri Manhattant, San Gimignanot, esedeg csobbanni Toszkána ter­mészetes hőforrásainak egyikében, de szívesen szemügyre vettem vol­na San Galgano romokban álló ciszterci apátságát is. Autó híján azonban nem voltunk rugalmasak, ezért végül Giacomo Puccini szülő­városára, Luccára esett a választás. Pisa egyik vonzereje, hogy a rep­tér mindössze nyolcpercnyire van a vasúti pályaudvartól, így remek kiindulópont lehet a környék fel­fedezéséhez. Ez néha térkép és tér­erő híján nem is egyszerű feladat, ráadásul kiderült, hogy nem feltét­lenül segítőkészek errefelé az embe­rek vagy csak tényleg nem tudta a trafikos lány, hogy a keresett utca ötven méterre van a standjától, a netet kínáló férfinak meg való­színűleg az volt az érdeke, hogy SIM-kártyát vegyünk tőle, nem az, hogy szóbeli köszönetét kapjon az útbaigazításért. Élőben sokkal ferdébb Sokan azt állítják a városról, hogy a Csodák terén kívül nem sokat nyújt. Egyet kell értenem ezzel. De micsoda látvány az a tér! Verőfény­ben szinte elvakít a torony, a dóm és a keresztelőkápolna fehér épü­letegyüttese és a mellettük húzódó temető. Sok fotót láttam már az 1173 és 1372 között épült torony­ról, mégis meglepett, hogy ennyire ferde. Felfoghatadan, hogy még mindig áll. Nagy szerencse, hogy az Olaszországot mostanában sújtó földrengések ezt a vidéket elkerü­lik, mert bár a torony tíz évig tartó restaurálásán dolgozó építészek azt ígérték, további 300 évig stabil marad, talán jobb nem tesztelni élesben. A pisai ferde tornyot látni sem semmi, de úgy az igazi, ha fel is mászunk a több mint 50 méte­res magasságba. Ehhez ajánlatos online jegyet venni még a kiutazás előtt. Különleges élmény a ferde, kikoptatott lépcsőkön lépkedni, az ember furcsán imbolyog és a falnak támaszkodva próbálja megtartani az egyensúlyát. Akinek ez sikerül, a városra nyíló kilátás a jutalma. A dóm és a kápolna mellett a temetőt is érdemes meglátogami, melyet ne egy hagyományos temetkezési helyként képzeljünk el. Itt hosszú folyosókon szarkofágok, kőkopor­sók között és a padlóba süllyesztett sírtáblákon lépdel az ember. Általában a természet alkotta szép­ségek hoznak lázba, de be kell val­lanom, Firenze minden képzeletet felülmúlt. Aligha van még egy város a világon, amelyben lépten- nyomon Michelangelo, Donatello, Giotto, Filippino Lippi keze nyo­mába bodunk, épületek, tornyok, szobrok, freskók formájában. Noha Firenze Toszkána székhelye közel 400 ezres lakossággal, tör­ténelmi belvárosa illetve a legfon­tosabb látnivalók, ha nem is ké­nyelmesen, de akár egy nap alatt is megnézhetők. Csak cipő és edzett­ség kérdése. Persze, aki teheti, szán­jon több időt, akár napokat, az olasz reneszánsz bölcsőjére. A Pisa Firenze távolság vonattal szűk óra alatt letudható. Elindulva a San­ta Maria Novella vasútállomásról előbb az azonos nevű, fehér-szür­ke csíkos templomba botlottunk, majd a San Lorenzo katedrálisba. Ez az a templom, melynek hom­lokzatát Michelangelónak kellett volna feldíszítenie, csak végül nem volt rá pénz. Micsoda műalkotás lehetett volna! Ahogy közeledtünk a központ felé, egyre sűrűbb lett a turisták áradata, és egyszer csak ott állt a firenzei dóm elképesztően díszes épülete, Pisahoz hasonlóan mellette külön a harangtorony, amely Giotto műve, és a kör ala­pú keresztelőkápolna. Egy gazda­gon díszített ékszerdobozhoz lehet hasonlítani az épületeket. Képes lettem volna órákig csak ülni és szájtátva bámulni. De menni kel­lett, annál is inkább, mert időpont­ra vettük a kupolába szóló jegyet. Szinte hiheteden, milyen keskeny, kacskaringós lépcsősorokon és fo­lyosókon caplattunk több tucat­nyian fel. Akiket feszélyez a bezárt­ság, az inkább mondjon le erről a kalandról, mert néha bizony bedu­gult a kétirányú közlekedés. Ilyen­kor egymásnak préselődve vártuk ki, amíg a lefelé haladók szabaddá teszik az utat. A mintegy 100 mé­teres magasságból szédítő perspek­tívából csodálhattuk meg a várost. Innen könnyedén beazonosítottuk a helyeket, ahol már jártunk, és ami még tervben volt. Sajnos, a harangtoronyba már nem volt idő bemenni, mert hosszú, tömött sor kígyózott előtte, ahogy az Uffizi képtár előtt is. Az utóbbiba ráadá­sul kipihenten, nem több kilomé­terrel a lábunkban érdemes betér­ni. Michelangelo városháza előtt álló Dávidjának másolatával azért fotózkodtunk egyet, majd irány a Ponte Vecchio. Hiheteden, mit ki­bír az a híd! Egyrészt a hömpölygő, véget nem érő turistahadat, más­részt a sok mázsányi aranyat, amit a hídon álló ékszerműhelyek kínál­nak. A Pitti-palotához érve jött el az ideje, hogy elmerüljünk az olasz gasztronómiában és erőt gyűjtsünk a folytatásra. Az olaszok inkább a slow food hívei, így aztán kellő­képpen lelassulva és ellustulva, a Boboli-kertet kihagyva, felvon­szoltuk magunkat a Michelangelo térre, ahonnan, főleg naplemente idején, pazar kilátás nyílik Firen­zére. Visszafelé még útba ejtettük a Michelangelo, Galileo, Machiavel­li sírját rejtő Szent Kereszt temp­lomot, de a végkimerülés határán már csak arra volt energiám, hogy egy fotót ellőjek. Engem Firenze meggyőzött arról, hogy van még ott keresnivalóm. Mint ahogy Luccába is érdemes ellátogatni, aki arra jár. Nagyon hangulatos a várfallal körülölelt óvárosa, tucatnyi templommal és toronnyal, Puccini szülőházával, szűk utcáival. A két legizgalma­sabb hely a Piazza dell’Anfiteatro és a Guinigi Torony. Míg az első a római amfiteátrum maradványaira épült ovális tér, a másik egy a vá­ros számos tornya közül. Egykor a legtöbb torony tetején kis kert volt, mára a Guinigi az egyeden, melyen tölgyfák árnyékában lehet ejtőzni és gyönyörködni a mediter­rán háztetők rengetegében. Meditálás közben sokadszor is arra a következtetésre jutottam, Toszkána tökéletesen alkalmas hely arra is, hogy a tél vége felé az ember itt hangolódjon rá a tavaszra, nyár­ra, legfeljebb kevesebb turistával kell osztoznia Dávidon. Szabó Mónika Még az Arno folyó túlpartjáról is Háztetők a firenzei dóm kupolájából, 100 méteres magasságból

Next

/
Thumbnails
Contents